„Egy köztes állapotban vagyunk” – Interjú Kádár Emese képzőművésszel és Sárai Vanda kurátorral

A kiállítás nekem nem egy korábbi tapasztalat, elméleti megfigyelés összegzése volt, hanem egy új érdeklődés kibontásának eredménye. A szervezéssel és az alkotókkal való együttműködéssel párhuzamosan ismerkedtem meg a különböző médiumok sajátosságaival, hagyományaival, illetve a kortárs művészek változatos szemléletével és megoldásaival. A kutatási témámmal összhangban [Sárai Vanda az ELTE Esztétika Doktori Programjának PhD-hallgatója is – a szerk.] főleg a közösségi média útvonalain kezdtem bejárni az alkotók robbanásszerű növekedésének sokrétű reprezentációs tereit. Érdekelt, hogy hogyan tud a szőnyeg mint médium illeszkedni a már meglévő képzőművészeti diskurzusba. Jelenleg az egyik legizgalmasabb jelenség, hogy ezeknek az alkotásoknak jelentős része nem kívánja önmagát egyértelműen elhelyezni az iparművészet-képzőművészet kettősének spektrumán, ez pedig a koncepció-esztétikum határait is elmozdítja. A technika tekintetében a leghagyományosabb szövőszéktől, subatechnikától kezdve a tuftingon át a digitális elő- és elkészítésig mindenféle médium képviseltette magát, amelyek mind egészen más vizuális gondolkodásmódot képviselnek a szőttes, a szőnyeg, a textil műfaján belül.

Mit gondoltok, mi az oka annak, hogy a textilkészítés iparművészeten inneni és túli médiumai reneszánszukat élik?

Hornyai Kamilla, a KATMA Studio egyik alkotója számolt be nekem azokról a statisztikákról, amelyek például azt mutatták a tuftinghoz (azaz a tunftingpisztollyal létrehozott szőnyegek elkészítéséhez) szükséges anyagokat és eszközöket árusító webshopok kapcsán, hogy a koronavírus-járványt követően elképesztő mértékben ugrott meg a technika iránti érdeklődés. A tufting nemcsak mint alkotói élmény, de mint látvány, mint egy üres felület fonallal való kitöltésének a nézése is relaxáló, így a technikáról az elsősorban a TikTokon virálissá vált videók gyakorlatilag ingyenreklámot biztosítottak ennek a médiumnak. Magyarországon is egyre több alkotó indít workshopokat a technikát használva, és ezek mind nagyon népszerűek.

Azt hiszem, egyfajta nosztalgia vonzza az embereket a ’80-as évek subatechnikája mellett az egyéb kézműves technikákhoz is, amelyek nagymamáink népszerű hobbijai voltak, és így egyfajta letűnt korszak lenyomatai. 

A tufting, a szövés, a keresztszemes hímzés, a horgolás vagy a kötés pixelekre redukáló gondolkodásmódot igényelnek. Emiatt egyszerre digitálisak, tehát releváns vizuális érzetet keltenek, mégis visszavezetnek valami kézzelfoghatóhoz, materiálishoz.

A tufting gépiesített gyorsasága miatt vált sokak kedvencévé, lekörözve ezzel az ehhez képest jelentősen időigényesebb, általam használt szövés gyakoriságát.

Emese, mit jelent számodra a szőttes mint médium, és a szövés mint alkotásfolyamat?

Ami a szövésben egyszerre esztétikai és konceptuális alapot jelent, hogy a szálakkal való haladás, és annak vizuális képe egymásba fonja a múltat és a jelent. Az ősi technika a pixelekre bontott formák látványával, digitális réteggel társul, emellett az első szövőgépeket a számítógépek elődjének is szokták tekinteni. Ez magának a médiumnak az adottsága, amely elemeiben már valamennyire hordozza, és így rétegzi azt, ami engem tartalmilag foglalkoztat. Az alkotásfolyamat egyik alapvető tényezője a lassúsága. Festő szakon végzettként nagyon izgalmasnak találom a különböző textúrák és színek fonalakkal való kialakítását. A festésben nem találtam meg az alkatomhoz illő alkotói élményt, míg a szövésben a tervezés és kivitelezés meditatív, ugyanakkor megfontolást igénylő jellege az, amit értékként élek meg. Nem festhetek át mindent egyetlen mozdulattal, hanem tudatosan vagyok az egész folyamatban jelen. Digitális tervet, rajzot készítek, a kivitelezésnél pedig a színekre fókuszálok.

Hogy találtad meg ezt a vizuális nyelvet? Milyen lépések vezettek el hozzá?

Amikor Varsóban voltam Erasmuson, felvettem egy textiles órát, ahol főleg textilrestaurátorok voltak rajtam kívül, akik nonfiguratív szőnyegeket készítettek, a képiség irányába való elmozdulásban az ezzel szembemenő kíváncsiság is szerepet játszott. Hazaérve azzal kezdtem kísérletezni, hogyan tud a szőttes kilépni, túllépni a keret nyújtotta hagyományos négyzetes képi formán. Eleinte kihagyásokkal bontottam meg a hagyományos képteret, majd egyre több részlet nyúlt ki ebből a kötöttségből. A most itt látható munkáimnak pedig már nem a médium szabja meg a formavilágát, nem képen belüli történések vannak, hanem tárgyként saját kereteiket hozzák létre.

Az anyag vagy a tartalom vezeti a munkafolyamatot?

A tartalom, a konceptuális keret meghatározása az első lépés. Ezután sok digitális rajzot készítek, amelyek a végső szőttes médiumában megjelenő fegyelmezett, lassú munkának szinte ellenpontjaként gyors, szkeccsszerű rajzok. Ezt kinyomtatom, és a készülő anyaghoz illesztve sablonként használom. Erre azért van szükség, mert a szövőszéken az elkészült felületek egymásra tekerődnek, így soha nem látom egyszerre az egész ábrát, mindössze az éppen készülő harminccentis részletet. Miközben ezen dolgozom, folyamatként kell érzékelnem a munkát, fejben tartani a jelen nem levő részeket is. A szövőszékről való levágás pillanatában látom először egyben az elkészült művet, amely így ténylegesen egyfajta visszafordíthatatlan, végleges lezárása az alkotásnak, a kép megszületése.

Hogyan jön létre a színhasználat munkáidon látható festőisége egy ilyen mechanikusabb, több tervezést igénylő folyamatban?

A színpalettát előre tervezem meg, minden színhez választok öt-hat fonalat. Sokszor a folyamat közben dől el, melyik marad, mert felületként, beszőve egész másként mutatnak a színek. Ami ennek a kiállításnak a koncepciójában fontos még, hogy a fonalakat nem újonnan, hanem olyan használtáru-boltokból veszem, amelyek hagyatékok részeként szerzik be azokat. Így legtöbbször régi időkből, padlásokról, pincékből, szekrények mélyéről származnak. Ennek eredménye egyrészt, hogy egyszerre egyazon színből nagyobb mennyiséghez nem jutok hozzá, tehát egyetlen színfelületet is van, hogy több árnyalatú fonál vegyítésével tudok kitölteni, ami hozzáad a színek festőiségéhez. Másrészt van benne egy valóságos tartalmi többlet, hiszen a végső kép a különböző fajtájú, színű, vastagságú, anyagú örökölt fonalakkal olyan véletlenekből áll össze, amelyekbe a mások már megismerhetetlen, de itt mégis jelenlevővé, láthatóvá váló sorsa fonódik be.

Mikor léphet be a kurátor szemléletével és tudásával ebbe a folyamatba?

Emesével azért is működött annyira gördülékenyen a közös munka, mert az én szemérmes kurátori alkatom, felfogásom – azaz, hogy nem akarok mélységében beleszólni az alkotói folyamatba – az ő nagyon körvonalazott elképzeléseivel, művészi attitűdjével jól rezonált. Amiben részt vettem, az a kontextusteremtés, koncepcióalkotás és a tágabb kulturális mezőben való pozicionálás volt.

Egyfajta brainstormingnak nevezném a munkafolyamatot, egyszerűen csak a kiállítás témájáról beszélgettünk. Ahogy ő reagált, és más módon verbalizálta a bennem formálódó elképzeléseket, az sok utat nyitott meg a későbbi alkotásban. Volt egy közös tartalmi érdeklődésünk, és mindkettőnknek saját ismeretei, személyes és szakmai tapasztalatai, amelyekből mindketten gyarapodtunk ezekben a beszélgetésekben.

A meditatív, szinte szakrális szövés egyfajta ellenpontja a mostanában népszerű virtuális esztétikát hordozó festékszórós alkotások anyagtalanságának. Milyen viszonyban áll egymással a két médium, vizuális nyelv?

Azt hiszem, más dolog foglalkoztatja a két médiumot, más motiválja a két nyelvet. Ezt például abban látom, ahogy a közönség a különböző műalkotásokat eltérő módon közelíti meg. 

A megnyitón például a szemlélődés mentális tevékenységéhez képest a textilekre egyfajta testi reakciót adtak, a bevonódás vágya nemcsak a körbejárás, vizsgálódás, de egészen az érintés, a tapintás taktilis igényét hozza felszínre.

Nagyon vágynak az emberek erre az anyagi természetű találkozásra, ami jól ellenpontozza a végtelenre nyúló óráit.

A hiányesztétikán belül pluszdimenziót képeznek kihagyásaid, a felfeslő anyag önleleplezése. Milyen üzenetet hordoznak az eltűnő minták?

A kimaradó anyag, a „lyuk”, illetve a Töredezettség című sorozatomnál a fehér fonállal megszőtt részek számomra egy problémának két aspektusát jelenítik meg: az ismeretlennel való viszonyunk fogalmiságon túli síkjait. Az egyik esetben ez az ismeretlen eredetként jelenik meg, mert a lyuk az, amelyen keresztül a külvilág felsejlik, amelyen át még információk szivároghatnak be a már késznek elfogadott elképzelések zártságába, és amely hiány köré mi mégis az egészet igyekszünk felépíteni. A fehér fonál, amely formájában, textúrájában megjeleníti azt, amire színeivel már nem képes, ennek a hiánynak, nem tudásnak a fel- és beismerését mutatja.

Emese, munkáidban az archaikus témák találkoznak a modern ikonográfiával. Miért kell reflektálniuk egymásra, milyen dialógus alakul ki a két nyelvből?

A hagyományos és digitális formanyelvek találkozása olyan feszültséget hoz létre, amelynek erejéből átérezhetővé válik egy olyan társadalmi, nyelvi, képi folyamat, amely észrevétlen változtat meg mindent. Észrevétlen, mert a hétköznapokban nem kerülnek egymás mellé a változások végpontjai. A gyász egy olyan állapot, amelyben sok ilyen aspektus láthatóvá válik. A hagyományos rítusok, amelyeknek kereteiben értelmeztük, megéltük ezeket a helyzeteket, változásokat, a legtöbb ember számára már nem a folyamat részei. Ugyanakkor, ami a helyében formálódik, a gyász digitális, közösségi médiában megélt formái még nem születtek meg egyezményesen. Egy köztes állapotban vagyunk, amelyben az egyén számára a tárgyak, emlékek, érzések feldolgozására nincsenek egyértelműen kijelölt utak.

Mit gondoltok, mi lesz a jövőben az eddig közösségben megélt gyász és a hozzá tartozó rítusok helyén a virtuális jelenlét-illúzió relációjában?

A virtuális önreprezentációnak, dokumentálásnak és alternatív identitásnak különböző fázisai voltak a közösségi média megjelenése óta, és ez a gyász megosztására különösen igaz. A veszteségünkről való digitális beszédnek a módjai azért végesek. A fekete borítóképtől az online gyertyagyújtáson, a közös képek megosztásán át a pár soros megemlékezésig mindről elmondható, hogy sem használatukra, sem dekódolásukra nem vonatkoznak egyezményes szabályok. Én például egy monokróm portré láttán rögtön a szívemhez kapok, mert mostanra nekem ez a gyászjelentések kortárs formája, míg másnak szimplán esztétikai döntés. Kérdés az is, hogy hogyan lehet visszajelezni egy gyászoló online jelzéseire. Az emotikonok redukáló nyelvén való válaszadás értelemszerűen nem ad afféle katarzist, mint a közösségben átélt megemlékezés. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy lesznek olyan alternatívák a jövőben, amelyek megteremtik azokat a virtuális tereket, ahol hasonló tapasztalatok válnak lehetővé.

Az elhunytak után megmaradó adathagyaték kérdése is nagyon érdekes. Mit kezdjünk ezekkel a digitális emlékekkel, a virtuális jelenléttel, amelyek egy valós emlékezet részét képezik? 

Belépsz-e az elhunyt profiljába, és közlöd-e a nevében a saját halálhírét, vagy elfogadod, hogy ezentúl is évente záporoznak a „Boldog születésnapot!” üzenetek a falára?

Kire tartozik mindez, hol húzzuk meg a határt a közeli, félközeli, alig ismert ismerősök tömegében? Zavarban vagyunk, mert az online jelenléttől függetlenül is zajlik egy olyan individualizációs folyamat, amely lazítja a társadalmilag korábban bevett rítusok kereteit, és a gyász megélését sokkal inkább személyes ügynek, alkati kérdésnek fogadja el.

Vanda, mit jósolsz, egy képzőművész számára milyen megmutatkozási formák maradnak fenn, fejlődnek még ki, és melyek halnak el?

A doktorimban ezzel a kérdéssel igyekszem dűlőre jutni, de egyelőre nincs egyértelműen artikulálható válaszom. Olyan széttartó és alkathoz köthető alkotói attitűdök vannak, amelyek mind másként fogják meg és használják a még mindig frissnek számító online jelenlét és megmutatkozás kérdését. Vannak, akik a magán- és szakmai életet teljesen szétválasztva, kizárólag az alkotásaikról közölnek tartalmakat, míg ezzel párhuzamosan mások szinte kizárólag az életstílusukat közvetítik, műveket alig. A rengeteg tartalom mellett a mai művészeknek sajnos muszáj rendszeresen megmutatkozniuk, de az ritkán hangzik el, hogy ez rengeteg munka. Nem feltétlenül várható el, hogy egy művész az alkotás mellett a saját közösségimédia-menedzsere legyen. Van, aki fel is lázad ez ellen, másokat viszont az azonnali visszajelzés megerősít, motivál. De fontos azt látni, hogy sok esetben a hangsúlyok eltolódása mellett ebben a folyamatban a műnek mint alkotásnak a státusza változik meg. Az egyre korlátozottabb figyelem korában az azonnali vizuális ingerekre nagyobb igény van, így például az is megfigyelhető, hogy manapság a kiállításokat dokumentáló fotósok munkája majdnem annyira kitüntetett, mint maguké a kiállító művészeké.

Abban a médiumban, amelyben én alkotok egy-egy mű elkészülténél hónapokról is beszélhetünk, így a jelenben elvárt tartalomközlési tempó esetemben igencsak nehézkes. Azt hiszem, a legnagyobb dilemma nálam, hogy melyik fázist osszam meg, hogy a készülő kiállítás azért elérjen potenciális érdeklődőket. Ugyanakkor lehetséges, hogy ha idő előtt, vagy túl sokat osztok meg, a valós idejű találkozás igénye már egyáltalán nem születik meg. Pedig ez a legtöbb munka esetében egészen más élményt jelenthetne.

Milyen követelményeket támaszt ez a médium a kiállítótér felé? Hogyan működik ennek a tervezése és kivitelezése?

Egy olyan térélményt szerettünk volna létrehozni, amely egy performatív jelenlétre hív. Ezt a parcellákkal operáló, bolyongásra felhívó installációformát első körben spontán találtam meg. Ha van lehetőségem nagyobb térben és kiegészítő elemekben gondolkozni, általában Photoshopban kezdek el a színekkel, tárgyakkal, anyagokkal játszani. A látvány és koncepció útjai itt elég absztraktak, néha egyetlen anyag indítja el a többi döntést, néha a tér tulajdonságai. A műfű, amelyet nem ez alkalommal használtam először, most a műtárgyakat összekötő útként van jelen. A szőttesek egyfajta akadályt képeznek rajta, ami egy fontos pluszréteget hoz be az egész koncepció szempontjából. A sírkövek formailag hibaüzenetek motívumait vegyítik magukba, amelyek egyfajta elakadást jeleznek a gyász tárgyaihoz és az emlékekhez való hozzáférésben.

A NOT_FOUND című kiállítás a The Space galériában június 14-ig tekinthető meg.