A kóborlás, maga a csoda – Interjú Kemény Istvánnal

Korábbi köteteidben, a Lúdbőrben és a Nílusban is felbukkant már Don Quijote alakja, aki a végül Dulcineával megtalált hang előfutára is lett. Hogyan jutottál el a szélmalomharcostól a bátor, tabudöntögető, szabad Lovag Dulcineához?

Cervantes Don Quijotéja egy öregedő férfi volt, aki az ideáit kérte számon a középkorból éppen vidáman kifelé sétáló társadalmon, Lovag Dulcinea viszont egy öregedő társadalmat próbál a fiatalságával felrázni: minket, mai nyugatiakat. Don Quijote engem gyerekkorom óta izgat, taszít és vonz, és ezért valahogyan szerepeltetni akartam őt a (sok éve) készülő regényemben, de mindig elakadtam ott, hogy nem kompatibilis a 21. századdal. Miközben határozottan éreztem, hogy nagyon is az! De aztán lett egy új szereplője a regénynek, egy lány, aki verseket ír, és nagyon is beleillik a 21. századba, és akkor bevillant: na, talán itt a helye a Búsképű Lovagnak! Mi lenne, ha róla szólnának ennek a lánynak a versei? És akkor egy fél óra alatt, szinte gondolkodás nélkül írtam pár verset ennek a lánynak a nevében, majd meglepetten láttam, hogy ezek bizony nem Don Quijotéról, hanem Lovag Dulcineáról szólnak.

Dulcineának vannak ellenségei, tisztelői és rajongói. Hiába indul ugyanazon az úton, száll harcba a már meghaladottnak hitt, nem relatív igazság nevében, szerelmével ellentétben mégsem válik soha nevetségessé. Miért fogadja kora ezt az őrült vagdalkozást éppen tőle új normalitásként?

Igen, a négyszáz évvel ezelőtti józan, fiatal társadalom Don Quijotét egészségesen kiröhögte. Ők nyilván nem tudhatták, de az Egyetemes Emberi Fejlődés nevében röhögtek. Azt érezhették, hogy jön az új kor, a józan ész kora, a Föld gömbölyű, és kóbor lovagokra semmi szükség. Abban a korban egy Don Quijote csak tragikomikus hős lehetett. De aztán eltelt négyszáz év, és mi a 21. századra már mindent megkérdőjeleztünk, amit eddig Egyetemes Emberi Fejlődésnek hittünk: a tudományunkat, a hagyományainkat, a humanizmusunkat, az objektív igazságainkat, a Föld gömb alakját. És közben szorongunk és rettegünk, és kényszeresen vizionáljuk a pusztulásunkat klímakatasztrófa, technológiai összeomlás, világháború, járványok által. Minden mai trend végén egy-egy apokalipszist találunk. Lovag Dulcinea tragikus hős. Nem tudja a menekülés útját, de azt igen, hogy szembe kell menni magunkkal. Azt mondja, hogy amiből nincs menekvés, abban vergődni kell.

Az Állástalan táncos című kötetedben Hegyi Katalinnak mesélted, hogy a Lovag Dulcineát részben munkásságod összefogó köteteként álmodtad meg. Miben nyilvánul ez meg, miért épp Dulcinea alakja képes rá, és miért vágysz pályádnak ezen a pontján összefűzésre?

Én tizenéves korom végén beleszerettem a költészetbe, és most a Lovag Dulcinea versei azt az érzést, azt a korszakot hozták újra elő, számomra is váratlanul. Azt, hogy verset írni maga a szabadság és a kaland, és hogy egy versben bármi szembejöhet. Szóval igazából nem terveztem az összefoglalást, hanem elfogadtam ezt a csodát, hogy elkezdhetek újra kóborolni, és bejárhatom a világot a mai eszemmel, de a húszéves kori örömmel.

A szerzői jelenlét és hang szétszóródni látszik a kötetben. Tolmácsa a krónikás, Dulcinea kísérője, akivel a szerzői hang többször összeolvad. Maga Kemény István is megjelenik, aki a sivár valóságban épp e világ megteremtésében tart szünetet, de Isten is az íróasztalán, mítoszalkotó vagy költői tevékenységben lesz megközelíthető. Miért a sok alakváltozat?

Készen volt már vagy húsz vers Lovag Dulcineáról, amikor a következőbe – ezt se terveztem meg előre – egyszer csak beleírtam a versek krónikását, vagyis magamat. Hm… na jó, egyszer beleférek. Ha mindenki szembejöhet, akkor miért pont én ne? De aztán szereplő lettem. Hitelesebbé tette az, hogy én is benne vagyok. Hogy az én bőrömre is megy a dolog. Hogy ez nemcsak mese, hanem vallomásos líra is. És attól kezdve tudatosan használtam több hangot: Lovag Dulcineáét, a sajátomat, a szerzői hangot és még más szereplők hangjait is. És úgy láttam, működnek együtt. Egyébként maga Cervantes is meg-megszólalt a saját hangján a Don Quijotében. Nemrég elolvastam újra az Egri csillagokat, és a Lovag Dulcinea után különösen feltűnő volt, hogy Gárdonyi Géza bizony ki-kibeszél a regényéből, pedig az aztán tényleg realista, „mindentudóelbeszélős” próza.

Életművedben a közösségi mítosz és az egyéni emlékezet gyakran a történelem utáni korba vezeti olvasóid, átjárást biztosítva a lineáris időre építő mesterséges emlékezeten. Ehhez képest hol helyezkedik el Lovag Dulcinea, aki a történelem szomorú igazságait belátva mégis útnak indul, és mitológiai hőssé válik?

Történelem szakot végeztem, nekem a történelem nagyon fontos, van bennem egy késztetés, hogy amit csak lehet, konkrét évszámokhoz kössek. De azért is, hogy legyen mi ellen fellázadnom. Például az időrend ellen. 

De Lovag Dulcinea nem hagyja, hogy túl sokat lázadjak, mert ő nálam sokkal nagyobb lázadó: ő bárhol és bármikor felbukkanhat, múltban, jövőben, jelenben, mítoszban és biciklin.

Egyszerre akár több helyen is. Azt mondja, ő egy kvantum, és a kvantumok márpedig ilyenek. Úgyhogy nekem, a krónikásának kell rá vigyáznom. Ezért adtam neki állandó lakcímet (Budapest), születési évet (2020-ban volt tizenkilenc éves, egyidős a 21. századdal), hogy ne tévedhessen el teljesen térben és időben.

A könyv borítója is a regiszterek közötti átjárást ismétli meg: nemcsak téren és időn, de az általad teremtett és a téged keretező világban is szabad mozgásteret biztosít. Az értelmezéssel szembeni titok, a mindig más világok mellé rendeződő olvasat elsőbbségének manifesztuma ez? Művészi állasfoglalásként, ajánlott olvasói magatartásként értelmezhetjük-e ezt a kötelezően felkínált szabadságot?

Nem akartam kötelezően felkínálni a szabadságot, sőt! Inkább rabul ejteni szeretném az olvasót, mint felszabadítani. Magamból indulok ki, ugyanis én kimondottan szeretem, ha megmondják nekem, hogy kell egy-egy művet nézni, hallgatni, olvasni. És az már az én dolgom, hogy fellázadok-e. 

Egy kicsit már bánom, hogy nem írtam használati utasítást a Lovag Dulcinea olvasásához, mert azóta többen is mondták, hogy az elején a sarokba vágták a könyvemet, hogy ez micsoda már.

És hogy aztán újrakezdve végül ráéreztek az ízére. De el tudom képzelni, hogy hányan hagyták a sarokban szegény Dulcineámat. Szóval nem ártott volna pár tanács az olvasónak, kezdve a pontos műfaji megjelöléssel, hogy ez egy verses lovagregény.

A kötet szerkesztése nagyon izgalmas, idézi egyrészt Az ellenség művészetében külön is megfogalmazott csipeszszerű hármas felosztást, amely más kötetednek is alapformája, másrészt a Pihenőhely szakaszaiban Örkény és Hazai Attila optimális olvasói magatartással kapcsolatos ironikus kiszólásait. Hogyan jutottál erre a felosztásra?

Az eredeti, Cervantes-féle Don Quijote két kötet, és ezért kezdettől így képzeltem el a Lovag Dulcineát is. Aztán jött az ötlet, hogy a két rész között legyen egy trailer, egy jó harsány filmelőzetes, mintha film készült volna a versekből. Eszerint, ha akarom, kétrészes lesz a könyv, ha akarom, három. Ez volt a terv. Aztán amikor össze kellett rakni a verseket, akkor voltam bajban, mert 146 vers két részre szedve is sok. Elképzeltem a jó szándékú olvasót, aki fuldoklik a rengeteg versben. És aztán elképzeltem a rossz szándékút is… És akkor jött az ötlet, hogy ha már kóbor lovag Dulcinea, akkor kellenek neki fogadók, sátorozóhelyek, benzinkutak, és itt majd meg tudnak pihenni az olvasók is. Így lettek a könyvben a Pihenőhelyek. És mondták is azóta többen, hogy ezek milyen jót tettek: tagolták az olvasást. Volt hol abbahagyni, és volt hol újrakezdeni.

Az életművedet végigkísérő folyókról, kiváltképp a Dunáról sokan kérdeztek már, több interjúban elmondtad, mi ezeknek a vizeknek a szerepe az életedben, írásaidban. A Lovag Dulcineában a víz azonban másképp jelenik meg, a folyó mindössze a kulacsba szorított jelen idő. Mi ennek az oka?

A víz folyása mindenkit emlékeztet az időre. Akkor is, ha kinyit egy csapot, és akkor is, ha egy folyóparton ül: jön és megy az idő. De ugyanígy az anyagot is megérezzük a vizek mozgásában: a gravitációt, a tömegnek a folyamatos vonzását. És aki éppen iszik, az nem csinálhat mást, mint hogy igyon, mert különben félrenyel. Olyankor muszáj jelen lenni: itt és most.

Bánki Éva, aki a Fordított idő című regénytrilógiában szintén női lovagot teremtett, a Kortárs Online számára adott interjújában azt mondta: „Nagyon sok jel mutat arra, hogy egy új középkorban élünk, elég csak a popkultúrát szemügyre venni. Fantasyalkotások tömege jelenik meg folyamatosan hollywoodi produkcióként, és Artúr király például sokkal népszerűbb figura, mint Homérosz bármelyik hőse. A posztmodern tudatalattija is mintha a középkorból táplálkozna.” Halloween című versed szintén mintha a középkorhoz húzó jelen kettősségének okát keresné. Te hogy látod, miben nyilvánul ez meg, és minek a tünete?

Hollywoodnak mégiscsak a legkényelmesebb Artúrhoz és az angol középkorhoz nyúlnia. Az Artúr-mondakör a mitológiák Big Macje. Bármikor be lehet tolni egyet, soha nem okoz csalódást, nem kötelez semmire. Nem járnak vele konzekvenciák, mint a kereszténységgel, nem szükséges annyira ismerni, mint a Bibliát vagy a homéroszi világot, mindig kellemesen langyos. Én is szeretem. És engem is lenyűgöz az angol nyelvű irodalom középkoriassága Shakespeare-rel, Maloryval, Ossziánnal, Walter Scott-tal, Tolkiennal, Rowlinggal. Ülnek a szabad angolok egy jókora szigeten, hallgatják az atlanti szelek üvöltését, és konstruálják a múltjukat. Aki megunja, elhajózik: ott van nekik kéznél a végtelen óceán. Szép, kerek és hatékony világ. 

Az angolszász civilizáció fogyasztható terméket csinált a mindenszentekre virradó éjszakából: ez lett a halloween nevű marketingfogás, és angolszász termék a laptop is, amin a Lovag Dulcineát írtam, és Hollywood is ezzel a hatékonysággal terelget minket vissza (előre?) egy kényelmes középkorba.

Szoktat minket a gondolathoz, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség korának vége, és ugye-ugye nem is olyan nagy kár érte. A Halloween című vers ezért kapta a címét: szomorúságból, keserűségből, kétségbeesésből és viccből.

Kemény István: Halloween

Ahogy az univerzum anyaga
Egyetlen
Kiterjedés nélküli
Pontba
És a boszorkányégetések
A piacterekre –
Úgy menekülnek ma vissza
Uraikhoz a szökött jobbágyok
Gazdáikhoz a rabszolgák
És az októberről
Novemberre virradó
Szénfekete éjszakába
A felvilágosultak.

Forrás: Litera

Szembeszállni a cinizmussal, és cinizmussal szállni szembe: életművedet végigkísérte a cinizmushoz és iróniához való kettős viszony. A sivár valóság Dulcineával és a humorral együtt úgy térnek vissza, mint egyfajta újra és újra meghozott döntés, folyamatos kimondásra ingerlő megrögzöttség. Ezért lesz gazdatest Dulcinea? Mert a Lovag Dulcinea az abszolút költői igazságkeresésben csak egyetlen alakváltozat?

A humor egy lelkes, kiirthatatlan élősdi. Szimbiózisban él gazdatestével, az emberrel. Csak velünk együtt pusztulhat ki. (Vagy velünk se? Vajon az öntudatra ébredő mesterséges intelligenciában nem születne meg a humor? Nem lehet, hogy a humor is úgy lebeg az univerzumban, mint a matematika?) Lovag Dulcineának nemes eszményei ellenére van humorérzéke, és nem fél használni. Tisztában van a humor sötétebb oldalaival, irtja a cinizmust és ritkítja az iróniát, de tudja, hogy ezek is a lélek baktériumflórájához tartoznak. Amin nevetni lehet, azt ő észreveszi, és nevet, olyasmin is, amin más nem merne. Bármin képes mosolyogni, sőt vigyorogni. Saját magán, a saját pátoszán is. Megteheti, mert épp elég nagy és épp elég nemes a szomorúsága.

A kötetben a Komolyság című vers a hit és remény mellett teszi le voksát. Van-e oka még a Dulcineára szoruló, saját besúgójával összenevető, traumákon lovagló, klímaszorongó, szavakat betiltó, szobrot döntögető generációnak a reményre? Lehet-e a költészetnek még szerepe a keresésében?

A költészet – egyáltalán a művészet - szerintem olyan alapfelszerelésünk, mint a bőrünk. Velünk van, amíg élünk. Azután is, hogy kikapcsolják az áramot. Azt hiszem, a költészetnek nem szerepe van a remény keresésében, hanem ő maga az egyik halvány reménysugár.

Kemény István: Komolyság

Na ezt hogy utálom
Ezt a rossz dumát
Hogy te túlságosan komolyan veszed magad!
Hogy mondhat ilyet
A Választott Bolygón
Bárki bárkinek?
Felrángatnám az ilyen hülyét
Az aggódó tekinteténél
A segítő szándékánál fogva
Az első sziklaszirtre
Panelházra
Hát nézzél már le egyszer
Csak egyszer
Erre a csodálatos
Ravaszul mosolygó világra
Mielőtt eldöntöd
Hogy nem veszed magad komolyan!

Forrás: Litera