„Amerikában jöttem rá, micsoda kincseken ülünk itthon” – Interjú Mohácsy Lőrinc Ágoston bőgőssel

Mi az első zenei emléked?

Édesanyám mesélte mindig nevetve, hogy amint megtanultam járni, folyton egy-egy hangszer felé indultam el. Édesapám, Mohácsy Albert nagybőgős, ezért sok hangszer volt otthon, és húztam-nyúztam őket. Sok kép készült rólam, ahogy két virslivel vagy faággal hegedűt imitálok. Ami viszont már saját emlékem, hogy édesapámmal legózunk a nappaliban, és Police-t hallgatunk. Sting elképesztően diverz zenei univerzuma, ami a Police skás-punkos-popos vonalából nőtt ki, meghatározó volt számomra.

Aztán tízéves korom körül megtaláltam édesapám régi MP3-lejátszóját, és rommá hallgattam az Emil.RuleZ!-lemezeket.

Hegyi Gyurinak vannak olyan grúvjai, Fekete-Kovács Kornélnak pedig olyan szólói, amiket a mai napig el tudok dúdolni.

Édesanyád néptáncos-koreográfus, édesapád népi bőgős, nevelőapád pedig Dresch Mihály. Ilyen családi háttérrel esélyed se volt, hogy lázadj, és mondjuk rockzenét játsszál?

Az én lázadásom a jazz. A népzene a bölcsőm, de már kisgyermekkorom óta sok más zene is bejött mellé. Édesapám bakelitgyűjteményében fedeztem fel a Hobo Blues Bandet, és Póka Egon röfögős P-Bass hangszere azonnal levitte a fejemet. Kilenc-tíz évesen kezdtem el basszusgitárt tanulni, azzal megkezdődött a Red Hot Chili Peppers-korszakom. Imádtam Flea funky basszerozását, főleg a Blood Sugar Sex Magik lemezen. Abból jött aztán Jaco Pastorius és Marcus Miller, és onnan szép lassan átfolytam a jazzbe.

A népzenével egy nagyon erős zenei és kulturális hátteret kaptam a szüleimtől, de valójában Amerikában jöttem rá, hogy ez mekkora érték. Mivel addig annyira természetesen vett körül ez a közeg, nem foglalkoztam vele mélységében. Amikor 7000 kilométerről tekintettem vissza rá, hirtelen perspektívába került, micsoda kincseken ülünk itthon. Akkor kezdtem el komolyan venni nemcsak a népzenét, hanem magát a zenélést is.

Hogyan kerültél ki tizennyolc évesen bluegrasst tanulni Amerikába?

Nagyon erős zenei-személyes kötelék fűz Ferenczi Gyurihoz és a Rackákhoz, akiket édesapámon keresztül ismertem meg. Ők indítottak el a Petőfi Kulturális Ügynökséggel karöltve egy olyan programot, amely fiatal magyar népzenészeknek kínált lehetőséget, hogy Amerikában népzenét tanuljanak, és zászlóshajó jelleggel megmutassák a magyar népi kultúrát is. Láttuk, hogyan prezentálják az amerikaiak a legmagasabb zenei és üzleti szinten a saját népzenéjüket – az ösztöndíj célja többek közt az volt, hogy ezt a tudást hazahozzuk és kamatoztassuk.

Mit lehet ebből itthon, a teljesen más zeneipari viszonyok között kamatoztatni?

Amikor amerikai népzenéről beszélek, a fehér telepesek által bevitt hangszerekre, dallamokra gondolok. Ez a zene a régi ír, skót és olasz dallamokból fejlődött ki, aztán Bill Monroe mandolinos kvázi feltalálta a bluegrasst, tehát ez egy műdalosodott, de még mindig autentikus zenei elemekkel operáló zenei stílus, ami a countryval együtt a populáris zenét jelentette a 40–50-es években – mindaddig, amíg Elvis Presley fel nem rúgott minden azelőtt lefektetett szabályt. A country elterjedése összefonódott az intézményesített zeneipar kialakulásával, a lemezeladásokkal stb., amiről hatalmas tudás halmozódott fel az évek során, de számomra nem ez az aspektus volt a legérdekesebb.

Ferenczi Gyurinak van egy mondása: „A fiatalok csinálják a forradalmat, az öregek viszik a bizniszt.” Én még forradalmár vagyok, és nem annyira a biznisz érdekelt, hanem az az igényesség, amivel ezek a zenészek megszólaltak.

Amerikában úgy viszik színpadra a népzenét, hogy a zene autentikussága sem sérül, de nem is idegenítik el az embereket azzal, hogy hangról hangra úgy játszanak, mint a régi gyűjtéseken.

És teszik mindezt úgy, hogy a zene és a mondanivaló is frissnek és relevánsnak hat a jelenben. Ez egy Szkülla-Kharübdisz közti hajózás, de izgalmas kihívás megtalálni a megfelelő arányokat. A népzenekarommal, a Katlannal nem titkolt célunk ezzel kísérletezni.

Tudsz mondani olyan zenét, ami szerinted jól belövi ezt az arányt?

Bill Monroe azért volt érdekes figura, mert használta az autentikus népzenei elemeket, de nem félt saját szöveget írni, saját dallamot kitalálni. Az amerikai népzenében van egy individualista hozzáállás, amivel a maguk képére formálják a kánont. Személyes kedvenceim Chris Thile és Billy Strings, akik nagyon komoly népzenei hátországgal rendelkeznek, de nem félnek olykor akár radikálisan változtatni a stílusbeli fordulatokon. Ha megkérdeznéd, hogy „ismered azt a dallamot, hogy…?”, akkor tökéletesen el tudná játszani, mert az utolsó C-ig ismeri a saját népzenéjét. Ilyen az, amikor az ember nem egy széles pocsolyából merít, hanem egy mély kútból hozza fel a forrásvizet. Mi ráadásul nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert ritka, hogy egy olyan kis területen, mint a Kárpát-medence, ilyen sűrűségben koncentrálódjon a népzenei kultúra. Ez egy elképesztően termékeny kultúrvidék.

Mi történt veled Amerikában, hogy utána vetted komolyan a zenélést? Előtte miért nem?

Jó kérdés. Amikor kimegy az ember külföldre, hogy a saját kultúráját képviselje, amiről ott ismeri fel, hogy nem ismeri mélységében annyira, mint hitte, akkor azért összekapja magát. Talán pont a közelsége miatt nem mélyedtem el jobban a népzenei kultúrában. Amerikában viszont a helyzet is megkövetelte tőlem. Most sem mondanám magam kifejezetten tájékozott népzenésznek, de az ember csak azt tudja teljes mellszélességgel képviselni, amit ismer. Ezért aztán elkezdtem gyűjtéseket hallgatni, beleásni magamat a dolgokba, mert a végcél az volt, hogy a kilenc hónapnyi tanulás után felveszünk egy albumot a Prime Records stúdióban Derek Gartennel. Ez egy hatalmas megtiszteltetés, amihez fel kellett nőni. Tudtommal ilyen még nem volt, hogy egy teljes, autentikus népzenei albumot rögzítsenek fiatal magyar népzenészek az amerikai zeneipar fellegvárában, Nashville-ben. És amíg erre készültünk, rengeteget tanultunk a kinti zenészektől. Ott fogtam fel, mit jelent zenésznek lenni. Addig az, hogy zenével foglalkozom, alapvetés volt. Ott vált döntéssé.

Év elején bekerültél Szegő Dávid zenekarába, a Daveform Quintetbe, ahol Mester Dániellel, Subicz Gáborral és Oláh Krisztiánnal játszol együtt. Ott mihez kell felnőnöd?

Édesapám mondta mindig, hogy a legjobb tanulási metódus, ha nálad tapasztaltabb zenészekkel muzsikálsz. Mindamellett, hogy nagyon kedvesen, egyenrangú félként kezelnek zenei helyzetekben, passzívan is rengeteget tanulok tőlük. Például arról, hogyan tudok úgy megnyilvánulni más zenéjében, hogy az a zenei gondolatot szolgálja, de az én zeneiségem is benne legyen. Hálás vagyok, mert nagyon jó lehetőségeket kapok, és mindig ezekhez a helyzetekhez kell felfejlődnöm. Ugyanakkor még keresem az utam. Már nem egy üres lap vagyok, de sok hely van még rajtam, és nagyon jó forrásokból meríthetek, és hagyhatom, hogy nyomot hagyjanak rajtam.

Miért pont a bőgőt választottad? Mit ad neked ez a hangszer?

Le se tudnám tagadni édesapám szerepét a hangszerválasztásban. Ha nem is tudatosan, de ez egyfajta tiszteletadás felé. A bőgő hangja már kicsiként befészkelte magát a szívembe. Szeretem a bőgőzésben, hogy nagy felelősséget jelent. A népzenében egy erős alapot kell adni: ott a bőgő legalább ugyanannyira ritmus-, mint basszushangszer. A jazzben is megvan ez a bőgősfelelősség, viszont rengeteg szabadság is társul mellé, hogy megvillantsd az egyéniségedet.

Van egy 1960-as felvétel Düsseldorfból: a Davis Quintet játszik, de Miles nélkül. Paul Chambers végigkísér vagy tíz kört, és utána olyat ráz vonóval a bőgőn, hogy az valami gyilkos. Na, ezért szeretem a bőgőt!

Édesapádon kívül melyik bőgős hatott rád annyira, hogy akár az egész diszkográfiát végighallgatva tanulmányozd a játékát?

Még bőven az inaséveimet taposom, sok bőgős játékából próbálok fragmentumokat kiszedni. Valójában már minden hang foglalt, és az ember kiválasztja azokat, amelyek tetszenek neki, ezekből a kis darabkákból gyúrja össze magát. Amikor elkezdtem jazzt tanulni, Bögöthy Ádám volt az első igazi bőgőtanárom, ő mutatta meg nekem először Chamberst. Az ő precizitása, dallamossága óriási hatással volt rám.

Nagyon szeretem Charles Mingust is, mert abban a bőgőzésben van valami leírhatatlan erő. Mint egy vonat, amit nem tudsz megállítani.

Teljesen másfajta játékot képvisel például Edgar Meyer vagy Charlie Haden, ők is nagyon meghatározóak. Akit mostanában nagyon szeretek hallgatni, nemcsak bőgősként, hanem zeneszerzőként is, az Petter Eldh. Az az egész berlini kollektíva elképesztő.

Dresch Mihály mindenkinél autentikusabban hozta közös nevezőre a Kárpát-medencei népzenét a jazz-zel. Te is a jazz és a népzene között mozogsz. A zenédben mennyi a Dresch-örökség?

Misi most az egyik legmeghatározóbb ember az életemben zeneileg. Amit képvisel, és az is, ahogyan képviseli. Hogy miben hat rám, azt majd húsz év múlva tudom pontosabban megmondani, de már gesztusokban is észreveszem őt magamon.

Zenei gesztusokban?

Is. De kéztartásban is véltem felfedezni. Vagy poénokban.

Az elmúlt években játszottál beugrósként a vonós kvartettjében. Milyen érzés volt színpadra állni vele?

Nagyon személyes vele muzsikálni, nem is tudom objektíven megítélni. De azt hozzátenném, hogy nem azért hívott, mert a nevelt fia vagyok. Misi elég keményen fogja a zenészeit, és én ebből talán még többet kaptam. Ez az előnyömre vált, még ha nem is tetszett, amikor például otthon gyakorlás közben rám szólt, hogy hamis vagyok. Nagyon jó érzés, amikor az embernek az édes- vagy a nevelőapja ad visszajelzést arról, hogy jó úton halad, nekem pedig mindkettő megadatott. Nemrég Borbély Misivel és Farkas Zoltán Batyuval játszottam a Jazzfest Budapesten, amit édesapám és Dresch Misi is meghallgatott. A koncert után mindkettejük ölelésében volt egy „na, jól van”.

Van egy triód is, az Intergeese, amire sokan tavaly figyeltek fel, amikor megnyertétek a Müpa jazz-tehetségkutatóját. Mi járt a fejedben, amikor bemondták a neveteket?

Bevallom, nem emlékszem. Nyilván jólesett, de nem a díj volt a lényeg, hanem hogy tök jó kritikát kaptunk – és tényleg kritikát kaptunk. Fekete-Kovács Kornél, Bacsó Kristóf, Borbély Misi és Bércesi Barbara voltak a zsűriben, és jó megerősítés volt számunkra, hogy a bevállalós, unortodox ötleteink is tetszést arattak. Már alapból a felállás sem az a klasszikus zongoratrió.

Azért lett cimbalom-bőgő-dob a felállás, mert baráti alapon szerveződött a zenekar, és történetesen ezeken a hangszereken játszotok, vagy csavarni akartatok egyet a triófelálláson?

Dresch Misi zenéje megmutatta nekem, hogy mit tud nyújtani ebben a műfajban a cimbalom, de kíváncsi voltam, hogy össze lehetne-e hozni hozzá nem illő stílusokkal is, a Robert Glasper-féle hiphopos jazztől az avantgárd kísérleteken át a kecskedaráló metálig. Baráti alapon jöttünk össze zenélni, de kicsit megérzésszerű volt, hogy ezekkel a srácokkal szeretnék játszani. Azóta pedig még erősebb lett a barátságunk. Viszonylag rövid idő alatt nagyon fontosak lettünk egymás életében.

A meglepő stíluspárosítások miatt írtátok azt az Intergeese-ről, hogy ez „majdnem jazz”?

Ma már minden zenészt rengeteg hatás ér pusztán abból fakadóan, hogy mindent megtalálsz a neten, és olyan egymásra hatások vannak itt keresztül-kasul, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy mit játszunk például az Intergeese-zel.

Bár jazz- és népzenei háttérből jövünk, ha ahhoz van kedvünk, akkor poptémát írunk, és alárakunk egy drum and bass alapot.

Vannak olyan korai számaink, amelyek kifejezetten a Robert Glasper-es, Blue Note-os világot hozzák, de mostanában egészen avantgárd dolgokat játszunk, és nem félünk egy lassú, posztgrunge/emo rockra emlékeztető akkordmenettel zárni a koncertjeinket. A jazz mindig is egy rendkívül adaptív műfaj volt, szóval sok minden belefér. Ez egy diverz őrület.

A dobosotok, Fekete Zoltán Jeff Ballardtól tanul most Bázelben, aki pedig sokat játszott Kurt Rosenwinkellel. Te május 20-án a Daveform Quintettel lépsz fel Rosenwinkellel a Müpában. Mit jelent számodra ez a koncert?

Amikor Szegő Dávid bediktálta a bulit a telefonba, azért visszakérdeztem, hogy „jól hallottam?”.

Megszeppentél kicsit?

De közben nem ijedtem meg. Ez egy újabb kihívás, amihez fel kell nőni. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz egy színpadon állni Rosenwinkellel, de ahelyett, hogy bármiféle elvárást társítanék hozzá, arra koncentrálok, hogy fejben ott legyek – abból majd jön minden más. Jóleső érzés, hogy a Daveformban nem az számít, hogy ki hány albumot vett fel, és nem néznek rám másképp azért, mert huszonkét éves vagyok és zeneakadémista. Abban a pár órában nincs más, csak az együttmuzsikálás.