„a jó mű nem pusztán kifejezés, hanem felmutatás is egyben” – Németh Gyula művészetéről Novotny Tihamér írása olvasható a friss Kortársban

Roppant érdekes egy olyan személyiséget bemutatni, egy olyan egyéniségről beszélni, értekezni, akiről elsőre nem az jut az eszünkbe, hogy ő egy művész! Hanem az, hogy íme, egy ember, akinek koherens világnézete, világszemlélete, teológiai esztétikája, életfilozófiája, vagyis megalapozott vizuális nyelvezete, észlelési, érzékelési és érzékkeltési logikája, valamint tántoríthatatlan küldetés-, illetve kibillenthetetlen meggyőződéstudata van.

Németh Gyula sokoldalú, mégis monomániás alkotó.

Hiszi, hogy a jó mű nem pusztán kifejezés, hanem felmutatás is egyben. A tökéletes lét nem a létezésben, hanem Istenben keresendő. Bár a műalkotás a tökéletlen létezés kifejeződése, eredete, gyökere a tökéletes létezés ideájából származtatható. Ezért a torzítás nem a tudatos rontás, a személyes romlottság, az alanyi eltévedtség és szívbéli eltévelyedettség summázata, hanem a néző valódi élményhez, igaz szembenézéshez juttatásának lelki és formai
indoklása.

[…] Egy nekem szánt szakmai összefoglalójában, életrajzában írja a következőket: „Képzőművészként és filmalkotóként több évtizede következetesen a vizuális gondolkodás mélyebb rétegeit, a percepció működését, valamint az anyag, a tér, a fény és az idő egymásra hatását kutatom. Műveim – legyenek azok grafikák, festmények, plasztikák, kinetikus mobilok vagy kísérleti filmek – nem narratív történeteket mesélnek el, hanem érzéki, gondolati és tapasztalati tereket hoznak létre, amelyek a befogadót aktív jelenlétre hívják. (…) Képzőművészeti munkásságomban visszatérő témák a befogadottság és kívül maradottság viszonya (ezért kaptam a Derkovits-díjat 1992-ben), a liminális – minőségi – átmenetek, valamint az emberi lét belső feszültségeinek és archetipikus formáinak megjelenítése. 2009-ben állítottam ki nagy méretű munkáimat [az alsó-ausztriai] Mistelbachban, itt mutattam be először az Eleven felületek és eleven vonalak című performanszomat, majd elkezdtem készíteni a mobilszobraimat. Plasztikáimban és mobilalkotásaimban gyakran használok ipari, talált anyagokat – vasat, fémalkatrészeket –, amelyek a Totemek a gépkorból hívószavú sorozatomban rituális és szimbolikus jelentéshordozókká válnak. (…)

Az elmúlt években egyre hangsúlyosabban fordultam a film felé, amelyben a képzőművészet nyelvét a mozgókép időbeliségével és a zene strukturális szerepével kapcsolom össze.

Első rövidfilmem, a »Vagyok, aki vagyok.« Kinek kell? 2020-ban elismerésben részesült a Vasfilm Fesztiválon. Azóta több kísérleti és meditatív kisfilmet készítettem. Rendszeres alkotótársam Durkó Zsolt Tamás operatőr. Közös munkáink (…) a percepció, a csend, az anyag és az idő viszonyrendszerét vizsgálják. (…) Filmjeimben és installatív gondolkodású munkáimban a zene nem illusztrációként, hanem belső szervezőelvként jelenik
meg.”

[…] Németh Gyula művészetében, pontosabban kizárólag emberi szituációkkal, léthelyzetekkel, jellemekkel, típusokkal, személyiségekkel, drámákkal, tragédiákkal, torzulásokkal, aberrációkkal, szenvedélyekkel, a férfi és a nő kapcsolatával, mitológiai alakokkal, mitologizált szerepekkel foglalkozó, provokatív, ijesztő figuráiban, fejeiben és jeleneteiben valahogy együtt merül fel a tudat alatti világ a zsigeri ösztönökkel, a mélység a tisztulás vágyával. A távoli ősökre visszamutató, atavisztikus, a primordiális, a kezdet kezdetén kialakult tulajdonságjegyek összeolvadnak a modernitás és posztmodernitás újabb és legfrissebb tradícióival és stílusjegyeivel. Az ősképek, a barlangrajzok, az írott történelem előtti korok képi ideái összekeverednek az avantgárd máig ható eleven vizuális mintáival és technikai eszköztárának toposzaival, az art brut nyersesége a szókimondás nyíltságával,
egyenességével.

A művész határsértő (vörös vonalakat átlépő) alkotásait látva az embernek valahogy az az érzése, hogy Németh Gyula egyáltalán nem fél megidézni, falra festeni az ördögök, a démonok, az ártó szellemek mindent felperzselő képeit (istenkáromlásnak, szemtelennek tűnő, szokatlan képleteit).

Talán azért hiányzik belőle az óvatosság, mert erős, rendíthetetlen bizalommal tekint, épít példaképnek tekintett szellemi elődei és kortársai gondolataira, valamint a szolipszizmuson, a solus ipse, a csak maga az én öntudatán túlira, egyben véleményem szerint a keresztény világszemlélet szellemi fehér felhőjére, misztikájára, és nooszférájára, az emberi értelem, tudat és gondolkodás titokzatos jelenlétére, földi övezetére.

A már említett „Vagyok, aki vagyok.” Kinek kell? díjnyertes filmjében többek között Robert Musil (1880–1942) osztrák író, matematikus, filozófus állítását – „az ember általában nem tudja: többnek kell hinnie magát, mint ami, hogy az lehessen, ami” – mintegy ráolvasásképp variálja, szuggesztív módon monologizálja a videó egyik jelenetében. Szó szerint így használva a szavakat: „Az embernek többnek kell hinnie magát, mint ami, hogy az lehessen, ami. Az embernek hinni kell, hinni. Többnek kell hinnie magát, mint ami, hogy az lehessen, ami.” Ám ars poeticáját egy Bíró Yvette-nek, Jancsó Miklós forgatókönyvírójának, filmkritikusnak tulajdonított gondolattal is alátámasztja ugyanitt, amelynek jelentésrétegei leginkább Németh Gyula összművészeti experimentális filmalkotásaira a legérvényesebbek: „A képnek akkor van átütő ereje, ha a kifejezés helyett a felmutatásra képes. Egy kép akkor él, ha az azonnali hangulatban a pillanatnyi ráismeréseknek helyet adó globalitásban tud megnyilatkozni.”

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat friss lapszámában az 57. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.