Kritikus évek két felvonásban – Kritika a Nézőművészeti Kft. Közeleg az idő című bemutatójáról

Knutzon műve friss drámának számított, amikor 2005-ben először mutatták be Magyarországon. A legnagyobb visszhangot épp az első hazai előadása, Vidnyánszky Attila rendezése keltette, ami érthető, mivel vadiúj volt, de kivételes erejéből nem vesztett az évek során. A nyitott szerkezetű munka összességében az életközépi válságról szól, arról a rendezett ürességről, amely a Rebekkát alakító Soltész Bözse tekintetében és környezetében fedezhető föl. Ezt a valahol szívszorító és keserű állapotot fűszerezi a szerző bolondos dialógusokkal, amelyek során felszínre kerülnek a szereplők sérelmei, múltbeli ballépései, traumái. Persze mindez röhejes és nevettető, az alkotók házastársi komédiát ígértek, és ez meg is valósul, csak nem a realitás talaján. (Az elemeltség érzéséhez hozzáadnak Krisztik Csaba zenéi.)

Ül Soltész Bözse egy piros kanapén, ül és vár semmitmondó, üveges tekintettel, mellette egy hasonlóan piros tévén animáció pörög egy nőről, aki ül egy ugyancsak piros kanapén, ül és vár, talán eggyel reménytelibben. Abszurdot mutatott be a Nézőművészeti Kft., és jól döntött. Line Knutzon Közeleg az idő című darabja olykor-olykor feltűnik a színházak repertoárján (legutóbb Székesfehérváron mutatták be stúdióelőadásként), de nem olyan gyakorta veszik elő, hogy ne lehetne vele újat mondani, mutatni. A Nézőművészeti Kft. „fiaihoz” – Katona Lászlóhoz és Kovács Krisztiánhoz – Soltész Bözse, Földeáki Nóra, Nagy Dóra és Gazsó György csatlakozott, a vérfrissítés pedig megtette hatását, mi több, Kovács Lehel érezhetően kiteljesedett a rendezésben, ez a nézőművészetis munkája eddig a legerősebb.

Kispolgári katatónia

A Közeleg az idő esetében igazán nehéz feladat összefoglalni, sőt meghatározni a cselekményt. Line Knutzon dán szerző abszurd színművének szereplői első látásra komoly szándékok és vágyak nélküli emberek, akik kispolgári komfortjuk (kanapé, tévé, kilátás) ellenére talajtalanul élnek a világban. A párkapcsolati krízisben megrekedt Rebekka és Hilbert, valamint a szintúgy problémákkal küzdő barátaik, Ingrid és John összesereglenek Rebekkáék nappalijában, mindeközben valami történik az idővel, mintha felgyorsulnának az események, percek alatt évek telnek el, a múlt egyszer számít, egyszer nem.

A már említett piros kanapéhoz és tévéhez egész szekrénygarnitúra tartozik. Zöldi Z. Gergely díszlete jól kitalált szerkezet, kiemeli a legelsőként színpadra lépő szereplők testi adottságait, Katona László magasságát, Soltész Bözse kis termetét. A színpadkép fontos eleme a vetített háttér, amelyen rikító zöld rét látszik, fával, felhőtlen, kék éggel.

A látvány mesterkéltsége a klasszikus Windows-kezdőképernyőre emlékeztet, valami olyanra, ami kellemesnek, természetesnek és vonzónak akar látszani, pont ezért lesz steril és taszító.

A zavaros térbe igazán Katona László (Hilbert) személyével érkezik meg a vicc, ahogy a legtöbb előadásban, úgy itt is rajta és általa nevethetünk a legtöbbet. A házaspár vitázik, vitájuk szórakoztató, és egészen sokáig, talán a második felvonásig kitartóan komolyanvehetetlen. Hilbert szerint Rebekka elhidegült tőle, és egykori férje, John jár a fejében, Rebekka nem igazán tud mivel védekezni, csak valami elementáris megrekedtséggel tudja magyarázni fásultságát. Közben kiderül, hogy Hilbert hobbivadász, John viszont az „ellentétes oldalt” képviseli, horgász, mely csak plusz indokként szolgál Hilbertnek, hogy megvesse a férfit. Ha már horgász, miben másban ne jelenhetne meg a Johnt alakító Kovács Krisztián, mint sárga kabátban és gumicsizmában? (Az őrületes jelmezekért Pirityi Emese érdemel dicséretet).

Egészen lenyűgöző a két férfi „csatája”, láthatóan a játszók is élvezik, az összeszokott színészek pár percig alig tudják visszafojtani a nevetésüket és rendezni a vonásaikat, ami valahol nagyon bájos.

John, bár hasonlóan nevetséges figura, mint a színpad többi résztvevője, Ingrid meddőségének felvázolásával felvet egy valós problémát. Amit aztán Hilbert szétbombázhat egy következő jelenetben, Ingrid pedig bizonygatja magának: valójában nincs szüksége se gyerekre, se Johnra, utazni akar. Földeáki Nóra lép legkésőbb színpadra a szereplőgárda párkapcsolati magját alkotó karakterek közül, a színésznő egy egészen más hangot, színt hoz az előadásba. A szinte kizárólag a Forte Társulattal dolgozó, komoly mozgásszínházi alkotót jelenleg a moziban láthatjuk legtöbbször: Hajdu Szabolcs filmjében, a Kálmán-napban szerepel, amelynek színpadi verziójában is játszik. Földeáki Nóra szokatlan, harsány terepen próbálja ki magát, de nem választott rosszul. Szilárd szinte rezzenéstelen arca, komoly hangja még jobban felnagyítja azt az izgága őrületet, amely a Szkéné színpadán zajlik. És akkor még csak az első felvonás végénél tartunk, amikor a színre lép a túlmozgásos háztartási alkalmazott, Oda (Nagy Dóra) és Rebekkáék kislánya, Knuttebarn (Gazsó György betoppanása túlzás nélkül hab a tortán).

Kín a marhaságok mögött

El lehet fáradni az első rész alatt, és igazság szerint forradalmian újat nem ad a második felvonás, de mindenképpen ott tetőzik az idő kizökkentsége és az emberi viszonyok krízise. Hilbert azért fogadta föl Odát, mert Rebekka semmit nem csinál meg a ház körül, de nem azért, mert lusta lenne vagy figyelmetlen, hanem mert „egész nap ül és felejt”. Ebben az „ülésben és felejtésben” koncentrálódik Line Knutzon művének drámaisága. Mert bár borzasztóan szórakoztató, ahogy egymást gyepálják a házasfelek a valóságtól elrugaszkodott sérelmeikkel és követeléseikkel, mégis érzékelhető: Rebekka részben elvesztette kapcsolatát a valósággal, érdektelenné vált, már nem tudja, ki ő, mi a rendeltetése. A szereplők mind elszenvedik a kiüresedés szakaszait, de Rebekka esetében az érezhető, hogy nem csupán megrekedt, hanem a demencia is fenyegeti. Homályosan bár, de beazonosítható, hogy Rebekka a következő folyamaton ment keresztül: először jött az otthon ülés, aztán a társas kapcsolatok felszámolása, a háztartás elhanyagolása (a nő nem emlékszik az ételek elkészítésére), a munka megszüntetése, az értelmetlen hobbi választása (Rebekka tojásmelegítőket horgol), majd a legközelebbi hozzátartozó, az élettárs hibáztatása mindenért.

Line Knutzon egyszerre csinál viccet a válságos, deprimált állapotból és kezeli azt megkerülhetetlen problémaként.

Kovács Lehel rendezésében teret enged mindennek a mondanivalónak, a tragikum épp onnan érkezik színre, ahonnan addig csak a poénáradat volt várható: Gazsó György, az ötvenöt éves kislány olvas föl egy levelet a szüleinek arról, miként is kellett felnőnie ilyen krízisben lévő felnőttek között.

Na, de mi van az idővel? Közeleg, de minek közelegnie, ha egyszer ott van, ott volt már előtte is, de elérkezett-e időben? A Szkéné Színházban látható előadás színlapja nem ad magyarázatot, ott csak felvetések állnak: „Két ember időben találkozik, aztán időben válik el… vagy mégsem? Egy másik pár pedig alig érezheti magát biztonságban, mert valami vagy valaki érkezik a hűvös északi széllel… vagy mégsem…” Nincs nehezebb az időről való filozofálgatásnál, pedig nincs is kézzelfoghatóbb ennél, hiszen az idő szubjektivitásával mindenki találkozott már. Egy percet teljesen másként érzékel két ember még akkor is, ha éveket töltöttek egymás mellett. Az évek múlását is lehet másként megélni, kielégítő, gazdag folyamatként is, de lehet azt érezni, hogy az idő kifolyt a kezeink közül. A születési év is csak adat, a biológiai kor nem feltétlenül egyezik az egyénileg érzékelt korral. Bár konkrétan nem hangzanak el az idő mibenlétét boncolgató dialógusok, Line Knutzon színdarabja arra sarkallja a nézőt, hogy állandóan gondolkodjon mindezeken. Csavarként egyszer csak kiderül: Rebekka már nyolcvanéves, csak ő maga nem tud róla. Az idő effajta képlékenysége miatt újabb és újabb rétegei mutatkoznak meg a drámának, és a színészek meghajlásakor már azt érezzük: leginkább egy felemás egzisztencialista kabarét láttunk.

Jól bevált hangnem polifóniában

Mint már említettem, kifejezetten jót tett a Nézőművészeti Kft.-nek a fúziós munka. Katona László és Kovács Krisztián, valamint Scherer Péter (aki az egyik szereposztásban Knuttebarnként jelenik meg) hozzák a társulatuktól megszokott stílust és minőséget. A Nézőművészeti valamelyest brit sitcomokból és kabarékból táplálkozó humora érvényesül a Közeleg az időben, amelyet a dramaturg, a társulattal a kezdetek óta dolgozó Gyulay Eszter jól ismer. A közkedvelt hangnem mellé becsatlakozik négy teljesen különböző világ, olyan színészek, akiknek láthatóan jólesik abszurdot játszani, kilépni a megszokott közegükből, legyen az kőszínház vagy mozgásszínház.

Titkos erő van jelen a Szkéné színpadán, mégis nyilvánvaló: ez az előadás felszabadítja a játszókat, és fontos számukra.

Ez az az erény, amelyet nagyon nehéz bármilyen gesztusban, tekintetben azonosítani, ezt csak érzékelni lehet a levegőben. A sokszínű gárda talán szélesíti az érdeklődő közönség körét, mivel a Közeleg az idő nem csak a sokat emlegetett ötvenes korosztálynak szól, huszonévestől nyugdíjasig mindenki talál benne értéket.

Az erős vizuális koncepció és színészi összjáték ellenére vannak hiányosságok. Például nem egészen kitalált a háztartási személyzet, azaz Oda szerepe. Nagy Dóra alakítása harsány színt visz az előadásba, túlzó játéka jóleső, de az érezhető, hogy a jelenléte esetleges. A tévén pörgő képsorok néha fölöslegesen elvonják a figyelmet, és egy bizonyos távolságról már nem is igazán kivehető, mit mutat a képernyő, így igazából nem tesz hozzá sokat a végeredményhez. Tartalmi adaléknak ködös, gegnek meg nem elég vicces, vannak ennél sokkal jobb ötletek ebben a határozottan eszement előadásban.

A Közeleg az idő ereje abból fakad, hogy a rendezés jó arányérzékkel használja föl a közhelyeket, azokkal tölti föl a produkció vígjátéki oldalát, de száműzi őket a metafizikai mondanivaló köréből. Ez a példás arányérzék faramuci módon nem érvényesül a játékidő esetén, a Közeleg az idő az első felvonásig még sodró lendületű, és fenntartja a figyelmet, a második felvonás néha leül. Bár lehet, hogy csak a közönség agya fáradt el – a második felvonás alatt már késve vették a poénokat. De összességében elégedett tapsvihar zárta az előadást, amelynek mozzanatai, színei, dumái még hetekkel a látottak után is „megrövidítik az ember idejét”.