Regényben sok… – Kritika Jolsvai András Összegyűrt nemzedék című regényéről

Szolláth Misu, a Jolsvai-regény egy másik szereplője is ezekről tart sikeres szemináriumot a bölcsészkar elméleti tanszékén, és majdnem ilyen szintre süllyed Rió, azaz Zádor András író és szerkesztő is, amikor az értékesebb kéziratok megjelentetése és saját főszerkesztői állása megtartása érdekében lenyeli a békát, vagyis hajlandó ilyen típusú irodalmat is kiadni a kétes hírű Pagát vállalat munkatársaként.

A populáris regiszter létjogosultsága és oktathatósága egy többrétegű, sokszínű és gazdag irodalmi kultúrában nem lehet kérdéses. Ezt a jelentést közvetíti a mai olvasó felé a regény Szolláth-történetszála, míg a Zádor-perspektíva többek között azt mutatja meg, hogy az értékes és a sikeres nem okvetlenül fedi egymást egyazon befogadói közösségen belül sem, s hogy a népszerű, a ponyva és a filléres regénykategóriákon belül is milyen nagy lehet a szórási arány.

Hány ponyvára szánt műről derül ki a későbbiek során, hogy remekmű, válik korszakalkotóvá a népszerű, s merül el az idő bugyraiban a megkerülhetetlennek gondolt klasszikus!

A regény utolsó, a Rozi–Gege alakította (szerelmi) cselekményszálat lezáró fejezetében végül színpadias formában kelnek életre és játszódnak le előttünk a filléres regények nyálas-cukros jelenetei, amikor Gege szerelmet vall a nőnek, megkéri a kezét, vagy amikor vendégek előtt jelentik be, hogy az asszony gyermeket vár. Pereszlényi, a regény előkelő származású, emigrációból visszatért szereplője mondja az elébe táruló látványról, utalva a pár kiadói tevékenységére, hogy „azért regényben ez kicsit sok lenne”, mire a válasz az, hogy „de panelben elmegy”.

A rendszerváltás előtti utolsó években, a kommunizmus végóráiban ugyanis metaforikus értelemben és a valóságban is egyaránt „megfordul”, vagy még inkább: „kifordul magából” a világ, és ami korábban csak a ponyvairodalomban, a filléres regényekben volt elképzelhető, most a mindennapok része lett.

Alteregók és magatartások rendszerváltó időkben

Műveletlen, „lumpen elemek”-ből alakul ki az új vállalkozói réteg, az értelmiségi elit a saját begyepesedett, fejlődésképtelen sznobériájába fullad, a régi rendszer fő ideológusai eltűnnek a süllyesztőben vagy köpönyeget váltanak, míg a valóban perspektivikus, tisztességes és művelt réteg tagjait „összegyűrik” a kiismerhetetlen változások. Csak a naivitásuk (mint Szolláth Misu vagy Varga József-Gege esetében) vagy rezignált hozzáállásuk, esetleg a valódi nagypolgárság tagjainak szimpátiája és segítsége menti meg őket a végső összeroppanástól, mint ahogy az Zádor András vagy Luca életében történik.

Eredeti nevükön csak a korabeli politikai élet időközben elhunyt aktorai szerepelnek a regényben (például: Kádár János, Pozsgay Imre).

Ám az ábrázolt korszakról személyes tapasztalattal rendelkező, azt jól ismerő, a kutatásra/megfejtésre időt fordítani kész olvasó valószínűleg az összes módosított névvel megnevezett szereplő valóságos mintáját azonosítani tudja.

De például a Germán B. Gézának nevezett egyetemi tanárról vagy a korszakban jelentős funkciókat betöltő Cseresnyéssy politikusról még a kevésbé beavatottak is könnyen kiderítik, kit rejt az álnév.

Hasonló megoldásokat és eljárásokat figyelhetünk meg az ugyancsak a rendszerváltás előtti utolsó éveket bemutató Závada-regényben, a 2024-ben megjelent Pernye és fűben. Következtetéseink is identikusak lehetnek a két regény vonatkozó sajátosságaival kapcsolatban: legfőbb szólamaik és jelentéseik kifejtésében nem játszanak különösebb szerepet a referenciák, mivel főbb szereplőik fiktív személyek vagy alteregók, akik elsősorban magatartásokat testesítenek meg és képviselnek.

A Jolsvai-regényben megjelenik és jelentést hordoz a tehetséges és jól képzett író-újságíró (Rió, azaz Zádor András), az önálló, intelligens női vállalkozó, mint Luca, a sportolófeleség, Rió barátnője. Jelen van az „örök” lektor és jóindulatú titkárnő: Rozi, azaz Varga Béláné, Gege szerelme, de ilyen a Pagát vállalat mindenese, Klári, azaz Sebeshegyi Lőrincné Pusztai Klára és Katinka, a Szikra Kiadó egykori lektora is, aki eleinte – sikeres férje nevét és pozícióját felhasználva – kedvelt és fényűző irodalmi szalont működtet, majd faképnél hagyott és lecsúszott feleség lesz belőle. A rendszerváltás zűrzavaros világában tengődik, sodródik talajvesztetten az árral az elsőgenerációs, balos érzelmű értelmiségi (Gege, azaz Szabó József), de a felakadt szemű, életképtelen elméleti ember, Szolláth Misu is, aki azonban a körülmények hatására képes fejlődni és felzárkózni. És itt van a zavarosban halászó volt funkcionárius (Mérei elvtárs, a kiadó bizalmi embere, Szikra Béla, a kiadót saját javára privatizáló igazgató vagy Karai, Katinka olajszőkítéssel foglalkozó férje), s a mindenkori buta háziasszony-feleség (Sebeshegyi Kálmánné, Pálma asszony), akinek a házastársa váratlanul gazdag cégvezető lesz, de továbbra is bevásárlószatyorban tartja a konyhapénznek szánt nyereséget, azaz cégük bevételeit. Fontos szerepet töltenek be a történetben a rendszerváltás nyerészkedő kvázi üzletemberei, a későbbi balekok, akikre majd a még nagyobb svihákok verik rá – ha szükség mutatkozik – a „balhét” (így: Sebeshegyi Kálmán, a volt, majd elítélt és szabadulása után ismét taxisofőr, aki egy ideig a Pagát nevű „pénzmosoda” teljhatalmú tulajdonosa, ide tartozik az iskolaelhagyó, a vadkapitalizmus joghiátusait kihasználó, fiatalkorú Lajos Feri is). Legmélyebben helyezkednek el e rendszerben és világlátás szerint a vidéki, szektás prolik (Sebeshegyi Lőrinc és a famíliája), de ide tartozik az üres lelkű, számító nő, aki idősebb, tehetős urak mellett találja meg saját boldogulásának lehetőségeit, mint Piri, Rió volt felesége, gyermekének anyja.

Polgári és proli

A rendszerváltás éveire és eseményeire vetülő tekintet Rióé: az elbeszélő elsősorban az ő szemszögéből láttatja és értékeli az ábrázolt időszak történéseit és e zűrzavaros társadalmi-politikai viszonyok között megnyilatkozó magatartásokat. Rió élet- és sorstörténete, egzisztenciális és szellemi hovatartozása mellett barátainak, nemzedéktársainak története (Szolláth Misué, Szabó József/Gegéé) is lefut előttünk, ám mindez az ő, azaz egy középosztálybeli értelmiségi férfi szemszögéből, hozzá viszonyítva bontakozik ki. Eközben az elbeszélő az (ön)irónia regisztereit is megszólaltatja, kópéság, mi több, megértés és szimpátia is vegyül a hangjába. Legtöbbször mégis a szánalom, sőt, a nyílt ellenszenv hangvétele érződik beszédmódján. Érdekes módon ez csak a munkás származású szereplők irányában tapasztalható, akik között egy sincs, aki fejlődőképes volna, vagy ne lenne nevetséges. Miközben Rió és Luca is épp olyan bizonytalanul vergődik, sőt, esetlen az adott viszonyok között, mint Gege és Rozi, mi több, szerelmük sem kevésbé színpadias és giccses a másik pár kapcsolatánál. Rió mögött azonban ott van egy – az elbeszélő szemében szimpatikusabb – hagyományos polgári értékrend, ami sokkal megbízhatóbb alapnak bizonyul, mint a proletár önérzet, ami Gegét jellemzi. Ellentétben Zádoréval, még a neve is közönséges tucatnév, miként szerelméé is, akinek ugyan Rozália a tisztességes neve, de Gegén kívül senki sem hívja sem Rozálnak, sem Rózának (ahogy az ismert 19. századi irodalmi és közéleti szereplőket). Az ismert sramlizenében megszólított kedveshez hasonlóan: csak „egy Rozi”.

Nem véletlen, hogy a történésekre kilométeres magasságból letekintő mágnás Pereszlényi is Riót és kissé szeszélyes, de egyébként művelt és talpraesett kedvesét, Lucát fogadja azonnal a bizalmába, főleg, hogy a „szivarpróbát” is mindketten sikeresen veszik. Értékelik, és kellő tisztelettel, sőt, beleéléssel szívják el a márkás rudakat, amilyenekkel az igényes, tehetős férfi kínálja őket. Mi sem természetesebb, mint hogy Rió fia, Dani is jólnevelt, megértő, nagyszerű kisklapec, aki korához képest elképesztő okosságokat mond a felnőttekről. A másik domináns társadalmi osztály tagjai (sőt, a gyerekeik is) mind csúnyák, kövérek, rosszul öltözöttek és primitívek; aki túlsúlyos, buta is.

Akit megszólít, és akit nem

Az Édesszájúak, Jolsvai korábbi regénye száz évvel korábbi történéseket mutat be, a 19. század utolsó harmadába, a századvégi Belle Époque világába vezet bennünket. Ennek és a családregény-narratívának megfelelően édesbús, idilli hangulatot közvetít: az ábrázolt aranykorban nemigen akad rossz ember, legfeljebb csak gyarló és kissé esetlen vagy málé, de nekik is megbocsátanak, illetve ők is megtalálják helyüket a nap alatt. A minden hájjal megkent, fogadós Zimmerl József-Szepi és családjának tagjai vagy ismerősei minden kópéságuk, képmutatásuk vagy infantilizmusuk ellenére is szimpatikusak, történeteik hitelesnek tűnnek.

Szívünkbe fogadjuk őket, és együtt érzünk velük, hiszen olvasóként ismerjük a sorsukat meghatározó kegyetlen jövőt is, amely nagyon is rászakad majd arra a szép életre, amelyet maguk körül szeretnének fenntartani és megélni.

Az aktuális politikai jelenre, vagy a regényírásra vonatkozó elbeszélői kiszólások azonban gyakran válnak sablonossá, modorossá; humoruk erőltetett vagy olcsó poénra épül: „mit bélázunk itt, tehetnék fel jogosan a kérdést. Két okból. Egyfelől, mert Rozi férjét születésekor Varga László Bélának anyakönyvezték, s bár életében soha senki nem hívta Bélának, a megszólítás mégis jogos. Másfelől meg azért, mert így tartjuk helyesnek: úgy véljük, a Béla egy igazi férjnév, benne van minden, ami ezzel a státusszal jár: ezért aztán, bár Rozi férje nem kap majd jelentősebb szerepet ebben a történetben, valahányszor felbukkan, bélázva lesz.”

Kifogásolható, elhibázott kicsengésű a Zádor lakásán lezajlott és Sebeshegyi Lőrincné Klári által kivitelezett „masszírozási jelenet” is, amely erősen bohózatosra, erőltetett szellemiségűre sikerült, miként az is, amikor Szolláth Misu – nem tudva róla, hogy az ő irodáját használják a kartársai „kúrószobá”-nak – in flagranti kapja a főnökét. Hogy a humor mennyire más (és kevésbé sikeres) regisztereit mozgatja az elbeszélő az új regényében a 2024-es Édesszájúakhoz képest, jól érzékelhető, ha az említett jeleneteket összevetjük az előző narratíva hasonló részleteivel.

Rió múlhatatlan migrénben szenved, mire munkatársnője felajánlja, hogy egy általa alkalmazott különleges masszírozó és gyógynövény-terápiával megszünteti a panaszait. Épp ez a művelet zajlik, amikor egy tányér franciakrémessel beállít Luca, András kedvese is, miközben Klári már – hogy az alkalmazott kenceficékkel ne kenje össze a blúzát – félmeztelenre vetkőzött, és a bekötött szemű férfi ölébe ült. A Zimmerl család történetét elbeszélő Édesszájúakban is betegszobában játszódik le hasonló jelenet: itt a még idősebb korában is észbontóan szép, de szemérmes Tivó Annát „látjuk” félmeztelenül. Az alapos vizsgálat érdekében a család nőcsábász háziorvosa kéri vetkőzésre, de valójában – mint az Összegyűrt nemzedék identikus jelenetében – a csábítás célja rejtőzik az instrukció mögött. Mi több – Sebeshegyi Lőrincné Klári hátsó szándékával ellentétben –, az orvos rejtett vágyai később be is teljesülnek: sikerül elcsábítani az asszonyt. Az elbeszélő azonban (miként férj is) nagyvonalúan, rezignált bölcsességből következő elnézéssel kezeli ezt a gyarlóságot és erkölcsi botlást. Az Édesszájúakban Franzli, a vendéglősék kényszeres fia éri házasságtörésen szeretett nővérét, de a hangsúly itt sem az álszent magatartásra, hanem a megbocsátásra irányul. Miközben a Zimmerlek környezetében (sőt, a családban) is temérdek hazugság és a képmutatás van jelen, a szellemes irónia és a megbocsátó játékosság gesztusaival fest képet róluk, míg a rendszerváltás aktorainak életéről gúnnyal és távolságtartó, fölényes hangon beszél a narrátor: a narratívát mozgató családi érintettségből következően empátiával közelít történeteikhez, míg utóbbiakat „nem szereti”, elutasítja.

Az Édesszájúakat szerettem olvasni. Az Összegyűrt nemzedék viszont olyan regény, amelyet nyilvánvalóan nem nekem, a paraszti és munkásfelmenőkkel rendelkező, vidéki, első generációs értelmiséginek írták – hogy az előnytelen külsőről és az elbeszélő által nem szimpatizált közegben, a felsőoktatásban eltöltött évtizedekről ne is beszéljünk. Igaz, a populáris kultúra jelenségeit (a hivatásos irodalom kontextusában láttatva, mint a regénybeli Szolláth Misu) ma is előszeretettel oktatom vonatkozó tantárgyaim keretein belül, míg elméletet csak nagyon rövid ideig tanítottam a bölcsészkaron. Azt viszont tudom, hogy az elméleti tanszékek oktatói között épp annyi korlátolt és konzervatív szemléletű tudós mozgott és mozog ma is, mint az alkalmazott vagy a történeti tudományok terén. Természetesen ez a Jolsvai-regény is megtalálja és megszólítja majd autentikus befogadói rétegét.