El nem hangzott beszélgetések – A Kortárs folyóirat szeptemberi számának ajánlója

Szilasi László ismét kisregénnyel jelentkezik a Kortársban, amely alcíme szerint Naplóregény: zsolozsma és mantra. Ennek megfelelően a [18.48: telefon] (El nem hangzott telefonbeszélgetések anyámmal) önéletrajzi ihletésű, az író a halott édesanyához írt bejegyzéseken keresztül ingázik a múlt és a jelen között.

A szeptemberi számban egy másik kisregény is helyet kapott, amelynek immár a második részét közöljük. Ács Margit írása megint az üdülőtelep világába kalauzol, főhőse egy, a társadalom szélére sodródott ember, a „Szakállas Troll”. Az ő titkokkal terhelt alakján keresztül a kis közösség különféle társadalmi státuszú tagjainak életébe is bepillantást nyerünk. A korábbi részhez hasonlóan itt is központi kérdés, mennyire keveset tudunk egymásról, és mennyire könnyen eshet valaki előítéletek és súlyos vádak áldozatává. Az önálló novellának is tekinthető mű mindvégig fenntartja a feszültséget az olvasóban.

„Ezt a képet akár Cézanne is festhette volna, technikailag természetesen, / bár ahhoz meg túl konkrét a megvalósítás, túl naturális, / elnagyoltabb kellett volna, hogy legyen kicsit.” Költő ír festő(k)ről: Baktay Ervin bőrébe bújva Amrita Sher-Gil magyar származású indiai festőnő képei elevenednek meg Jász Attila versében (A kép ötödik sarka – Baktay londoni előadására készül Amritáról, repróinak hátoldalára jegyzetelgetve). Sütő Csaba András Kezdet című versében a nagy eredetmítoszokat idézi meg: „jártak éjszaka jártak nappal mind közül tartotta / egy az eget egy az aljára került másokkal / vegyben járva adta mélység díszben fürdő / járatlan sötétjét mások lettek mássá”.

„Irtóztató sok a lopás barátom! Petőfi részéről! és tagadhatatlanúl lopás! Jól teszed, hogy öszveirogatod, lehet, hogy valaha hasznát veszed; nem azért, hogy Petőfi borostyanait akarnád velök letépni, mert az ebadta kölyke nagy költő ő, és az marad; de vak bálványozóinak jó lesz még is szemek közé csapni” – írta Tompa Mihály Szemere Miklósnak 1851-ben. A levelet Bánfi Tamás és Kocsis Dorottya adja közre a Kortársban, akik nem először jelentkeznek filológiai érdekességgel a lapban. „A párbeszéd-levelezésre szép példa a már ismert Szemere-levél és a most felbukkanó Tompa-válasz. Életük minden területéről szót ejtenek, hivatásukról, magán- és irodalmi életükről egyaránt. […] Az eddig kallódó és most előkerült, Szemerének írt levél magántulajdon.”

Az ötödik résszel véget ér Buda Attila Ambrus Zoltánnal foglalkozó márciusban indult sorozata (Ambrus Zoltán idézése), melynek érdekessége, hogy pályakezdésétől haláláig elsősorban hivatalos és magánleveleken keresztül követhetjük az író pályáját, amelyeket a cikksorozat szerzője, Ambrus elismert kutatója kommentárok kíséretében tár elénk. Így az író, újságíró, színházigazgató alakját számos adattal gazdagítja, árnyalja, és a háttérben a korabeli irodalmi és társadalmi életről is sokat tudhat meg az érdeklődő olvasó. Buda Attila így zárja a cikksorozatot: „Az értékek, az irodalmi kánon részei időről időre megváltoznak, megújulnak, az állandók, az iskolai oktatás által mindig valamilyen ideológia következtében megerősített művek, valamint a hiányzók, a háttérbe szorulók és előtérbe kerülők egyaránt magukért beszélnek. Ambrus mindig meg fogja találni az érdeklődő, rá és műveire, azok világára kíváncsi, elmélyült, nem csak abból szemelgető olvasóit. Azokat, akik párbeszédet folytatnak vele, halála után is. Hogy kevesen lesznek? De hát – mindig kevesen vagyunk…” Aki úgy érzi, hogy ezen kevesek közé tartozik, kincsként tekinthet az elmúlt fél év során közölt cikkekre.

Az alig tíz éve elhunyt Karátson Gábor korábban könyv formában ki nem adott esszéit gyűjti össze és adja közre A szédület nélküli magasság helye című kötetben Szántó F. István, az életmű kutatója. „Ebben a kötetben is a Karátsontól megszokott témák bukkannak fel […]. A festészet, az irodalom a bölcsesség, a film, a környezetrombolás és a többi. […] A most megjelent esszék is felvillanyozók, a szemhatár tágasságával és az elemzés mélységeivel bámulatra indítanak…” – írja kritikájában Sturm László.

Tóth Csaba festőművész Leonardo-tanulmányok című kötete Leonardo da Vinci szerzőségének bizonyítására vállalkozik egy kép kapcsán, amely a budapesti Szépművészeti Múzeum állandó kiállítási anyagában látható. A szerző, aki hosszú ideig dolgozott a múzeum raktárában „igényes, széles körű, több szempontú, alapos kutatómunkával igyekszik a képnek – általa Pálffy-Madonnaként említett műnek – visszaadni eredeti méltóságát”. A kutatási folyamatról Tóth Csaba korábban már írt a Kortárs hasábjain. A kész kötetet most Mayer Erzsébet ismerteti a lapban.

A lapszámot Vámos Zoltán [VAAMOOS] munkáival illusztráltuk.

A Kortárs szeptemberi számát hamarosan az online térben is átlapozhatja a kortarsfolyoirat.hu oldalon.