Álmaimból ismerős – Kritika a Jurányi Ház Lili show, avagy az érzések láthatatlan élete című előadásáról

A kortárs gyerekirodalom egyik legnépszerűbb vonulatát az érzelmi intelligencia fejlesztését megcélzó kiadványok képezik, amelyek nemzetközi viszonylatban is fel-feltűnnek a sikerlisták élén, gondoljunk csak Allison Szczecinski Hirtelenharagú Hugójára, Anna Llenas A színszörnyére vagy Ana Serna Vara Érzelmek erdeje című sorozatára. Ezt a külföldi trendet követi többek között Maros Krisztina és Szabó T. Anna közös Milyen színű a boldogság? csendeskönyv (silent book) kiadványa vagy épp Turi Lilla Néha sírok című gyerekkönyve.

A hatalmas érdeklődés nem véletlen, hiszen a mesék kiváló kiindulópontot biztosítanak a szülő és gyerek közötti kommunikációhoz, az érzelmi intelligencia fejlesztésére irányuló könyvek pedig teret adnak a korábban még ismeretlen, ezáltal pedig gyakran félelmetes érzések és az ehhez társuló tapasztalatok verbalizálásának.

Az érzelmi kompetenciák korai kialakítása azért is különösen fontos, mivel ez meghatározó a hosszú távú mentális stabilitás szempontjából.

Ez az irányzat hívta életre a Pagony Kiadó, a Füge Produkció, a Kuckó Meseház és a Balafon Kulturális Egyesület koprodukciójában létrejött Lili show, avagy az érzések láthatatlan élete című darabot. Az előadást Tina Oziewicz lengyel gyerekkönyvíró Az öröm trambulinon ugrál című képeskönyve ihlette, amely gyönyörű hasonlatok, metaforák és megszemélyesítések segítségével magyaráz el hétköznapi érzéseket, és mindezt Aleksandra Zając illusztrációinak köszönhetően vizuális narratíva is kíséri. Ebben a könyvben az „elragadtatás szalad a barátjához az újonnan felfedezett könyvvel”, s míg az „elfojtott vágyak kalitkát építenek”, addig a „remény szendvicset készít az útra”, a nyugalom kutyát simogat, a szabadság pedig vitorlázik. Ezekből a Körner Gábor fordította képekből bont ki a szövegkönyvben egy mesét Soltész Bözse, amely inkább szellemiségében és pedagógiai célzatában, mintsem tartalmában kapcsolódik az Oziewicz-műhöz. Az érzelemdús csavaroktól sem mentes történetet Bain Melindával és Danny Bainnel hármas egységet alkotva vitték színpadra.

Érzelmek ideje

Első ránézésre a darab hívószava a minimalizmus is lehetne, hiszen adott egy rendkívül egyszerű gyerekszobát megjelenítő díszlet, két színész és egy egygyerekes család átlagos hétköznapjaira épülő történet. Mindez azonban csak az első benyomás szemfényvesztése, amely még nem is sejteti, milyen kreatív és sokoldalú előadás bontakozik ki a későbbiekben a színpadon.

A darab öt napon át mutatja be egy háromtagú család estéit, ahol anyut (Soltész Bözse), aput (Danny Bain) és a báb formájában megjelenő kisiskolás Lilit láthatjuk, aki egy hús-vér gyerekszínésznél is hitelesebben testesíti meg a csintalan, örökmozgó, csacsogó és teli szájjal nevető gyerekek archetípusát.

A központi szereplő bábbal történő megjelenítése remek dramaturgiai fogás, mivel egy fantáziavilágra nyit kaput, lehetővé teszi a metaforikus ábrázolást, ezáltal egy kis távolságot tart a valóságtól, miközben mégis érzékletesen képezi le azt.

Lefekvéshez készülődve a mesék, az altatódalok elmaradhatatlan részei az esti rutinnak, azonban az intenzív iskolai napok és az ingergazdag környezet miatt mégsem jön álom a kislány szemére. Minden alkalommal történik ugyanis valami felkavaró, ami új érzelmeket ébreszt Liliben, egyszersmind rávilágít saját énjének ismeretlen, ezáltal pedig ijesztő részeire. A darab nyelvi megformáltsága kiválóan játszik rá az idegen érzések megfoghatatlan voltára, ugyanakkor a megfelelő szavak után kutató Lilivel az Oziewicz-könyv élénk hasonlatait és metaforiáit is jól imitálja, hiszen félelem idején „remeg a lábam és elkezdek zuhanni”, de ha szerelem van a levegőben, akkor „úgy pattog a szívem, mint egy elszabadult pingponglabda a lejtőn”, ezt követi a „szégyenszerda”, amely „undorral csipkézve” telt el, csütörtökön pedig a tengermély szomorúságba vetjük bele magunkat. Pénteken – „minden jó, ha a vége jó” jeligére – az öröm itt is trambulinon ugrál. Jóllehet, Lili addig-addig beszélget ezekről szüleivel, míg végül minden este mély álomba szenderül, az érzések azonban nem alszanak…

Álmok álmodója

A nap közben felgyűlt feldolgozatlan érzelmek és élmények a tudatalatti működésének köszönhetően napról napra Lili álmaiban köszönnek vissza. A pszichoanalízis elméleteivel szemben az álmok ezúttal mégsem Pandora szelencéjét nyitják ki, hanem a letisztult díszlet központi elemét, egy csodaládaként működő komódot, amely nappal a gyerekszobát, egészen pontosan Lili ágyát szimbolizálja, éjszaka azonban a díszletek és a kellékek magnum opusává, az álmok tárházává válik, amelynek sokrétű felhasználása jelenetről jelenetre meglepetéseket okoz. Bár fizikai valójában csak egy ódon szekrényről van szó, az éj leple alatt mégis paravánná, felhős égbolttá változik, de éppúgy lehet a bűvész mindent elnyelő varázsdoboza, mint a dühös szörny rejtekhelye is.

A darabban a barátságos álmok, vagyis az éjszakáról éjszakára ismétlődő Lili-show-k visszabillentik a kislányt a hétköznapi kerékvágásba,

ezáltal egy biztonságos terepet hozva létre, ahol a vidám történetek megmutatják, hogy az érzelmek az élet természetes velejárói; vagyis minden álom validál egy-egy érzést.

A Lili-show-k révén az előadás meglehetősen szegmentálódik, hiszen teljes egészében egy repetitív, darab a darabban struktúrára épül fel. A kerettörténet folyamatosan megszakad, a töredezettség ellenére a darab mégis megőrzi koherenciáját és befogadhatóságát. Sőt, éppen ez a váltakozó, reflexív szerkesztés emeli túl a Lili show, avagy az érzések láthatatlan életét egy hétköznapi családi történeten, és teszi a produkciót a gyerekek számára is több szinten értelmezhető, komplex színházi élménnyé. Jóllehet, első ránézésre ez az összetett felépítés, a kettős szüzsé szembemegy az életkori besorolással, amely az óvodás és a kisiskolás közönséget célozza meg, ugyanakkor a darab egyik nagy előnye, hogy jól operál a dramaturgiai csavarok és a befogadást segítő didaktikus elemek egyensúlyozásával, például minden álom egy-egy altatódallal van bevezetve, amely jól elkülöníti egymástól a kettős cselekményszálat.

Minden jó, ha a vége…

Az alapvetően két színészre írott darabok szinte elkerülhetetlen velejárója, hogy a színészek több különálló szereplő bőrébe is belebújjanak, így Soltész Bözse és Danny Bain felváltva alakítja az összes álombéli alakot, valamint anya- és apaszerepükön belül maradva a Lili-show-k műsorvezetőivé is válnak. A félelmet interpretáló, ugyanakkor kisarkító részletben például Soltész Böbe egy újabb báb képében Légtornász Lalit alakítja, aki a matekóra és az iskoláig vezető kifeszített kötélpálya kettősétől retteg. Hasonlóan bravúros megjelenítést látunk a második álomban, ahol megjelenik Lili szerelme, Domi, az „aranytorkú rapper”. Domi szintén egy meglehetősen kreatív, különböző kellékekből – hangszóróból, kosárlabdából, sportcipőkből – összeeszkábált absztrakt báb formájában realizálódik, aki bár Danny Bain hangján szólal meg, mégis csak a két színész együttes, finoman összehangolt játékának köszönhetően kelhet életre.

Az álmoknak a családi hétköznapok adnak keretet.

A családi viszonyrendszeren belül elsősorban az apa-lánya kapcsolatra kerül a hangsúly, ugyanis bár Soltész Bözse játssza az anya szerepét, a Lilit megtestesítő bábjáték is neki köszönhető.

Ebből kifolyólag a darab nagyban épít az apa karakterére, amely tudatosan összemosódik Danny Bain egyéni és szakmai életútjával. A színész ugyanis amerikai származású, így enyhe akcentusához illeszkedik a darabbéli apakarakter foglalkozása is, aki egy nyelviskola angoltanáraként dolgozik. Ezt tovább fokozva megjelenik néhány angol nyelvű szóvicc, kiszólás, amely egyértelműen a felnőtt nézőközönséget célozza meg.

A sokszínű apafigura önjelölt zenészként is színre lép, ezáltal pedig a darab még jobban kiaknázza a színészi kvalitásokat. Baintől a hazánkban egészen egzotikusnak számító afrikai törzsi hangszerek sem idegenek, de – ahogyan a darab során is látható – jól bánik a trombitával, az ukulelével, a különböző ütőhangszerekkel, sőt még a játékzongorából is gyönyörű dallamokat csalogat elő.

Mindezek által a zene a darab egyik központi elemévé válik, többek között az estéről estére felcsendülő altatódal és a Lili-show-k betétdalai miatt.

Ugyanakkor a zene lesz az is, ami végül megkoronázza a darabot, egyszersmind lezárást ad neki: az egyik első jelenettől kezdve az apa egy meglepetésdalt komponál Lili születésnapjára, azonban hamar kiderül, hogy munkahelyi kötelezettségek miatt sajnos nem tud részt venni ezen a fontos ünnepen. Az utolsó pillanatban mégis minden jóra fordul, Bain pedig „síppal, dobbal, nádi hegedűvel”, vagyis egy kész hangszerkölteménnyel a hátán vágtat be a színpadra, és felcsendül az akkorra már mindenki számára ismerős dal, a Boldog szü(li)linapot! A helyenként több interaktív fogást is eszközölő előadás ezen a ponton végleg szakít a frontalitással, ünneplő vendégekként vonva be a közönséget a darabba, együtt köszöntve fel az idő múlása miatt csupán egy évvel idősebb, az álmok hatására mégis sokkal bölcsebbé vált Lilit.

Ez a közösségi élményt nyújtó zárlat jól előkészíti a Hab a tortán! – Mesesorozat színészpárokkal előadásai után már megszokott kézműves foglalkozást és könyvvásárt, ahol a nézőközönség számára is kézzelfoghatóvá válik az alkotás öröme, ugyanakkor találkozhatnak a darab színészeivel is.

A cikk szerkesztője, Katona Alexandra az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.