Márkanevesült személyiség – Kritika a Michael című filmről

A történet gyerekkorától globális ikonná válásáig követi címszereplője életét, ahogy a kis Michael a The Jackson 5 családi bandájának énekeséből önálló márkanévvé cseperedik. A felnövekedésnarratíva katalizátora a szigorú, kontrollmániás apa, Joseph Jackson (Colman Domingo) folyamatos jelenléte, aki nyomasztó árnyként nehezedik saját gyermekeire, miközben vasmarokkal menedzseli az életüket és a karrierjüket. A döntéshozó családfő még azt sem engedi az alig nyolcéves Michaelnek, hogy más gyerekekkel játsszon vagy önfeledten szórakozzon, helyette örökös zenekari próbákkal zaklatja és a táncmozdulatok végeláthatatlan gyakorlására kényszeríti a gúnyolódásai céltáblájává váló és a világ figyelmének középpontjába kerülő érzékeny fiút. Így az ifjú sztárpalánta már tízéves kora előtt tapasztalt előadóvá érik, a profizmus oltárán feláldozott gyermekkor azonban súlyos személyiségtorzulásokat eredményez: miközben Michael színpadi perszónája egyre magasabb babérokra tör, magánélete mindinkább elhomályosul a reflektorfényben.

„Michael” – hivatalos előzetes 

Karrieréletek

Az életrajzi és a valós eseményeket feldolgozó filmek kapcsán örök kérdés, hogy kinek van joga elmesélni a történteket. Vajon az alkotók a még életben lévő családtagoknak, a megjelenített személyek kollektív emlékezetben élő hagyatékának vagy kizárólag saját művészi integritásuknak tartoznak felelősséggel az ábrázolásmód során? Az olyan ellentmondásos alakok esetében, mint a számos gyermekbántalmazási botrányban érintett Michael Jackson ráadásul az áldozatok nézőpontjának morális terhe is ránehezedik a történetre. A Michael készítői ugyanakkor az objektív valóság feltárása helyett csupán a rajongókat kívánják szórakoztatni, és ennek érdekében nem kísérlik meg cáfolni vagy megmagyarázni a zenész ellen felhozott vádakat. A híresztelések szerint ennek elsősorban jogi okai vannak, mivel az érintett pereket lezáró megegyezések nem teszik lehetővé a tárgyalások részleteinek dramatizálását. Így a jogi csatározásokra épülő (több esetben már le is forgatott) jelenetek végül nem kerülhettek be a kész produkcióba.

A Michael a zenész munkásságáról, és nem a popikon mögött rejlő emberről szól, a cím egyértelműen egy márka-, nem pedig egy személynevet takar.

Ezt a jogi megkötések mellett az alkotók belső cenzúrája is igyekszik kiemelni. A film producerei között a Jackson család számos még élő tagja található, akik érezhetően a megélhetésüket biztosító hagyaték márkaértékének megőrzésére törekednek Michael Jackson múltjának kritikus vizsgálatával szemben. A szakmai életút részletezése a műfajban megszokottak ellenére ezúttal nem reflektál kollektív társadalmi kihívásokra. Míg a zenés életrajzi filmekben rendszerint valamiféle szociális kérdés jelent legyőzendő akadályt, amelyen a népszerűségüket és a kulturális státuszukat kihasználva kerekednek felül a főszereplők, a Michael esetében a hírnév kezdetektől fogva része Jackson életének, valódi kihívást egyedül az atyai elnyomás táplálta önbizalomhiány leküzdése és az önállósodás jelent. A zenész előtt tisztelgő ábrázolásmód ellentmondásossága tehát éppen abból fakad, hogy míg a film elsősorban a karrierút bemutatására koncentrál, addig a felnövéstörténeteket idéző konfliktus kifejezetten személyes jellegű marad, de más hasonló filmekkel ellentétben a két narratív sík ritkán reflektál egymásra.

Az olyan produkciók, mint többek között az Elton Johnról szóló Rocketman és a Freddie Mercuryra épülő Bohém rapszódia a homoszexualitás elfogadását, a Johnny Cash életét feldolgozó A nyughatatlan és az Elvis a címszereplők függőségeit, míg a Ray és A James Brown sztori a rasszizmus mindennapi kihívásait hangsúlyozzák a híres zenészek sorsán keresztül. Hiszen a kiemelt figyelmet kapó sztárok képesek a közérdekű kérdéseket felnagyítva rávilágítani a különböző problémákra. Michael Jackson életében szintén jelen voltak mindezek a saját személyén túlmutató nehézségek, méghozzá extrém mértékben. A róla készült film azonban a márkaépítést szem előtt tartva egyszerűen nem vesz tudomást a szexuális elhajlások vádjairól, a fájdalomcsillapító-függőség következményeiről, a plasztikai műtétekben kicsúcsosodó testképzavar mentális hátteréről vagy a bőrszín kifehéredését övező identitásváltozásról. Mintha Michael köztudottan zaklatott élete szinte kihívások nélkül zajlott volna, a megjelenő problémák pedig mind az időről időre felbukkanó, ellenszenves apafigura jelenlétéből fakadnának.

Performatív valóság

A készítők mindazonáltal hiába próbálják a rajongás övezte „Michael-márkához” hűen, a személyes botrányokat cenzúrázva reprezentálni az énekes munkásságát, a zenés életrajzi drámák formai hagyományai üres gesztusokként hatnak az ismert karrierpillanatok dramaturgiai funkciók nélküli újrajátszásai során. A műfaj zenészekről szóló, dalbetéteket felvonultató változatait éppen az különbözteti meg más életrajzi filmektől, hogy a bennük elhangzó zeneszámok aktívan formálják a narratívát. A Michael szintén számos musicalelemet tartalmaz, és bővelkedik a valós színpadi előadások hűen rekreált újrajátszásaiban, a zene mégsem képes a történetmesélés nyelvévé válni. A film „montázsdramaturgiájának” szervezőelvét ugyan a felcsendülő slágerek jelentik, ezek a narratívát előrébb mozdító dalbetétek ugyanakkor épphogy megakasztják a dramaturgiát, mivel a dalok tartalma és az aktuális történések között nincs érdemi kapcsolat. Az elhangzó zenék kiválasztásának szempontja nyilvánvalóan nem az önreflexivitásuk, hanem az általános népszerűségük volt, ahogy a dramatizált jelenetek és az előadott zenei betétek dinamikájában is érzékelhetően az utóbbiak jutnak jelentősebb szerephez a cselekményen belül.

Pedig a magánéletében folyamatosan korlátokba – elsősorban apja akaratába – ütköző Michael számára a zene az önkifejezés eszköze, szólókarrierje az egyetlen, ami menekülőútként szolgálhat számára a mérgező családi légkörből. Ennek ellenére a látottak alapján úgy tűnik, mintha a dalszövegek mindössze spontán születnének. Egy jelenetben például a stúdióban háttérzajként szóló tévé híradása ihleti az egyik híres slágert, a tényleges alkotófolyamat mikéntjébe azonban nem nyújtanak betekintést az alkotók. Így a zene a főhős belső monológjának performatív kivetülése helyett végig csupán a rajongóknak szánt gesztusként értelmeződik. Ennek megfelelően a valaha volt legnagyobb példányszámban elkelt album, a Thriller szinte minden száma teljes terjedelmében hangzik el a történet során, valódi életrajzi produkció helyett egyfajta koncertélménnyé változtatva a filmet. Annál is inkább, mivel a többnyire megszületésük időrendjében, kronológiai sorrendben lejátszott zenék jellemzően a stúdiófelvételüket vagy a tényleges koncertelőadásukat hűen bemutató jelenetek, illetve különböző videóklip-hatású montázsszekvenciák aláfestéséül szolgálnak.

Ráadásul a főszerepet Jaafar Jackson alakítja, aki a való életben Michael unokaöccse. A két Jackson közötti rokoni kapcsolatnak és fizikai hasonlóságnak köszönhetően pedig az újrajátszás igénye még inkább nyilvánvalóvá válik.

Míg a hasonló filmek gyakran épp annyira szólnak a főszereplő zenészről, mint az őt játszó színészről, addig a Michael esetében a „Jackson-márka” egyértelműen felülírja a „családon belül maradt” transzformatív alakítás szenzációjellegét.

Ez abban is megmutatkozik, hogy a szintén énekes Jaafar nem maga adja elő nagybátyja dalait, csupán ráénekel a felvételek alatt szóló eredeti zenékre. A művészi interpretációt tehát ismét felülírja a filmkészítők konzerváló attitűdje, akik úgy igyekeznek bemutatni Michael Jacksont, ahogy az egykori előadásai alapján emlékezhetünk rá.

A produkció leginkább filmszerű pillanatai azonban éppen azok a valós előadások felszínes újrajátszásai közötti ritka magánéleti epizódok, amelyek Michael különböző ismert lelki válságait dramatizálva illeszkednek a laza szövésű életúttörténetbe. Szívszorító nézni például, ahogy a főhős már kisgyerekként szembesül a hírnév árnyoldalaival, amikor a kortársaival való ismerkedés teljesen ellehetetlenül az őt övező rajongás miatt, vagy ahogy a későbbiekben kizárólag (egyre csak gyarapodó számú) állat barátai társaságában képes enyhíteni magányát, illetve még felnőttként is játékokat vásárolva próbálja visszaszerezni elveszett gyerekkorát, miközben idősebb testvérei már továbbléptek saját életükben. Ezek a momentumok ráadásul vizuálisan szintén különböznek a zenés részektől. Míg a koncertjelenetek több tágabb felvételt és totálképet tartalmaznak, hogy a tánckoreográfiák és az előadások a maguk teljességében legyenek láthatók, addig a szélesvászonra alkalmazott színpadi képekhez képest a drámai pillanatok a színészi alakításokat közelebb hozó, szűkebb beállításokra támaszkodnak.

Ellentmondásos bálványállítás

Az intim érzékenységet tükröző pillanatok száma ugyanakkor elenyésző a Michael Jacksont jó színben feltüntetni igyekvő, a zenészt morálisan megkérdőjelezhetetlennek ábrázoló jelenetekkel szemben. Noha a botrányok említései teljesen kimaradnak a szelektív cselekményből, számos alkalommal szembesülhetünk a kórházakat látogató, beteg gyerekekkel beszélgető, rajongóival végtelenül udvariasan és készségesen interaktáló zenésszel. A Michael Jacksonról kialakuló képet mindössze egy-egy olyan motívum árnyalja, mint a felnövésképtelenségére utaló rajongása Pán Péter iránt, az első orrműtétje kapcsán tett önámító megjegyzései, a bőrszínváltozására magyarázatot adó betegségének említése, vagy a hírhedt Neverland birtok létrehozása körüli várakozások. Ezek ugyanakkor kizárólag a sztár nagy nyilvánosság előtt zajló botrányainak tükrében, nézői többlettudással értelmezhetők. Így annak ellenére, hogy a hasonló momentumok látszólag későbbi dramaturgiai fordulatokat készítenek elő, ezek elmaradását követően mindössze a Jackson élete körüli ellentmondásokra történő groteszk kikacsintásokként hatnak.

Az ábrázolásmód ambivalenciáit pedig csak tovább tetézi, hogy a film az életrajzi portrék bevett formuláit felrúgva kizárólag a főhős felemelkedéstörténetére koncentrál, az ezt követő szokásos bukás-, majd megváltásnarratíva kizárólag a folytatást belengető, stáblista előtti „Michael még visszatér” felirat alapján lehet majd része a későbbiekben a történetnek. Hiszen a film cselekménye a nyolcvanas években, még Michael harmincadik születésnapja előtt véget ér. A hirtelen lezárásként szolgáló befejező koncertjelenet ráadásul további következetlenségeket eredményez az addig látottakban. Michael jelképes önállósodására akkor kerül sor, amikor végül képes lesz kiállni magáért és ellentmondani apjának. Ez ráadásul éppen fellépés közben történik, így a zenész érzékeny, személyes énje végre felnő magabiztos színpadi perszónájához, és a két egyéniség egymásra talál. Rögtön ezután azonban a Bad című sláger előadása következik, melyben Michael azt énekli meggyőződésesen, hogy „rossz vagyok”, mintha újdonsült magabiztosságához valamiféle negatív értékminőség társulna, felnövését egyfajta lázadásként kellene értelmezni.

Holott még az sem derül ki a cselekményből, hogy pontosan minek a hatására változott meg Michael apjához való hozzáállása. A hirtelen jellemfejlődésre látszólag csupán kötelező dramaturgiai elvárásként kerül sor a játékidő végéhez közeledve, miközben korábban semmi sem utalt a változásra. Hiszen a hitelesen rekonstruált díszletek, az eredeti kosztümök és a valósághűen újrajátszott popkulturális pillanatokon túl a Michael cenzúrázott autentikusságából teljesen hiányzik a pszichológiai realizmus igénye. A filmben feltűnő egysíkú karakterek mindössze egy-egy kiemelt tulajdonsággal rendelkező karikatúrákként hatnak: Michael gyermekded, apja kontrolláló, anyja megértő, sofőrje bölcs, menedzsere professzionális, testvérei pedig annyira sematikusak, mintha csupán a színpadi díszlet kötelező elemei lennének. Így a szenzációt kínáló márkafilmjelleg sematizmusa teljesen felülírja az életrajzi reprezentáció látszólagos realizmusát.

A Michael leginkább egyfajta látványosságként, a híres zenész posztumusz show-jaként értelmezhető. A valós popkulturális események alkotói interpretációk nélküli újrajátszásai csupán az ismert tényeket mondják fel, hogy a látottak a nosztalgia és a zene immerzív egyvelegeként hassanak, a rajongó közönség érzelmi beleélése pedig könnyedén feledtesse a narratív mélység hiányát.