A megtekintés szülői kísérettel ajánlott – Nekünk írták a dalt! A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig című kiállításról

A Magyar Zene Háza egyéves évfordulóján Nekünk írták a dalt! A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig címmel időszakos kiállítás nyílt január 22-én. A zene az egyik legeffektívebb kifejezési formája az emberiségnek, éppen ezért óriási tömegek kerülnek mágiája bűvkörébe, és sokat elmond egy-egy korról, hogy épp milyen ikonok születnek meg, mely bandák lesznek irányadók, melyik dalszöveg válik egy generáció himnuszává. Ráadásul ezek a kérdések a Kádár-kor rendszerének történelmi keretében még érdekesebb kiállítást ígérnek. E korszak könnyűzenei megvilágítása kifejezetten hiánypótlónak mondható, ezért mindenképpen ajánlott azoknak, akiket kicsit is foglalkoztat a zene vagy e korszak.

Koromból fakadóan nem nosztalgikus hangulatban néztem végig a kiállítást, inkább egy felfedező kíváncsiságával, aki érdeklődik a zene iránt, és innen-onnan ismeri, tanulta a vörös csillag viszonyát a művészekhez. A kiállítás kétféle struktúrában kívánja bemutatni látogatóinak a magyar zene világát: egyrészt az időrend, másrészt a tematika teremti meg a kor képét.

Az idő inkább keretbe foglalja a látottakat, ügyesen be- és kivezet e zenei-történelmi utazásból.

Az első tér egy korhű utcaképet jelenít meg, olvasható, hogy a kezdetet a számomra teljesen új névként csengő Martiny együttes 1957-es Itt a Roki című lemeze jelentette. Innen jelképesen az óbudai Hajógyári-sziget K-hídján át léphetünk ki, ekképp a Sziget Fesztivál úgy értelmezhető, mint a korszak változatosságának, lelkületének méltó utódja a szabad világban.

Miután átsétáltunk a stilizált utcán, beérkezünk a magyar könnyűzene panoptikumába, ahol tetszetős kollázs mutatja be műfaji csoportokba rendezve az időszak szereplőit az alternatív szcénától egészen a táncdalénekesekig. Ezt a kulturális tablót egészíti ki egy-egy zenekar dalának meghallgatása. Ezzel nem töltöttem időt, hiszen a közismert kereskedelmi rádiók retróhullámát én sem úszhatom meg. Érdemesebbnek találtam a bohém haj- és ruhaviseletek megtekintését (Demjén Ferenc akár a Kiss ötödik tagja is lehetett volna!). Miután végignéztem ezeket az alkotókat, előadókat, utólag – a kiállítás egész élményét is hozzávéve, ahogy megelevenedett előttem, hogy ezek a nők és férfiak menők voltak – azt is el tudtam képzelni, hogy a szüleim, nagyszüleim számára ők számítottak igazi sztároknak.

A tárlat technológiával foglalkozó része talán kevésbé hívogató, ezért is igyekeztek a kiállítás kurátorai érdekesebbé tenni a régmúlt készülékeit (rádiókat, magnetofonokat, lejátszókat), hadd meséljenek egy kicsit magukról. Bár ez a törekvésük nem sikerült igazán, de az élménygazdagítás, interaktivitás egészen jól sült el. Számomra a legötletesebbek a metaforikusan működő elemek voltak, például az Omega-flipper, amely azt mutatta be, hogy a zenekar milyen nehézségek árán tudott a vasfüggönyön túlra jutni, vagy ahogy a 3T kategóriájának lényegét úgy tették átélhetővé, hogy a közönség beleénekelhetett a vörös csillagos mikrofonokba. Az időszak recepciója ezzel a játékossággal ötvözve igazán frissítően hat, és remélem, senki nem gondolja profán megoldásnak, mivel a könnyűzene meg-megújuló, formabontó mentalitásához mérten is adekvát.

A korszak politikai éráját arányos érzékkel jelenítették meg, a közélet egyáltalán nem uralkodik a témákon, viszont mindig jelen lévő tényezőként újra és újra felbukkan: a cenzúrában, az engedélyeztetésekben, a nyugati kultúra blokkolásában, a technikai apparátus megteremtésében stb.

Vagy vehetjük még a korhűen berendezett lakást, ahol zárt ajtók mögött játszották a tévében a Kopaszkutyát, vagy ilyen-olyan zenei ereklyék hevertek az asztalon, lógtak a falakon, mindezzel azt érzékeltetve, hogy bizonyos csoportoknak sokat jelentettek ezek az alkotók. És éppen itt látom a kiállítás hiányosságát – az elbeszélt történelem, az oral history a közönség részéről teljes mértékben hiányzik: kiknek szólt, milyen közösségek jöttek létre, mit jelentett számukra. A zenészeket ugyan összehozta a rendszer szorítása, de milyen hatással volt a tömegre? Mi volt a rendszer célja? Sikerült-e elérnie? Ezek a válaszok kimaradtak a koncepcióból. Természetesen volt lehetőség közvetlenebb találkozásra is, amikor például az egyik tágas tér zárt szegletében egy virtuális szituációba keveredünk, ahol a helyet foglaló párttitkár rágyújt, és elmagyarázza nekünk, zenészeknek, hogy a rendszer mit vár el tőlünk, és mit kell megértenünk a sikeres együttműködés érdekében.

Az alkalmazott művészetek egyik legizgalmasabbja a lemezborítók világa, mely önmagában is figyelemre méltó, viszont a cenzúra idején ennek a médiumnak is két szintje volt: mi az, amit az alkotó képzel el, és mi az, amit a hatalom. Megnézhetünk néhány betiltott borítót, a mennyiséget viszont keveselltem, hiszen biztos számtalan példa adódott volna még a korszakból. Amiből szintén lehetett volna több, azok a hangszerek, a lényeg, e korszak kultuszának igazi relikviái, a zene forrásai. Egy hangszernek mindig különleges aurája van, önmagában mint forma is lehet szép, pláne ha ehhez még hozzátapad egy zenész mítosza is, mint például Radics Béla gitárjához, vagy egy sokféle emléket exponáló esemény, például a koncertek a Tabánban, ahol Presser Gábor billentyűs hangszere szólalt meg.

Mindezekkel együtt a hangszereket körüllengi a történetük, minden egyes karc, ütődés kapcsolatba hoz minket a múlttal.

Nagy a téma, sokfelé ágazó, nehéz kiragadni részleteket, hogy összeálljon a kép, nyilván maradhat hiányérzet a látogatókban. A hangulat viszont tapintható, a kiállításnak sikerül megéreztetnie velünk, hogy korlátok között is kialakulnak a szabadság formái. Az alcím hőskorról beszél – elgondolkodtató, hogy ez nem túlzás-e, talán igen, viszont ha mindenképpen keressük a hősi vonásokat, akkor az az emberi lelemény, az ötlet és a merészség. A zene mágiájához nem kerültem közelebb, nem a miértekre keresték a választ, inkább a „mi volt akkor” portfólióját tekinthettük meg. Elsősorban leltárszerű az összeállítás: utcakép, zenészek, technológia, koncertek, klubok, turnézás, hangszerek. A kiállításon azt vettem észre, hogy az idősebbek úgy mosolyognak, mintha egy rég nem látott ismerőssel találkoznának. A tárlatnak nosztalgikus színezete van, széppé csiszolta az idő a kiállítók emlékezetét is, ezért inkább ezekkel a mosolyokkal teljes az élmény, így érdemes azokkal tartani, akiknek akkor írták a dalt.