Kinek jó? – Kritika a Nyersanyag című filmről

Szuperplán

Döntéseink értékelhetők önmagukban, de adott idő távlatából, a hatásuk felől is. Így például az utóbbi évek elsőfilmes alkotásait, amelyek külön-külön rendre remekül szerepelnek, a következő nemzedék feltehetően egy új hullámként szemléli majd. Elég csak a Kilakoltatás, a Mesék a zárkából, a Larry vagy a Magyarázat mindenre című filmekre gondolni, mindben látszik a csillapíthatatlan vágy a társadalmi különbségek firtatására. Mintha a korábbi nemzedékek hibáiért való felelősségvállalás túlélői bűntudatot ébresztettek volna az Y generációban, ami a filmművészetben ekképpen manifesztálódik. A kiváltságos (hiszen pusztán egyetemre járni is kiváltság ma Magyarországon) fiatalok kikerülve a való világba szembesülnek annak borzalmaival, és rájönnek, ennél keresve sem találhatnának jobb anyagot készülő műveikhez.

Hasonló élettapasztalat érződik Boross Martin filmjén is: a rendező – ahogy az a vele készült interjúból is kiderül – színpadon számos társadalmi témát feldolgozott már, köztük a hajléktalanság vagy a közoktatás kérdéskörét, és megtapasztalhatta, hogy ez úgy az alkotónak, mint a befogadónak jó. Mert persze nemes dolog ilyen témával egyáltalán foglalkozni, ezért az alkotás mindkét végén lévők valahol tulajdonképpen büszkék is magukra az efféle tartalmak előállításáért/fogyasztásáért. Boross azonban ennél továbbmegy, önreflexiója nem áll meg korunk mostanra megszokott (bár a korábbiakhoz képest még így is jócskán magas) szintjén. Kameráját a konfliktusra irányítva nemcsak azt tematizálja, hogy mi a probléma azzal, amit lát, hanem azt is, hogy kinek probléma az, amit lát, hogy tud-e rajta segíteni, és ha nem, van-e joga nézni.

Tamás, a fiatal rendező, drámatanár, barátnője és operatőr barátjuk egy pályázat miatt Pusztaszomajra utazik, hogy ott kisebbségi gyerekek szedett-vedett társaságából valódi csapatot faragjon a művészet segítségével.

Az alkotókat meg is ragadja a bukolikus környezet és a gyerekek lelkesedése, de a faluval valami nem stimmel, az egyébként látványosan vendégszerető polgármester viselkedése egyre gyanúsabb.

A helység egyetlen normális munkalehetősége az ő uborkafarmján van, amely a mélyszegénységben élő családoknak nagy segítség: pénz helyett a farmon ledolgozott órákban is fizethetnek az (egyetlen) helyi boltban. Micsoda progresszív igazgatási módszer, gondolhatnánk elsőre; de akár a hűbérrendszerre is asszociálhatunk. Mégsem emeli fel senki a hangját, Gáspár ugyanis hatékony népnevelői eszközökkel – ököllel és kamatokkal – tartja sakkban a kiszolgáltatott közösséget. Tamás az embertelenséget látva minden tőle telhetőt – és kicsit még annál is többet – megtesz azért, hogy leleplezze a rendszert. De mi van, ha ez a lepel az egyetlen, ami az alatta nyomorgóknak meleget ad, és a nagy felszabadítás végén még rosszabb lesz minden, mint előtte? Hol végződik a megmentés, és hol kezdődik a felelőtlen önbíráskodás? Nem gőg-e azt hinni, hogy megmenthetünk egy olyan csoportot, amelyet nem ismerünk? Nem eleve rasszizmus-e azt feltételezni, hogy egyedül nem tudják megoldani? És főleg: elbírják-e a magasztos eszmék a rögvalóság súlyát?

A kortárs filmművészek egyre nehezebbé teszik a realitással való konfrontáció elkerülését. De akárcsak a hétköznapokban, egy film során is szükség van valamire, ami kiszakít, katarzissal kecsegtető egérutat biztosít. Erre remek módszer a mágikus realizmus (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Látom, amit látsz, Zanox), itt azonban ennyi sem adatik a menekülésre. Csupán egy, még elvontnak sem mondható eszme húzza felfelé, teszi némiképp emelkedetté a látottakat, egy „űrbe fellőtt uborka”-projekt, amelynek alakulása narratívaként kíséri végig a cselekményt. Semmi földtől elrugaszkodott nincs benne, hiszen egyszerű drámaórai eszköz ez az uborka, amelybe mindenki azt lát bele, amit akar. Ki a teljhatalma eszközét, ki az igazság és egyenjogúság metaforáját, ami most egyre csak távolodik, de tartogat lehetőséget arra is, hogy gondolatmagként elültethető legyen a társadalom elméjének ugarosodó földjében. Ha így lesz, annak kizárólag a gyerekek, közhelyesen a jövő generációja lesz a kulcsa, akikbe az alkotó is hatalmas bizalmat fektet. Egyre gyakoribb, hogy elsőfilmesek civilekkel dolgoznak, ami – ha jól sikerül – extrém rendezői kvalitásokról tesz tanúbizonyságot, ezzel egy időben pedig egyfajta frissességet kölcsönöz az elkészült műnek. A Nyersanyag esetében ez a frissesség konkrétan nyersességet jelent, ami igen élvezhetővé teszi a drámát. Nem mellesleg a reprezentációt illető problémákat is csírájában fojtja el, ami egy romákról szóló filmben kiemelten fontos – mint a Háromezer számozott darabban, ahol az alkotók szintén a cigányságot lakmuszpapírként a társadalom zavaros vizébe mártva próbálták újrafogalmazni a „jó ember” fogalmát. Boross azonban nemcsak a fogalmát, a létezését is megkérdőjelezi.

A rasszizmus kérdésköre a közgondolkodásban a mai napig ingoványos terep, amelyet a legtöbben igyekeznek egy választott álláspontba kapaszkodva átvészelni. A jóság az jó, gondolhatnánk, nem bántani valakit, pláne segíteni, az jó, és ezzel az ideával letudottnak is érezzük a problémát – különösen, ha nem az elszenvedő csoportjába tartozunk. Merész, egészen felkavaró az a felvetés, hogy a segítség is addig tud kizárólag pozitív lenni, amíg elég szűken tartjuk a nézőpontunk fókuszát az efféle abszolutizmushoz.

Nagytotál

Itt egy belpesti értelmiségi (Dér Zsolt), akinek feltehetően a frizurája többe került, mint amennyiből egy pusztaszomaji család egy hétig eszik, idejön és olyan igazságtalanságokkal találkozik, amilyenekről eddig valószínűleg csak a Ne bántsátok a feketerigót!-ban olvasott irodalomfakultáción. Most pedig úgy érzi, meg kell és meg is lehet szüntetni az elnyomást, ha valaki elég tiszta és bátor szívvel közelíti meg a problémát.

Aztán itt egy cinkos mosolyú polgármester (Pál András), akinek a szeretett Bogdán Lászlót idéző álcája mögött lassan egy förtelmes vazallus alakja kezd körvonalazódni, aki a legkiszolgáltatottabbakból húz hasznot, bátor szívét pedig öklében hordja.

És mégis, a végére nehéz eldönteni, hogy csak ennyire meggyőzően hazudik a szándékairól, vagy lehet, hogy tényleg mi nem értjük egy ilyen közösség működését, és akár igaza is lehet néhány elgondolásában. És persze itt a nép, az istenadta nép, a kisebbség, a kolonc, a profittermelő – attól függően, ki nevezi meg őket. Nagyon finom árnyalásra volt szükség ahhoz, hogy például a betegeskedő Irént vagy a kivételpotenciált hordozó Bikát ne kezdje glorifikálni az alkotó. Mert épp az apró hibáik megragadása (a kínos pillanat, amikor Irén szipolyozni kezdi a gyanútlan Tamást, vagy amikor Bika végül összeveri) az, amivel az egyenjogúságot végleg fixálja a film, demonstrálva, hogy a cigány is ugyanolyan ember, amihez a gyarlóság is hozzátartozik, elfordítani tehát a fejünket a vétkeikről ugyanolyan rasszizmus, mint megítélni őket olyanokért, amelyeket nem követtek el. A Boross által vázolt konklúzió meglehetősen sötét, de nem tudja megállni a kötelező katarzist: egy végső reménysugarat ingzsebébe dugdosva igyekszik útjára engedni a nézőt, pedig jóleső volt a feneketlen realizmusa.

A jól tanult medikus tehát megvizsgálta és meg is találta a társadalomtestet lassan felzabáló tumort, majd heves, határozott mozdulatokkal – ha nem is maradéktalanul, de – eltávolította. A betegnek azonban gézre sincs pénze, így amint elhagyja a kórházat, sebfertőzésben meg is hal. Gyilkos vagy megmentő-e az, akivel dolgunk van, és élhet-e az eszme, ha az ember belepusztul az érvényesítésébe? Ezek megválaszolásához van szükség az idő távlatára, amely látni engedi a teljes képet – csak legyen merszünk odanézni.