A gyűlölet heve – Kritika a Réka és az Oltatlanok című előadásról

Rendhagyó darab a Réka és az Oltatlanok, mivel a tavaly bemutatott Az Imádkozó folytatásának is tekinthető. A visszatérő szereplőket és a hasonló díszletet persze nem csupán az indokolja, hogy a darab témája ismét az, hogyan hódol be az egyén a hatalomnak (függetlenül attól, hogy kinek és milyen csoport tagjának vallja magát). Az előadás aktuálpolitikai felhangját minden bizonnyal erősíti, hogy Pintér Béla és Társulata működését lassan már semmilyen módon nem támogatja az állam. A független színházak elkeserítő gyakorlatához hasonlóan a jegyeladásokra és nézői támogatásokra építő társulat 2023-ban elbírált két pályázatából egyik sem nyert, még az alapműködést elősegítő, kiegészítő támogatásban sem részesült, így néhány hónapja 35 millió forint hiányzott az idei évad költségvetéséből. A nézők töretlen szeretete és hűsége viszonylag rövid idő alatt csökkentette a hiányt, de szeptember végén még mindig 8,5 millió forint mínusznál járt a mérleg. Ebben a helyzetben aligha meglepő, hogy Pintér Béla idén áprilisban olyan darabot kezdett írni, mely aktuális közéleti traumáinkon keresztül mutatja be a gyűlölet és a manipuláció természetét. A Réka és az Oltatlanok azonban a színpadot betöltő erőszakhullám ellenére sem megy igazán mélyre a kérdésben.

Szubjektivitásában is objektíven mérlegel

Vitathatatlan, hogy Pintér Béla előadásainak védjegyévé, sikerének zálogává sajátos, szubjektív látásmódja és színházi formája vált. Drámáit gyakran színészeire írja, és azt vallja, hogy a színház a valóság színháza. Előadásaiban a magyar társadalom tabuit, traumáit és konfliktusait csupaszítja le azok magjáig, fókuszban az adott incidens alakításával. Mindehhez sajátos, sűrített kódrendszert használ: gyakoriak a zenei- és versbetétek, álomvíziók, a feszültség megtörésének gyakorlatai az emberi jellem végletes kifigurázásával. Jellemző technikája a problémakörök egymás mellett futó, majd egymásba fonódó megjelenítése, váratlan, nemritkán a darab végére időzített, akár a helyzet teljes átértékelését eredményező fordulatokkal. 

Hétköznapi alakjain keresztül mindennemű finomkodás nélkül szembesít bennünket azzal, mennyire kicsinyesek, megalkuvók, hiszékenyek és manipulálhatók vagyunk, és egyéni döntéseinkkel, cselekedeteinkkel hogyan rombolhatjuk a közösséget.

Drámáiban az ember sorsa gyakran determinált, mégis addig vagdalja a bőrt, az inakat és az izmokat, amíg eljut a csontig, azaz az egyéni felelősség kérdéséig. Karikírozott karaktereit nézve felszabadító módon nevethetünk önmagunkon és környezetünk közeli vagy távoli szereplőin.

Mindent egybevetve könnyű lenne Pintér sajátos színházát teljesen szubjektívnek tekinteni, ha nem ügyelne szinte kínosan arra, hogy darabjaiban ne csupán egyetlen nézőpont jelenjen meg. Láthatóan nem kíván népet nevelni, közönsége politikai nézőpontján változtatni, sajátos ideológiákat közvetíteni, ellenben éles és frontális módon mutatja meg a színház eszközeivel korunk Magyarországát. Tudatosan figyel arra, hogy több alternatívát is szemléltessen, és előadásaiban ne kizárólag adott politikai, vallási, ideológiai oldalakat állítson célkeresztbe. Annak ellenére, hogy vitriolos tintája nem kíméli sem a jobb-, sem a baloldalt a Réka és az Oltatlanok esetében sem, a darab nézője mégis úgy érezheti, mintha Pintér a gyűlölködés természetrajzát felskiccelve maga is annak áldozatává válna.

Kispadon az oltás, pályára lép a szektaszerű szervezet

Aki a címből kiindulva arra számít, hogy Pintér a két-három évvel ezelőtti Covid-helyzet oltással kapcsolatos problémáit viszi színpadra, annak gyorsan nézőpontot kell váltania. Címszereplőnk, Kövi Réka egy miniszteri kabinetiroda alkalmazottja, akit azzal az indokkal bocsátanak el munkahelyéről, hogy nem oltatta be magát, de valódi bűne a pedagógustüntetésen való részvétel. Ezzel kezdetét veszi a megállíthatatlan folyamat: Réka hamarosan egy szélsőjobboldali szervezet gyűlésén találja magát, ahol oltásellenesek és antiszemiták ősmagyarnak átkeresztelt tanait és vadabbnál vadabb konteóit hallgatja. A politikai csoport kiválóan használja a manipuláció leghatásosabb eszközeit, szónoka fanatikus vehemenciával szólítja meg a régi és leendő tagokat: a vallási és politikai ideológiákat spirituális és ősmagyar elméletekkel elegyítő közösség mintha a Hit Gyülekezetének transzállapotait ötvözné az iszlám vallásjogi döntésével, az államférfiakra kimondott fatvával. 

Pintér ismét megmutatja, hogy az igazság csak nézőpont és értelmezés kérdése.

Ez a perspektíva a Biblia (sokszor önkényes) interpretációinak problémáján keresztül is megjelenik, méghozzá a transzba eső Réka víziójában Jézusról, aki kinyilatkoztatásainak egyes félrefordításait teszi helyre. Mindennek és mindenkinek megkérdőjelezhető a hitelessége, az egymásnak gyakran ellentmondó információk özönében így nem marad más biztos pont, csak a hit. Szinte felejthetetlen Pintérnek a Jézus szájába adott fricskája erről: „Nem fogsz emlékezni, hogy találkoztál velem, mert akkor tudásod lenne, nem pedig hited. Márpedig a legteljesebb életet úgy élheted ezen a földön, ha erős hittel élsz.”

„Áldjon meg Téged a Napban lakozó Isten”

Ezek után mi sem lehetne természetesebb, mint hogy Jézus valójában Gézus volt, aki pártus–magyar bevándorlók gyerekeként született, Mózes pedig Mézes. Bár Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc parodizált karakterein is jókat nevetünk, és nem kevésbé szórakozunk Demeter Szilárd és Bayer Zsolt gyíkember-kipellengérezésén, a reflektorfény jó ideig a szervezet haldokló vezetőjére, dr. Pőcs Albertre irányul. Pintér nyila ezúttal az Orvosok és Egészségügyi Dolgozók a Tisztánlátásért egyik alapítóját, dr. Pócs Alfrédot veszi célba, aki nemcsak a Covid elleni oltással szembeni aggályait, de szkíta nézeteit is bátran hangoztatja. A róla mintázott Pőcs kinyilatkoztatásai szerint csoportjuk lélekmagfúzióval védekezik a lélekmaghasadás ellen, a Gellért-hegy a Föld tobozmirigye, az alakváltó gyíkemberek pedig már beépültek a kormányba.

Adorjáni Bálint remekül hozza a haldokló doktor szélsőséges karakterét, ahogy másik szerepében, a homoszexualitását eltitkoló irodavezetőként is lehengerlő szarkazmussal festi le a hatalommal történő visszaélés gyakorlatát. A legemlékezetesebb mégis – a társulathoz az idei évadban csatlakozó – Gálvölgyi János alakítása, akinek karaktere önnön költői nagyságát az őt dicsőítő szervezeti tagok méltatásában keresi, miközben mások szellemi hagyatékán, legismertebb magyar verseink átirataival próbál felkapaszkodni (Pintér ismét brillírozik a tűpontosan betaláló átköltésekkel).

Gálvölgyi annyira önmagát adja annak veszélye nélkül, hogy játéka parodisztikussá válna, hogy nem lehet nem csodálni hitelességét.

Míg a többi színész is hozza a már megszokott magas színvonalat, karakterük vagy paródiába fullad, vagy túl szűkre szabott ahhoz, hogy többet is meg tudjanak villantani tehetségükből.

A Kövi Rékát játszó Péter Kata is csupán kísérője a folyamatnak: hiába lenne ő a sorvezető a történetben, nem képes megfogni a kezünket. Pedig Réka személyében nem egy elvakult hivatalnokot látunk: a vakcina beadatását azért kerüli el, mert számos tanulmányt böngészve úgy dönt, nem kockáztatja meg annak mellékhatásait. Nem sodródik könnyen a szervezet tagjai közé, elriasztja annak ostobasága és antiszemitizmusa, de politikai állásfoglalása egyértelműen kormánypárti – szerinte „inkább vezesse az országot egy pszichopata, mint egy debil”. A karakter mégsem képes főszereplővé kinőni magát – részben azért sem, mert a csoportra helyeződő fókusz miatt az egyéni történetek háttérbe szorulnak a darabban.

Pintér a fürdővízzel együtt majdnem a gyereket is kiönti

Az Imádkozó magánéleti, személyes fókuszával ellentétben Pintér ezúttal egy közösség bemutatásán keresztül beszél a gyűlölet és a manipuláció természetéről, igazán kibontott szituációk hiányában azonban nem tudunk közelebb kerülni egyik karakterhez sem. A szarkasztikus jellemrajzok, a remek pintéri eszköztár és a most is lenyűgöző rétegzettség (zene, versek, transzszerű víziók és precízen betaláló aforizmák, szimbólumok) ellenére az előadás mégis olyan hatást kelt, mintha gondosan egymás mellé rakott, kihangosított állóképeket látnánk.

Pedig Pintér éppen a határán van annak, hogy az előadás végén mégis katartikus színházat csináljon; az utolsó jelenet erősen üt, a nézőtéren érzékelhetővé válik az erőszakhullámot követő csend. Csakhogy hiába mutatja meg, hogy aki kardot ragad, az maga is kard által vész el, az általa használt penge most a saját húsába is belevág. Ez leginkább a kabaréjelenetekhez hasonlítható, Orbánt és Gyurcsányt pellengérre állító gegek gyakoriságában figyelhető meg. Abszolút meg lehetne a helyük, ha csupán felszabadító, ventilláló, keretező funkciót töltenének be, de szinte átveszik az irányítást a darab felett. A színházat elhagyva nem a gyűlöletkampány és annak saját életünkben megjelenő hatásai válnak mérvadóvá a gondolatainkban, hanem azok a poénok, amelyek politikusainkat vették célba. Ezeknek a gegeknek a szarkazmusában már nem csupán szelepfunkció rejlik, hanem a rendező egyre növekvő Orbán-frusztrációja is.

A gyűlölködés és árulás szerteágazó, senkit sem kímélő ábrázolásának mélysége helyett mintha saját indulatának a heve mosná át a színpadot.

Pintér rendezései általában lenyűgöző, zsigeri hatást gyakorolnak a közönség érzelmeire, előadásai során a súlyos tragédiák alagsorától a kontrollálhatatlan nevetésbe átcsapó emeletek felé liftezünk, majd vissza. Most azonban a felvonó túl gyakran időzik a vitriolos gesztusoknál, és ez nem segíti, hanem bomlasztja az előadás ritmusát. Jóllehet Pintér felismeri, hogy nemcsak a fejétől bűzlik a hal, hanem azoktól is, akik bár kifogták a döglött halat, ismét a tóba vetik, ebben a darabban mégis a mitikus szörny dominál. Persze az agressziót nem lehet finomkodva megmutatni, mindazonáltal keményebb ütést vitt volna be, ha kevesebb kabaréjelenet emlékével, de több érzelemmel távozunk az előadásról.