Bakos Gyöngyi novelláinak főszereplői a problémáiknak élnek (majdnem halnak is), míg mellékszereplői különböző kutyák és elhallgatások. A 17 történetbe belekezdeni mindenképpen érdemes, de kérdéses, hogy meddig bírja mások vagy éppen saját maga tehetetlenségét az olvasó.
Bakos Gyöngyi első kötete négy évvel ezelőtt jelent meg Nyolcszáz utca gyalog címmel, és a borító fülszövege alapján „erős irodalmi indulásnak” számított. Alátámasztotta ezt a dicsérő hangvételű kritikák sora, de az a tény is, hogy habár a Magvető Kiadó egyszerre három kötetet jelentetett meg hasonló témákban – kockáztatva ezzel, hogy a könyvek egymás erősítése helyett megosztják az olvasó figyelmét –, Bakos Gyöngyi kisprózájának erejét mégsem halványította el sem Tamás Zsuzsa (Tövismozaik), sem Szaniszló Judit (Leli élete) könyve. A 2024-es év elhozta a sokak által várt második kötetet Nixon nem tud lépcsőzni címmel, amely a korábbi tervekkel ellentétben nem egy terjedelmesebb regény, hanem egy 17 írásból álló novelláskötet lett, és amelyben az egyik novella éppen arról szól, hogy „a második könyvnek jobbnak kell lennie, mint az elsőnek”. Az elvárások tehát magas szinten vannak mind befogadói, mind pedig írói oldalról: de csalódik-e valaki?
A Nyolcszáz utca gyalog utolsó fejezetében olvasható, hogy „felcserélhetők a szereplők, a kanapék, a kerület, a lakás”, és bár a szerző a vele készült interjúk alapján valami teljesen újat szeretett volna mutatni második könyvében, valójában a felcserélhetőséget sikerült továbbörökítenie novelláira is – ezt erősíti a mottónak választott Mándy-idézet is. A Nixon nem tud lépcsőzni írásai nagyrészt önálló történetek különböző főszereplőkkel – egy-két kivételtől eltekintve, ahol felfedezhető tényleges vagy sejtetett kapcsolódás –, mégis nagyon hamar észlelhető, hogy hiába a női és férfi szereplők váltakozása, hiába a nézőpontok módosulása, az egységes nyelvezet és hangnem használata, valamint a novellákban megjelenő, szinte teljesen azonos életfelfogás miatt nincsenek igazán egyedi karakterek.
A saját problémáikba belemerülő, azokon túllépni nem hajlandó, megoldást nem is kereső szereplők az orosz irodalom szánandó alakját, a csinovnyikot idézik meg,
talán azzal a kivétellel, hogy egy sikertelen matrackiszállítás vagy egy kihagyott fodrászidőpont nem jelenti a szereplők teljes megsemmisülését – bár nincs kizárva, hogy csak azért, mert nem maradunk velük hosszabb időre –, illetve életük középpontjában nem a munka, hanem saját problémájuk áll. Önmagában ennek a karakternek a „korszerűsítése” akár szórakoztató is lehetne, ám nem 17 túlságosan is hasonló novellán keresztül.
Bakos Gyöngyi egyik erőssége éppen abban rejlik, hogy rátalált egy mindenféle fölösleget mellőző nyelvezetre: az egyszerű mondatok, amelyek sokszor a jól elhelyezett ismétlésekkel erősítik egyre inkább a mondanivalót, nem engednek teret semmilyen elkalandozásnak, kitekintésnek, s bár ez bizonyos keretek között tökéletesen működik, és megfelelően illeszkedik egy karakterhez, kevésbé variálható. Így fenyegeti az olvasót az a veszély, hogy a tizedik novella körül (ha nem előbb) már nagyon elege lesz az idegesítően tehetetlen szereplőkből, akik soha nem akarnak megoldást találni, legfeljebb csak elveszni saját sehova sem tartó gondolataikban. Ugyanakkor ezzel egy időben az a veszélyes helyzet is előállhat, hogy az olvasó épphogy saját magát ismeri fel a gondolataik közt elvesző szereplőkben, így a felcserélhetőség másképp is megeshet: például a munkahelyéről egy randevú miatt hamarabb elindulni akaró szereplő, aki attól tart, hogy a főnöke megszólja, ha nem pontosan a megbeszélt időben indul el, túlságosan ismerőssé válhat.
Ha azonban sikerül átlendülni azon, hogy a legtöbb történet tökéletesen jelentéktelennek tűnő problémák köré épül azonos hangnemben – néhol egyes szám első személyben monologizálva, máshol egyes szám harmadik személyben egyetlen, szűkített nézőpontból, míg kétszer egyes szám második személyben közelít az olvasóhoz, a nyelvezet pedig független marad a cselekménytől, nem idomul a különböző alakokhoz –, akkor lehetőség adódik arra, hogy a novellák eljussanak az olvasóhoz. Szükséges azonban szem előtt tartani, hogy az írások hőseit, történeteiket a következő néhány idézet tökéletesen jellemzi: „minden jó így, ahogy most van”, „nem tehetek róla”, „van az úgy… hogy nem elég nekünk semmi”, „néha a teljesen egyértelmű dolgok nem teljesen egyértelműek”. Amennyiben tehát az olvasónak van kedve megfogadni a fülszövegben megfogalmazott „használati útmutatót”, úgy van esély arra is, hogy a novellák elérjék célközönségüket: „Ezekben a történetekben sokszor az lesz fontos, hogy mit nem árul el az elbeszélő: titkok, elhallgatások vagy éppen félig kimondott szavak lesznek lényegesek.”
Lényegesek, de nem mindig egyértelműek.
Bakos Gyöngyi többször is hangsúlyozta már, hogy bár számos film és irodalmi alkotás inspirálja őt egy-egy történet megírására, a legtöbb esetben ezek láthatatlan kapcsolódások maradnak.
A legújabb kötet egyik szereplőjét például a Taxisofőr című film főszereplője inspirálta, de az írónő elmondása szerint a megalkotott karakter nem hozható összefüggésbe az eredeti szereplővel. Hamarabb észlelhető filmes kapcsolódás azonban az Összefüggő ligetek című novella, amely a Nagyítás című filmet idézi meg, vagy az utolsó, 15’ 22” című elbeszélés, amely Ingmar Bergman Úrvacsora című filmjének egyik központi kérdését helyezi mai körülmények közé. Ám a filmes referenciák sok esetben és sok olvasó számára valóban titkok maradnak, és a filmek leginkább csak annyiban színesítik a novellákat, hogy az egyes szereplőknek vannak filmes ismereteik (például előkerül Kaurasmäki vagy Scorsese neve is).
Nem szükséges azonban ilyen mélyen keresni az elhallgatásokat, van belőlük ugyanis bőven a „felszínhez” közelebb is, ha például a családi kapcsolatokra koncentrálva olvassuk a novellákat. Szűkszavú megjegyzésekből ugyan, de több helyen is felfedezhető, hogy milyen elhibázott szülői mintát kapott egy-egy szereplő. Egyből az első novellában Hoffman apjához való viszonyáról kaphatunk egy rövid megjegyzést, miszerint „[a]z apja se szólt, amíg élt, semmihez semmit. Miért pont most szólna?”, míg a második novellában egy legkevésbé sem támogató anya képe jelenik meg: „az anyja a megcsalásra csak legyintett volna, ugyan már, megcsalás. Kit érdekel. Szerinted mennyit kell tűrni nekünk, nőknek, de komolyan. Álomvilágban élsz.” Előfordul még olyan szereplő is, aki úgy dönt, hogy hiába van bátyja, nem kér tőle segítséget, olyan, aki a nagyanyja kezét látja a sajátja helyén, olyan, aki egy hajléktalant látva azon gondolkodik, hogy annak hol van az anyja, és olyan is, aki a pszichológusnál nem mer nem az anyjáról beszélni. Mindezek valóban csak egy-egy mondat erejéig villannak fel a történetekben, egyfajta hanyagul odavetett pluszinformáció benyomását keltve, mégis úgy tűnik, hogy éppen ezek a rövid gondolatok közvetítik a lényeget – vagy legalábbis annak egy részét –, ezek segítségével sikerülhet megérteni és elfogadni az egy helyben toporgó szereplőket.
Számos esetben pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni a szereplők kutyáit sem, akik szintén családtagnak számítanak, és akik szintén pluszinformációt hordoznak gazdáikról,
még akkor is, ha a legtöbb esetben azt a kissé sztereotipikus hozzáállást erősítik, hogy a nagyvárosban élő ember legújabb társa, akit a magány ellen választott magának, a kutya lett. Ilyen a címszereplő Nixon is, aki valóban nem tud lépcsőzni, és aki több figyelmet és gondoskodást kap, mint egy valódi családtag – akárcsak a novellákban szereplő összes kutya.
Igazán emlékezetes alakokat és személyes történeteket nem ad a kötet, és a csinovnyikokat megidéző szereplők megértése is nagy kihívás elé állítja az olvasót. Pedig ez alkalommal nemcsak hogy „önmagában” jelent meg a kötet, de még a kiadó éves novellafelhozatalát tekintve is egyedülállónak számít: 2024-ben csak Rakovszky Zsuzsa (Vattacukor) és Szvoren Edina (Kérődző Kronosz) jelentkeztek novelláskötettel, illetve az ígéretes elsőkötetes szerzők második megjelenései sem osztották meg az olvasók figyelmét. (Puskás Panni merész novellái után regényt, Harag Anita újfent, és valamivel kevésbé sikerült novellákat publikált 2023-ban, míg a korábban említett Szaniszló Judit és Tamás Zsuzsa megjelenései még váratnak magukra.) Ennek ellenére is fontos kiemelni, hogy a nem érdemes belekezdeni semmibe című novellában megfogalmazott problémák nem állnak fenn Bakos Gyöngyi esetében: szó sincs modoros rövid mondatokról, közhelyes jelzőkről, lektűrös megoldásokról, és még a koncepciót sem lehet elhibázottnak minősíteni. Így tehát a szerzőnek – saját, fiktív íróként megfogalmazott szempontjait figyelembe véve – semmiképp sem kell csalódnia második könyvében. Más a helyzet azonban az olvasóval, aki teljesen jogosan érezheti azt, hogy a kötet túl sokat vár el tőle, és akinek valóban küzdenie kell azért, hogy a „felcserélhetőség” helyét átvegye az elhallgatások felőli élvezetes olvasat.
Bakos Gyöngyi: Nixon nem tud lépcsőzni
Magvető, Budapest, 2024