Elolvassuk-e 37-szer ugyanazt? – Kritika Harag Anita Valakire mindig gondolni kell című könyvéről

Bizonyára van rá pozitív példa is, de a mindenáron való második megjelenésnek – főleg a prózai műfajok terén – többnyire felemás az eredménye. Leginkább akkor van ez így, ha a második kötet műfajváltást is jelent: például a jól kidolgozott és feltehetően hosszas „érlelődés” után napvilágot látott regényt novelláskötet követi, vagy fordítva, a rövid műfajok terén kiváló elsőkötetes szerző regényt ír. De műfajváltás nélkül is megtörtént a debütáló íróval, hogy az első, jelentős sikert hozó után a második regény elképesztően gyenge lett, mi több, a sokkötetes szerzővel is, hogy a tizen-egynéhány kiadást megért sikerkönyv után turbógyorsan megjelentetett következő még csak az árnyékába sem léphetett amannak. A könyvpiaci jelenlét kényszere miatt – a lapok tárcarovataiban közölt írásokból – összeállított kéziratokból sem mindig lesz színvonalas kötet, még ha szerzője a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotójának számít is.

Harag Anita Valakire mindig gondolni kell című 2023-as kötete csak részben jelent műfajváltást, és nem is hagyta el a Margó-díjjal jutalmazott Évszakhoz képest hűvösebb című prózakötet után nagyon rövid időn belül a nyomdát, mégis halványabb teljesítmény, mint a 2020-as.

Harag Anita: Valakire mindig gondolni kell – könyvtrailer

Kompozíciószervező „kék szemű férfiak”

A Valakire mindig gondolni kell szövegei nem a hagyományos novella és az ennek megfelelő narráció, hanem a kisformák felé közelítenek. Rövidtörténeteket, kisprózákat, ritkábban tárcákat foglalnak magukban nem szabályos fejezetei. A kötet 37 darabja ugyanis nem rendeződik tematikai vagy másféleképp egységesnek ható csoportokba, ugyanakkor nyolc, ciklikusan elhelyezett, A kék szemű férfiak alcímmel ellátott szövege mégis csak részekre tagolja a tömböt, mi több, egyfajta bevezető, illetve lezáró jelleget is biztosít a kompozíciónak.

A Niels és Agnieszka című, az első „kék szemű” szöveg előtt, a prózatömb élén álló rövidtörténet a nyelv és a közlés lehetőségeit variálja annak kapcsán, hogy beszélője idegen nyelvet tanul. Nemcsak a nyelvi kifejezés vagy az írás nehézségeire reflektál a szöveg, hanem a közösségi lét és az önmeghatározás folyamatait és módszereit is érzékletesen mutatja be.

Fontos tanulsága, hogy az individuum helyzete és társadalmi szerepe is nagyban függ attól, milyen minőségű és mennyiségű információt képes átadni, befogadni és megérteni.

A nyelvtanfolyam résztvevői között létrejött közösségvállalás is ennek arányában válik egyre bonyolultabbá az alkalmi tanulótárs helyzetétől a barátságig, azaz az érzelmi színezetű kapcsolatig terjedően. A kötetet lezáró nyolcadik A kék szemű férfiak-szöveg az Én lehetnék Berlin főcímet viseli, és – bár más szereplőkkel, de – visszatér az első történet közvetítette „nyelvi meghatározottság” problematikájához. A főzés, azaz a gasztronómiai élmények leírása által nyerünk betekintést idegen kultúrákba, s akár az első történetben, itt is különböző nyelvek jelentette világokkal azonosulnak a szereplők. Fordítás és nyelvi átsajátítás, összehasonlítás révén keresik az egymáshoz vezető utakat: „Sean hív, hogy menjünk el sétálni, van-e kedvem sétálni. Sean nem német, Sean elhív sétálni. Azon gondolkodom, van-e kedvem sétálni. Azon gondolkodom, van-e kedvem, és volt-e már Berlin, vagy én lehetnék Berlin, esetleg Budapest. Visszajönne velem Budapestre, látni akarja a Dunát valamelyik hídról, Szabadság híd, mondja hibátlanul, az egyik volt barátnője mesélt róla, nem, nem magyar, török, Isztambul.”

Az olvasás szakaszait lehatároló nyolc szöveg mindemellett a nézőpontváltás eljárását is jelenti a kötetkompozícióban. E rövid-, illetve töredéktörténetek ugyanis többször (de nem mindig) a kötetben állandósult női szempontok helyett a másik nem perspektívájából mutatják be az adott léthelyzeteket. Az idézett szöveg narrátora is arról gondolkodik, hogy a más nyelvi és kulturális közeggel azonosuló férfi miként vélekedhet az általa közvetített tartalmakról.

Ami sohasem teljesül

A feltételesség nézőpontja a Valakire mindig gondolni kell szinte valamennyi szövegére jellemző. Ezek a történetek ugyanis a legtöbbször nem arról szólnak, hogy mi volt, hanem hogy mi lehetne, ha bizonyos helyzetek megvalósulnának, illetve ha a beszélő mások szerepébe kerülhetne. Például hogyan és miről írhatna a nagyapa, ha valóban írásra szánná magát (Minimum ígéretes), vagy milyen lenne Szártiban, ha a lány és az anya – hosszú idő után – újra elutazna nyaralni (Naptejet hozol?).

A feszültség abból adódik, hogy az ábrázolt lehetőségekről és helyzetekről szinte biztosan tudjuk, hogy sohasem teljesednek be.

„Néma konfliktus”-ként írható le az az állapot is, amelyben a szereplőknek valójában szükségük volna egymásra, de elbeszélnek egymás mellett, és képtelenek változtatni helyzetükön.

Ilyen típusú a címadó novella, amelyben a tanult tehetetlenség magatartása hagyományozódik nemzedékről nemzedékre, vagy teniszlabdaként pattog tovább ismerősről ismerősre, öregről fiatalra, rokonról rokonra, miközben valamennyien boldogtalanok és traumatizáltak saját mindennapi életükben.

Harag Anita több nyilatkozatában is elmondta, hogy a szövegirodalom, a nyelvi lehetőségek kiaknázása jelenti számára az igazi kihívást, ezért hajlamos „benne maradni egy mondatban”, és ezt az intellektuális játékot tökélyre fejleszteni. Ennek számos kiváló példája van – miként a címadó is – a Valamire mindig gondolni kell szövegei között. Persze túlzás részemről a címben megfogalmazott kérdés, amely azt sugallja, hogy ugyanazt a történetet – csak más szereplőkkel és motívumokkal – olvashatjuk el 37-szer a kötetben, de tény és való, hogy sokszor érezzük úgy, hogy az egymás után következők nem jelentenek sem poétikai, sem nyelvi elmozdulást: a kötet szövegei ugyanazon séma szerint szerveződnek újra s újra. Sokszor, mint a Bocsánat, de összetévesztenek vele vagy a Becsúsztat, nem többek egy ötlet variálásánál, egy viccnél, gegnél.

Nem lehet véletlen, hogy a Valakire mindig gondolni kell történetei közül a róla szóló kritikák rendre ugyanazt a három-négy szöveget emelik ki a kötetből mint legjobbakat. Ezek között szerepel az Egy szépnek mondott nő, Az agronómusnő és a Magnólia lakópark. Nemcsak abban különböznek ezek a tárcanovellák a többitől, hogy beszédmódjuk sokkal egyenletesebb és mértékletesebb, hanem abban is, hogy itt a mindenáron való kimondás és a sok beszéd mögött az elhallgatás eljárása is érvényesül. Sőt, a ki nem mondott fontosabb annál, mint amit az elbeszélő részletesen elmond számunkra.

Az elhallgatás és a sokatmondás jelentései

Az elhallgatásban mélyülnek el az igazi tragédiák, például az, hogy az Egy szépnek mondott nő valamennyi szereplőjének élete, az elbeszélő által képviselt, valamint az elbeszélt női életvezetési modellek rettenetesen sikertelenek. El nem mondott tragédia húzódik az élete korábbi színhelyére visszalátogató idős asszony egy napjának bemutatása mögött is, s csak sejtjük, hogy egy otthon demens gondozottjáról lehet szó, s hogy a nő, akit agronómusnak hisz, valójában az ápolója (Az agronómusnő). A Magnólia lakópark fiatal párja képzeletbeli játékkal teszi színesebbé a kissé üresnek induló közös életüket, amikor megpróbálják beleképzelni magukat az épület többi lakójának történetébe: élményeket, próbatételeket és megoldásokat vizionálnak ezekhez.

Feszültséget e játékba a jövőtől való félelem visz, mert egyáltalán nem biztosak abban, hogy nem ugyanaz a kiégés és üresség várja őket, mint amivel mások példája révén szembesülnek.

Több róla szóló írás megpróbálta kijelölni Harag Anita írói helyét a kortárs magyar irodalom „trendjei” között, vagy más – elsősorban nőírók – által gyakorolt beszédmódok követéseként bemutatni prózaírását. A bevezetőben utaltam erre a kontextusra, kritikusként pedig – amikor az itt pre- vagy intertextusként emlegetett opusokról írtam – ugyancsak az előbbiekben megfogalmazott, az önismétlésre, funkciótlan felsorolásokra, öncélú szövegformálásra vonatkozó kifogásokat tettem velük kapcsolatban. Ezért úgy gondolom, fontos lenne Harag Anita prózaírása szempontjából, ha egyrészt saját, eddigi – jócskán kiaknázott – narratíváit gondolná újra, s egy minden tekintetben szuverén – a jó mintákat is maga mögött hagyó – szövegvilág felé mozdulna el beszédmódja.