Közérzeti jelentés a magyar fiatalokról – Kritika a Bocs, hogy élek című ifjúsági könyvről

A Z generációval gyakran sem az irodalom vagy a művészet, sem a társadalom nem tud mit kezdeni. Hogyan lehet őket megszólítani, akarnak-e egyáltalán képviseltetve lenni? A Tilos az Á könyvkiadónak több említésre méltó kísérlete és sikeres megoldása volt már erre a feladatra: Nyulász Lelle 2022-es Rajtam kívül című regénye és Péczely Dóra kamaszoknak szóló szépirodalmi antológiái is nagy sikert arattak az ifjúság körében. Próbálkozások tehát akadnak, jobbak és rosszabbak egyaránt, de az irodalmi szféra még mindig keresi, hogyan teremtsen kapcsolatot a korosztállyal.

Balássy Fanni első, Hol is kezdjem című regényével felkerült a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum Év Ifjúsági Könyv Írója díj, illetve a 2021-es Margó-díj rövid listájára is. Második kötete, a Korbuly Ági illusztrátorral közösen jegyzett Bocs, hogy élek hiteles és komplex reprezentációja egy fiatal felnőtt lelkiállapotának.

A vizualitás és a szöveg szinte egyenértékű a megvalósításban, az eredmény pedig egy kimagasló kötet, amely hiánypótló alkotás a magyar ifjúsági irodalomban.

A szöveg elbeszélőjének képei és szóhasználata szervesen kapcsolódik a hazai fiatalság alapélményéhez. Az én-elbeszélő az első oldalon úgy fogalmaz, hogy tisztázni szeretné a „szóban forgó ügyet”, és ezalatt nem kevesebbről, mint a magyar fiatal felnőttek helyzetéről van szó. Habár az elbeszélő élményei egy, a helyét még kereső bölcsész lány szemszögéből szólalnak meg, mégis könnyen lehet kapcsolódni a szöveghez, hiszen Balássy azokra a rendszerszintű hibákra is rámutat, amelyek a korosztály nehézségeit okozzák. Beszélnünk kell hát az „ügyről”, miért is szoronganak annyian ma Magyarországon az életkezdés küszöbén.

„Az utolsó kapcsolja le a villanyt”

A Bocs, hogy élek teret ad a magánéleti problémáknak és a magyar társadalom közös nehézségeinek is. A bölcsész elbeszélő példáján keresztül megjelennek az anyagi nehézségek, az szja-mentesség és a lestrapált egészségügy. A történelem feldolgozása mint feladat és az örökölt sors képe is helyet kap a kötetben: „Az internet szerint mostanra erdő nőtte be azt a részt, egyetlen emléktábla jelzi a tábor helyét. Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül” – foglalja össze a helyzetet az elbeszélő a háborút megjárt nagypapájára emlékezve.

A mű karakterisztikus vonása, hogy Balássy Fanni közvetlenül és érzékenyen reflektál a közelmúlt eseményeire, például az ukrán háborúra és a török földrengésre.

A kötet erőssége és fontos aspektusa a médiabefogadás és -feldolgozás élményeit taglaló részekben van. A média nyomásából fakadó énképzavar, énkeresés, az egyediség iránti hatalmas kereslet és a korosztályra jellemző mentális problémák is helyet kapnak a könyvben: „Azt bizonygatod, hogy a szépség belülről fakad, majd külön iparágat építesz a külsőségekre?”

A Bocs, hogy élek jól használt eszköze az intertextualitás. Balássy Fanni közismert szólásokkal, idézetekkel és bibliai igeversekkel emeli be a szövegbe a velünk élő kultúra alapköveit – azonban olyan kontextusba helyezi őket, amelyben az irónia és a cinizmus eszközeivé válnak. A könyv kritikus nézőpontját erősíti, hogy a szerző milyen merészen forgatja ki és értelmezi újra a szinte már szentként tisztelt szövegeket. Ehhez pedig következetesen olyan szövegrészleteket használ fel, amelyek nagy hatással voltak a generáció alapélményeire: az iskolai ünnepségekről ismert Szózat, a hittanórákon tanult bibliai idézetek vagy egy mémmé vált politikai jelszó – az elbeszélő széles körből válogat, és paradox párhuzamokon keresztül világít rá az aktuális magyar nevelési minták esetlegesen káros aspektusaira.

„Bocs, de nem erről volt szó”

A Bocs, hogy élek a bocsánatkérés „tipikusan magyarként” aposztrofált helyzetein keresztül mutatja be, mennyi általánosan elfogadott, ám jobban belegondolva nagyon is paradox helyzet tölti meg az életünket – gondoljunk csak a kölcsönadott pénz visszakérése körüli kellemetlen párbeszédekre vagy a „bocs, de én nem iszom” kijelentésekre.

Az elnézéskérés szituációinak újraértelmezésével, átértékelésével fejti fel, mennyi káros és abszurd jelenség kapcsolódik a sokszor (meg)szokásból elhangzó bocsánatkéréshez.

Rámutat, hogy van valami elkeserítő a gondolatban, hogy idegenek megszólításakor mindig bocsánatot kérünk (mintha a segítségkérés vagy a kapcsolatfelvétel önmagában „bántó” tett lenne), míg ha valóban megbántunk valakit, nehezen adunk hangot megbánásunknak. Pedig a bocsánatkérés nemcsak az elrontott dolgok helyrehozásában, de saját érzéseink kifejezésében is segíthet: „…ki kellett volna mondanunk azt a lesajnált szót, azt az alulértékelt kifejezést, hogy bocsánat.”

A Bocs, hogy élek rávilágít, hogy ahogyan a bocsánatkérés kényszerét, úgy számtalan más, pusztán a rossz berögződéseken alapuló attitűdöt is ideje lenne meghaladni. „Bocs, de nem erről volt szó” – a gyerekkorunkban ígért dolgokat nem sikerül végül a világnak teljesítenie, de valahogyan társadalomként sem hozzuk az elvártakat, sokszor mintha a magyar hősök dorgálnának meg minket.

A könyv kilátástalan zárása felé haladva az én-elbeszélő szavaiból egyre inkább a csalódottság hangja hallatszik ki. Mi mindig bocsánatot kérünk, olyankor is, amikor nem kéne, ellenben a világ és a hatalmasok, a vezetők (és Isten!) sosem kérnek elnézést. A felnövés szürkesége, a kiábrándultság és egy elkeseredett generáció alapélménye cseng ki ezekből a sorokból.

„…a felhasználóneved League of Legendsben…”

Balássy Fanni hitelesen szólal meg a mai fiatalok nyelvén. Precízen vegyíti az angol és a magyar szavakat, a szlenget és a „ropogósan” magyaros kifejezéseket. Bátran meri vállalni a generáció képviseletét – még ha ez látszólag az irodalmi nyelv rovására megy is, valójában azonban csak hiteles korlenyomattá válik.

A szöveg stílusa csípős és nyers. Sokszor szólítja meg az olvasót, az elbeszélt történet másik karakterét vagy pedig magát Istent, a világot, az életet. Egyszerre kéri számon az emberiséget és az olvasót, ezzel bevonva őket a történetbe. Az E/2. személyű megszólítás szabadkozó közvetlensége nem erőltetetten fiatalos, inkább egy olyan elbeszélőt fest meg, aki „illedelmesen próbál nyers lenni”, ez a közlésstílus pedig egy valódi beszélgetésélményt idéz.

A Bocs, hogy élek prózatöredékei a rövid, de gyomorba vágó mondatok és a hosszú, tekervényes körmondatok dinamikájának köszönhetően sokszor olyan élményt keltenek, mintha szabadversek csokrát vagy slamet olvasnánk.

Balássy mer a műfajokkal kísérletezni, játszani velük.

Sokszor rímes, ütemektől tömött szószerkezeteket, mondatokat olvashatunk a kötetben, ami még erőteljesebbé teszi a szöveg lüktetését és az elbeszélő gondolatainak pörgő sebességét. Máskor a már-már balladisztikus megfogalmazás líraiságot kölcsönöz a mondanivalónak.

A kötetben nincsenek fejezetek, a tartalmilag egybefüggő részeket csak a nagybetűvel szedett, tipográfiailag elkülönülő első pár szó jelzi. A történetet mégis egyszerű követni, a rajzok és a cselekmény szorosan összefüggnek, így szinte lehetetlen nem észrevenni egy-egy gondolatmenet végét. A legtöbb oldalon mindössze egyetlen rövid bekezdés, pár mondat vagy szó jelenik meg, de akad olyan lap is, amelyen három bekezdést is elhelyeztek. A változatos szövegbeosztás erősíti a kötet dinamikusságát.

„HAHÓ, MOST MÁR HALLASZ?”

Ma már itthon is felfedezhető a trend, miszerint a jellemzően képekkel teli gyerekkönyvek mellett az idősebbeknek (sőt, akár felnőtteknek) szóló könyvekben is egyre többször kapnak helyet illusztrációk. A Bocs, hogy élek ennek a kísérletezésnek példaértékű megvalósítása, ahol a vizualitás kitágítja a szöveget, nem pedig „gyerekesebbé” teszi azt.

Korbuly Ági vonalrajzainak fekete-fehér-piros árnyalatai érzékletesen jelenítik meg az elbeszélő által is közvetített kétségbeesést, dühöt, érzelmi kitöréseket.

A képek segítségével újraértelmezhetjük az olvasottakat: néhol a humoros ábrázolás rávilágít a helyzet komikumára, máshol pedig az ismerős élményt még inkább a sajátunkká teszi a precíz vagy éppen sejtető képi világ. A rajz hiánya olykor azt az érzetet kelti, mintha az elbeszélő próbálna beilleszkedni az elvárásokkal teli felnőtt világba, máshol a vizualitás „elburjánzása” és a szövegnélküliség a kimondhatatlanról és az elkeseredésről vall. A vizualitás annyira szerves része a Bocs, hogy éleknek, hogy több esetben képregénybe vagy képeskönyvbe csap át a formátum. A kép beszél ott is, amikor a nyelvnek nincs helye.

A tipográfia hasonlóan közlékeny. A betűtípus és -méret váltogatása jelzi a hangsúlyokat és a hangerőt, ezzel erősítve a kötet ritmikusságát, még több érzelemmel töltve meg azt. Ez a tipográfiai játék szintén jól alkalmazkodik a chat és a mémek korszakában felnőtt generációhoz, hiszen a szöveges üzenetváltásokkal teli mindennapok után könnyedén felismerik az üvöltésnek szánt sorokat vagy az elhaló gondolatszálat.

A tipográfiai játék és az erős kép-szöveg viszony jól illeszkedik a befogadásmódhoz, amelyet a jelenlegi digitális világ megkövetel, és amely a célkorosztály sajátja.

A kétségbeesés fokozódásával, a számba vett, reménytelenségre okot adó események és egyéni kudarcok összegzése után az elbeszélő szavai végül elfogynak. A megfogalmazás pontatlanabbá, sejtetőbbé, ismétlővé válik, a mondatok helyét pedig egy végtelennek tűnő sötét kép váltja fel. Habár a kötet nem zárul pozitívan, nem ad feloldást (csupán egy halvány reményt adó motívum jelenik meg az utolsó oldalakon), már a könyv léte is gyertyaként világíthat az olvasó magyar fiatalság számára. Balássy Fanni hiteles hangot ad a keveset hallott generációnak, ezzel azt üzenve, hogy a problémáikkal nincsenek egyedül.