Egy tőről fakadunk (sírva) – Kritika az Egy százalék indián című filmről

Ideg, kapcsolatok

A magyar középkorú középosztály krónikása trilógiájának harmadik részével végképp moziverzumot teremtett. Bár színpadról adaptált filmjei külön térben helyezkednek el, azokat univerzummá szövi, hogy (többé-kevésbé) ugyanazzal a szereplőgárdával dolgozva ugyanazt a témakört boncolgatja. Nem mellesleg finom és kevésbé finom egymásra utalásokat is találhatunk az egyes darabok között, amelyek nemcsak mókás adalékok, hanem a fair play biztosítékai is: új filmjében a sorozat első részét vetve fel vitatémaként, Hajdu a társadalom különböző résztvevői mellett magának is beviszi az ütéseket. A dráma az elveszettség irányából fokozatosan tárja fel, hogy a filmben megjelenő nemzedéknek nincs mihez nyúlnia, amikor működő családi vagy akár társadalmi mintákat keres.

A záró rész közel sem hordoz annyi meglepetést, mint az első kettő, pedig a színészek remek játékán és a cselekmény fordulatain biztosan nem múlt a letaglózás. 

Inkább csak arról van szó, hogy az előző két filmből már megszoktuk, milyen pofonokra számítsunk, így még ha fáj is – márpedig kétségtelenül fáj –, meglepni már nem tudnak.

A rendező mindhárom alkotását ugyanabból a tehetetlenségi pozícióból indítja. Értetlenül áll a diszfunkcionális emberi kapcsolatok fölött, amelyek elszakadt szálai a semmibe vezetnek. A három párkapcsolati drámában különböző szociális színtereken vizsgálja a kötelékek szakítóerejét, és minden alkalommal elég elkeserítő eredményre jut. Az Ernelláék Farkaséknál című filmjében a család mint egykor szoros egység, a Kálmán-napban a barátság, a mostaniban pedig a nemzetiség kérdését beemelve a társadalom széttartása fölött vigad sírva. 

Három gyerekkori jóbarát egy negyedik temetése miatt találkozik újra. Magukkal hozzák a párjaikat is, így egy – kulturálisan és emberileg is – meglehetősen vegyes társaság verődik össze a nagypolgári lakás apró helyiségeiben. Az amúgy láthatóan egy tőről fakadó férfiak nagyon más problémákkal küzdenek: míg Andris (Hajdu Szabolcs) éppen másnap indul Mexikóba, hogy új kihívások elé nézzen a karrierjében, addig Árpi (Szabó Domokos) súlyos kölcsönökkel küzd, Rajmund (Gelányi Imre) pedig egészen lecsúszva gyógyszerkísérletekből befolyt pénzekből tartja fenn magát. A velük érkezett nők, Zsuzsi, Niki és Csibi (Pető Kata, Tóth Orsi és Tankó Erika megformálásában) szintén meglehetősen különbözőek, ám őket mégis összeköti valami, egy rajtuk kívül eső jelenség, a férfi önkény – jóllehet annak igen különböző formái és szintjei. Andris Dél-Amerikába, Árpi adósságba taszítja épp a feleségét, és ezek még mind csak addig tűnnek jelentős történéseknek, míg meg nem látjuk, Rajmundból mi bújik elő egy-két pohár után. Ezen a ponton kerül elő az elhunyt géntesztje, melyet a férfi még életében készített, hogy bizonyítani tudja a világnak: nem véletlenül tudja ő a legtöbb népdalt, és főzi a legjobb gulyást. Talán jobb is, hogy az eredményt már nem érte meg, mert feltehetően belehalt volna: egy százalék indián – de a maradék 99% sem épp szittya. A női karakterek sem tökéletesek, jóllehet róluk közel sem kapunk olyan teljes képet, mint a férfiakról, inkább csak a fiúk húzásainak leképződéseként, áldozati szerepben jelennek meg.

Tévelygő élharcosok

Ahogy a trilógia minden részében, a ház az Egy százalék indiánban is gyakorlatilag egy külön szereplő. A nagypolgári lakás szép és hangulatos, de fojtogatóan szűk ennyi különböző embernek, így aki jót akar magának, kénytelen elhagyni a helyszínt a kisszoba, az erkély vagy az utca irányába. Mi azonban sosem tartunk velük, feltehetően nemcsak azért, mert a színpadi előadást leghűebben kamaradrámaként tudta adaptálni a rendező, hanem azért is, mert így válik egyértelművé, hogy innen nincs menekvés – ha van is jövő, az csak a kapun túlra vizionálható. (Ez különösen beszédes metafora egy olyan alkotótól, aki külföldön látja már karrierje folytatását.)

Ugyanakkor ez a kézzel tapintható „mehetnék”-érzés egyszerre jelenik meg az egymásnak való kiszolgáltatottsággal, egy borzasztóan ambivalens és kellemetlen élethelyzetet teremtve. Ennek zsenije Hajdu, aki gyomorforgatóan kínosra tudja venni a szívességkérés ábrázolását, melynek láttán nézőként nem marad más lehetőségünk, mint kínunkban röhögni. Mert hát mit lehet csinálni, amikor az az egy dolog, aminek működnie kéne, nem működik? Merülne fel a kérdés, a válaszadással azonban szerencsére sosem próbálkozik a készítő.

Az említett generáció elveszettségét kapja csak lencsevégre, megoldásról nem ötletel.

Noha a fekete-fehér képi világ és az értelmiségi kör emelkedett, művészi magaslatokat feltételez, ez a prekoncepció nem igazolódik – a történet ironikus fordulatot vesz, amint végigkövetjük, hogy miközben az egyik szereplő Bergmanról vitatkozik, a másik a barátnője karját csavarja ki. Az alkotók jól ismert humorérzékére szükség is van, hiszen a három film közül legtöbbet talán az Egy százalék indiánnál kell felhasználnunk belőle a látottak feldolgozásához. A kapcsolati kérdéskör mellé ugyanis nemcsak a származás, a nemzetiség témáját hozza be, de a családon belüli erőszakét is. Ez elsőre úgy tűnhet, nagyon elüt az értelmiség világától, mégis helye van benne, mert helyet hagynak benne azok, akik csak elfordítják a fejüket róla.

Magánál a filmnél is beszédesebb bizonyítéka a társadalmi széttartásnak a nézők véleménye a karakterek hitelességéről. A legtöbb néző feltehetően Rajmundot érzi túlzásnak, életszerűtlennek, holott a számokat tekintve az ország nagyobb része valószínűleg éppen a világjáró főszereplőt tartaná valószerűtlenül ritka példánynak, csakhogy ahhoz a réteghez feltehetően el sem jut a film, így a véleményük sem kerül reprezentálásra. Kis túlzással felfoghatjuk a filmet társadalmi kísérletként is: ha úgy találjuk, Rajmund figurája életszerűtlen vagy eltúlzott, az egyértelmű jele annak, hogy privilegizált helyzetben vagyunk, buborékban élünk. Az persze kérdés, hogy egy ilyen ember hogyan kerül ebbe az értelmiségi közegbe, ám a gyerekkori barátság ennél nagyobb szakadékokat is képes áthidalni.

Hajdu, mint a Kálmán-napban, most is a férfi főszereplőkkel határolt „hármas skálán” helyezte el a magyar társadalmat, majd a lábuknál fogva összekötötte őket, nem is feltétlen a szépen hangzó szeretet, hanem az egymásnak való kiszolgáltatottság, az említett „egy tő” révén, amelyről tulajdonképpen egyikük sem képes leválni. Mert ha hajlandóak vagyunk messzebbről vizsgálni a kérdést, láthatóvá válik, hogy 

az Andrisok többek között azért érzik úgy, hogy külföldön van csak jövőjük, mert itt Rajmundok mérgezik a légkört,

és húzzák vissza az egész országot az ő szintjükre, az Árpik meg közben inkább meg sem szólalnak, akkor sem, ha olyat látnak, amivel nem értenek egyet, mert sem merszük, sem energiájuk nincs más problémájával foglalkozni, míg a saját anyagi gödreikből sem tudnak kikecmeregni.

Így kapjuk meg egy szűk kamaradrámában a nagy magyar korképet a feminizmus esélyeiről, az identitás elveszettségéről és az azt veszettül kompenzáló önkeresésről. Hajdu filmje az előző kettőnél is átfogóbban, ezzel együtt talán kevésbé árnyaltan beszél arról a köztes generációról, akik azt ugyan már meglátták, hogy nem követhetőek az eddigi minták, de jobbak híján a fejlődés elanyátlanodó forradalmáraivá képesek csak válni.