Kritika Ferber Katalin Az elrontott japán című könyvéről – Visszaút

A könyv utolsó bekezdéseiben oldja csak fel a rejtélyt Ferber Katalin, amikor elmondja, hogy a férjét, Hirosit tekintik a hozzátartozói „elrontott vagy elromlott” japánnak, mivel magatartásával és életvezetésével (válásával, új házasságával és emigrációjával) megszegte az előírt közösségi normákat. Paradoxona a helyzetnek, hogy ami a helyi szokáskultúra szempontjából deviancia, a vele szembenállók számára az igazi szabadság állapota: „Egyikünkre sem nehezedett többé a kimondatlan elvárások özöne…” Mindez azt is jelenti, hogy a Japánról szóló második könyv nemcsak a műfajváltást, hanem az elbeszélői perspektíva módosulását is magával hozta. Az előző könyv regény, amelyben az elbeszélés legfőbb tárgya a szigetország vérzivataros történelme, sokrétű, ellentmondásos kultúrája és gazdaságtörténete. Az elrontott japán rövidprózák sorozatából áll, és a látószög, amelynek révén rálátásunk nyílik a történésekre – az előző kötet kollektív nézőpontja helyett – az egyéné, a tradicionális keleti kultúrába érkező idegené.

A 2015-ös könyv alcíme: Az út Fukusimáig. Az út/utazás toposza elsősorban lelki távolság megtételét jelenti.

Arról a folyamatról van szó, amelynek során a kívülről érkező (így az európai szemlélő) előtt a magát minden tekintetben – gazdaságilag, kulturálisan és közösségi szempontból is – fejlettnek, befogadónak és működőképesnek propagáló japán társadalom „lelepleződik”.

Ennek szimbólumává vált Fukusima. Világméretű, de dimenzióit illetően nagyrészt eltussolt atomkatasztrófájához ugyanis a rendszer hiányosságai, hazugságai, alkalmatlansága és korrupt irányítottsága vezetett.

Ferber Katalin „Az elrontott japán” című könyv bemutatóján

Szakadékok és távolságok Fukusimától Berlinig

Az új „japán könyv” alcíme (Budapest–Tokió–Berlin) is utakat, távolsági relációkat jelöl. Itt a lelki dimenziók mellett azonban valódi utazásokról is szó van. Az elbeszélő életét hálózzák be annak során, ahogy elhagyva és felszámolva budapesti otthonát, Tokióban keresi az egzisztenciális és szellemi boldogulás esélyeit. Majd – új-zélandi és ausztráliai kitérők után – leszámol korábbi elképzeléseivel, és hátat fordít Japánnak is. Döbbenetes pillanata az elbeszélésnek, ahogy a főhősben (aki az én-elbeszélő is) megfogalmazódik, és ki is mondja ezt a felismerést: „Egyik reggel, még Japánban, vagyis Tokióban, még a kávémat ittam, amikor számomra is váratlanul azt mondtam a férjemnek, hogy kiköltözött a szívemből Japán. Nem akarok már semmit sem megérteni (mert értem a lényeget)…”

A Japántól és a közösségi szokáskultúrájától való elszakadás, illetve a hozzá fűződő illúziókkal való leszámolás azonban nem a szokásos képlet szerint zajlik: a gazdaságtörténész ugyanis nem tér vissza sem szülővárosába, sem ottani alma materébe. A japán társadalom és felsőoktatási rendszerének negatív képe, az így megképződött tükör ugyanis még inkább kinagyítja az előzőek visszásságait, anomáliáit. A megoldást egy harmadik hely, Berlin kulturális élete és nyitottsága kínálja számukra, még ha a tudóst és a tanárt e közegben sem várták nagyra tárult intézményi kapuk. Épp ezért erős az a vallomás, amelyben az elbeszélő a megnyugvás és a megelégedettség motívumairól beszél: „Férjem, itt, Berlinben (s előtte Londonban) megtapasztalhatta, milyen az, amikor senki sem bámul az arcába, csak mert másként néz ki, mint a körülötte lévők. Én lubickoltam a rég elfeledett és visszatérő élményben: senki sem bámult meg, vagy ha igen, azt ismerkedés céljából tette. Elvegyülhettem, nem kellett többé megmagyaráznom, hogy miért tudom a helybeliek nyelvét (vagy éppen miért beszélek más kiejtéssel, mint ők), a kinézetem, a »fizimiskám«, az arcom, az alakom, egy volt milliók között, semmi különös.”

A befejezéssel és végszóval ellátott rövidprózákat tartalmazó könyv tematikai szempontok szerint oszlik több – kisebb-nagyobb terjedelmű – fejezetre. A műfaj bizonytalan kereteinek és rugalmas határainak köszönhetően a kisprózák, a tárcák és a (köztük ritkábban előforduló) novellák azonban füzérként, laza kiképzésű regényként is (össze)olvashatók.

Főhőse és elbeszélője az otthont kereső, Európából Japánba távozó, ott saját egzisztenciát és családot alapítani szándékozó, majd e küzdelmében kudarcot valló, de ebbe korántsem belenyugvó (lelkileg nem is összeroppanó) értelmiségi nő.

Az így olvasott könyv kettős: a lírai prózafutam (Reménytelen szerelem) és rezignált, feltételes módú szerzői jegyzet (Ha én otthon lennék) alkotta Bevezető rész hangulatteremtő funkciót lát el. Az első érzelmi töltetet rendel a történethez: meglehetősen érzelgős, amit – szerencsére – jól ellensúlyoz a második szöveg ironikus, távolságtartó elbeszélői attitűdje. Úgy kezdünk Az elrontott japán történetének olvasásába, hogy már eleve nem lehetnek illúzióink a bemutatott világgal, Japán társadalmával kapcsolatban. „Ütős” elbeszélői fogás azonban a történetben, ahogy csak lassanként bontakozik ki előttünk és jövünk rá arra, hogy valódi hőse nem is a történeteket elbeszélő, emigráns magyar nő, hanem a született japán, s ezért a közösségi visszásságok terhét beleszületettként viselő Hirosi, a férj.

Ő az igazi „homokszem”, aki ahelyett, hogy némán peregne – mint az író által hivatkozott Abe Kóbó-regény, A homok asszonya központi metaforájában a homokszemek –, „csikorog”, vagyis ellenáll, és jelt ad a homokfúvásban. „Másként éltünk, másként gondolkoztunk, mint a körülöttünk élők, másként és mást tartottunk fontosnak, mint a körülöttünk élők. Hirosinak, ahogy a japán közmondás találóan kifejezi, még a köldöke sem középen van (heszomagari)” – mondja az elbeszélő a könyv záró, Hol kellene élnünk? című szövegében.

Emigráns családi minták

A Bevezető után azonban nem a fő rész, a klasszikus értelemben vett „tárgyalás” következik az elbeszélésfolyamban, hanem az Elbarangoltunk címmel írt szerzői vallomás, amely a nagytörténet családi hátterét, az apai ágon zsidó–magyar emigráns család belső viszonyait, törekvéseit világítja meg. Az apa családjának ugyanis minden tagja azonnal és gondolkodás nélkül elhagyta Magyarországot, amint veszélybe került az élete vagy az egzisztenciája. S noha az én-elbeszélő több alkalommal is látogatást tett Amerikába, hosszabb-rövidebb ideig ott is maradt bevándorlóként a magukat az amerikaiaknál amerikaibbnak mutató családja körében, végül mégsem Amerikába vándorolt ki. Ebben legnagyobb szerepe épp a család közvetítette mintának volt, amelyet az író-elbeszélő teljesen elutasít: „Tőlük tanultam meg ugyanis mindazt, amit el kellett kerülnöm. Nekik köszönhetően ismertem fel, hogy nem az a legfontosabb – és úgy vélem, hogy ez sokakra igaz, nem csak a családtagjaimra és rám –, hogy ki hova emigrál, hanem az, hogy mit képes lerombolni vagy megteremteni az emigrációja éveiben.”

A budapesti helyszíneket bemutató s a migráns lét „előzményeit” elbeszélő fejezet, az Amit ott(hon) hagytam s mégis magammal vittem egyrészt leszámolás a családi és a személyes mintákkal, meggyőződésekkel, másrészt negatív leltár, amelyben számbaveszi a narrátor, hogy mi minden vezetett ahhoz, hogy mégis szülőföldje elhagyása mellett döntsön. Ezek közül – a vészterhes történelmi örökség, a kommunista diktatúra, a szegénység és a kilátástalanság mellett – az egzisztenciális bizonytalanság, a családi és a baráti körből érkező támadások, árulások esetei a leghangsúlyosabbak.

Nagyon érdekes és izgalmas eredményhez vezet az a többszörösen tükröztető eljárás, ahogy a Japánban zajló nyilvános (látszat)élet és annak mögöttes rendszere egyszerre válik láthatóvá a kelet-európaiság és az „amerikai álom” tükrében, mi több, az elbeszélő útjának és életvezetésének visszképe is létrejön.

Szerelmük és házasságuk révén Hirosi is bejárja ezeket vagy a hozzá hasonló lelki és valós utakat. Az irány azonban épp a fordítottja: a japán kirekesztés rendszeréből csöppen az európai – elviselhetőbb – társadalmonkívüliség (az elfogadhatóbb idegenség) világába, Berlinbe.

Leszámolás az illúziókkal és a tévhitekkel

Az elrontott japán legdöbbenetesebb fejezetei és történetei azonban mégsem az ország társadalmi struktúrájáról, a gazdasági és a közösségi rendszeréről szóló elbeszélések vagy a szakember leírásai és elemzései, hanem a hétköznapi élet pillanatképei, a magánember találkozásai a kirekesztettség, az igazságtalanság, sőt az embertelenség áldozataival. Ilyenek az egykori megszállt Mandzsúriába vezényeltek, az onnan visszatérők, az elítéltek, az alacsonyabb kasztba tartozók, a bevándorlók, a nők vagy a betegek mikrotörténetei: rövidtörténetek, karcolatok a nagytörténetben. Ezek közül is kiemelkedik a Hangversenyen című, amely egy gyógyult leprás nővel való véletlen találkozásról szól, s általa a japán társadalom legsötétebb titkára derül fény: a betegek kirekesztésének és üldözésének eljárására. Ez a viszonyulás ismerhető fel a férj nővére és az édesanyja halálos betegségének történetében is, ami európai szemmel elviselhetetlen léthelyzet. Hogy nem vagy ura a saját sorsodnak, amikor nem érdeklődhetsz az orvosoknál a saját vagy a hozzátartozód állapotáról, ahogy a tested és a lelked nem a tiéd többé. Nem mintha korábban nem nyomorították volna meg mindkettőt a közösségi szabályok, normák és elvárások.

Szimbolikus értelemben Az elrontott japán eggyel tovább lép Az elárult Japán konzekvenciáihoz képest. Nemcsak leleplezi a japán hazugságokat, de végérvényesen le is számol velük. Félelmetes hatást azonban a záró szöveg kérdésfeltevése vált ki belőlünk, mert nincs és nem is lehet rá egyértelmű válaszunk, sem alternatívánk: Hol kellene élnünk?

Nem hallgathatom el, hogy az első pillanatban ormótlan helyesírási mulasztásnak hittem a könyv főcímében szereplő kisbetűs „japán”-t. A könyv ugyanis ritka gondozatlan kiadvány. Nem lehet szövegéből úgy idézni sem, hogy ne javítanánk ki a helyesírási hibákat, elírásokat, pongyolaságokat. Pedig a könyvkiadásban konkrét szakmák jöttek létre, amelyek ezeket a hiányosságokat hivatottak elhárítani. Ez lenne a szerkesztők, a lektorok és a korrektorok feladata is. A kötet olvasása és a narratíva megértése során azonban megváltoztattam a véleményem. A sok elírás közül ez az egyetlen eltérő írásmód, amely mégis helyes és indokolt.