Minden mese kezdődjön a végén – Interjú Gábriel Nóra kurátorral a Fuss el véle… című kiállításról

Miért fontosak a mesék?

Nyilván sokfelől meg lehet közelíteni ezt a kérdést – az én személyes kötődésem az irodalmi utópiák, disztópiák világából jön, ezzel foglalkoztam a mesterképzésem során. Ha azokhoz hasonlóan a népmeséket (mert érdemes itt pontosítani, hogy a népmesékről beszélünk) is mint társadalmi ábrándozást fogjuk fel, akkor ez talán meg is magyarázza, hogyan kötöttem ki a témánál.

Fontos kiemelni, hogy a népmese eredetileg nem kizárólag és nem elsősorban gyerekeknek szólt. Talán ez az egyik legérdekesebb jellegzetesség számomra, hogy a népmesék nem voltak determináltan életkorhoz vagy életszakaszhoz kötve, hanem inkább egyfajta világmegismerő, értelmező, magyarázó vonatkozásuk volt, ami akkor nyilván szükségszerű volt, és a mindennapok természetes részét képezte.

A népmesék elmosták az összes osztálybeli és életkori különbséget. Valljuk be, bár mindenki szereti a meséket, ma már azért eléggé furcsa lenne, ha csak úgy besétálnék egy oviba meghallgatni egy mesét, valószínűleg annyira nem örülnének nekem. Az persze jó, hogy most már a korosztályoknak különböző típusú mesekönyvek készülnek, ezek nyilván egy adott életkorban vagy életszakaszban tudnak segíteni, tanítani vagy szórakoztatni. De a népmesék esetében mindenféle korcsoport ugyanúgy részt vett a mesemondás-mesehallgatás alkalmain, ez mindenkinek szólt, egy ennyire közösségi, részvételi és még generációkon is átívelő forma volt. Ez egy olyan fontos tulajdonság, és egy olyan gondolatkörbe kapcsol be, ami nagyon fontos, és kifejezetten a magaménak is érzem.

Volt kedvenc népmeséd gyerekként?

A Benedek Elek-féle nagy mesekönyvet olvastuk sokat, nagyon megmaradtak bennem az illusztrációk is, kívülről tudtam a kedvenc meséimet, gyakran ki is javítottam a szüleimet, ha figyelmetlenül olvastak. Kedvenc szereplőm, akinek önálló mese nem jutott, de a Fehérlófia-történetekhez kapcsolódik, a Hétszűnyű Kapanyányimonyók volt.

Talán a Borsószem királykisasszony (Andersen) története ragadt meg különösen – akinek valahogy sehogy nem volt jó feküdni az ágyban, és a végén kiderült, hogy az volt a probléma, hogy az egymillió dunyha alatt ott volt egy kis borsószem. Ez talán kicsit furcsán hangzik, de nem a kényességgel, hanem azzal tudtam azonosulni, hogy valóban mennyire számítanak a részletek, mindig is azok voltak a legérdekesebbek számomra.

A Deák17 Galériában rendeztél most kiállítást, Fuss el véle… címen, amely a magyar népmesei világ elemeire épül, de kortárs képzőművészeti praxisokban vizsgáltad a megjelenését. Honnan jött az indíttatás?

A kiállítás témája, koncepciója, akárcsak maguk a népmesék, sokat formálódott, változott menet közben. 2023-ban a Nyolcésfélben csináltam egy csoportkiállítást (Éltek, míg meg nem haltak), ami egy előzménykiállításnak nevezhető – ott is több mint 20 kortárs művész vett részt, akiknek nagyjából a fele a mostani kiállításon is szerepel. Az eredeti ötlet az volt, hogy minden évben megrendezem majd a kiállítást más és más helyeken, mint hagyományt.

Régóta foglalkoztat, hogy a kortárs képzőművészeti világban mik azok az általánosabb témák, amik magukban zárt egységet képeznek, tőlünk eltávolítva, de mégis van valamilyen aktualizálható, folytatható, továbbgondolható vagy átírható kapcsolódásuk a jelennel. A népmesék pedig erre nagyon jól használhatók – ha csak egy-egy elemet, színt, motívumot kiemelünk, azonnal felidézhető velük az egész gazdag hagyomány, amihez aztán a művészek sokféleképp tudnak viszonyulni.

A népmeséké sok szempontból egy már lezárt világ. A mesekezdőtől a mesezáróig tart, és azon belül minden, ami történik, elhelyezhető ebben a nagy szerkezeti egységben, és ezek a konkrét szerkezeti elemek nem változnak egyáltalán. A népi mesemondástól a mai napig megvan ez a szerkezeti egység, és megvannak a stilizált karakterek hozzá – tehát nagyon sok minden eleve adott. Az egyes változatokban a tartalomban módosul néhány dolog, kis részletek, az egyénre meg a közösségre szabva.

Sokat gondolkoztam azon, milyen erős kettősség van ebben a témában – legyen szó műfaji kettősségről, kettősségről a térben, kettősségről az időben, a társadalomban és a törvényszerűségekben –, hogy ez a lehető leginkább elidegeníthetetlen sajátja még mindig a népmesének. Amíg a népi mesemondásról volt szó, nyilván jobban dominált a valóságos és a mesei elemek közötti ambivalencia. Ezért is érdekes a kérdés, mert ma már a legtöbb referenciát sem én, sem a mostani háromévesek nem értik, mert Girgácia, Bergengócia meg az Óperenciás-tenger mind valaha volt konkrét földrajzi helyek emlékét őrzik, ami egykor valószínűleg egyértelmű volt a hallgatóknak. Nagyon sok kifejezés meg jelentés van, amit már csak hordoz magán a népmese – már nem értjük, magyarázatra szorul, és az már a történeti mesekutatás témája –, és arra gondoltam, hogy ezeket a változatokat, kis réseket, átjárókat meg lehet próbálni a kortárs művészettel kitölteni.

A kiállításra nagyjából velem egyidős (kicsit idősebb, kicsit fiatalabb) művészeket kértem fel, valószínűleg ugyanazon a meséken nevelkedtünk – és kíváncsi voltam, mit válaszolnak, ha felteszem nekik ezt a kérdést. A 21 kiállítónak nagyjából a fele dedikáltan erre az alkalomra készített műveket. Illetve volt a fejemben több olyan művész, aki konkrétabban vagy kicsit közvetve, de már foglalkozott a mesei világ egyes elemeivel, és tudtam, hogy valamelyik alkotása kell ebbe a kiállításba – ez alapján állt össze a felkért művészek listája. Rendeztem már csoportos kiállítást, de ez volt az egyetlen talán, amikor minden egyes ember tényleg nagyon rövid idő alatt igent mondott – ez egy pozitív értelemben vett sokk volt számomra.

Sok tényezőtől függhet, hogy egyes alkotóknál milyen formai vagy gondolati kapcsolat jön létre a népmesei világ egyes elemeivel, szimbolikájával. Azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire uralja ezt a lehetséges kapcsolódási hálót a (Jankovics Marcell vizuális koncepciója, stílusa által meghatározott, 1980-tól futó) Magyar népmesék tévésorozat. Sokunk számára, akik ekkoriban voltunk gyerekek, ez az első képi kapaszkodó, amely a népmesék kapcsán eszünkbe jut.

Sokszor felmerült a művészek részéről, hogy mit értek az alatt, hogy népmesék. Hogy mi az a skála, amin belül hozzá lehet nyúlni a témához. És ebben nem volt túlzottan nagy szűkítés, mert tulajdonképpen a néphit, néphagyomány, a hétköznapi népi élet elemei is mind ide köthetők. Ez egy elég tágas világ – úgyhogy persze voltak, akik a rajzfilmsorozatot vették alapul, az határozta meg őket, de voltak, akik teljesen máshonnan közelítettek, és nagyon alapos kutatómunkát végeztek, vagy épp konkrét meséket illusztráltak. Ez nyilván alkotói típustól is függ.

Az egyik véglet talán Dés Márton, akitől kiválasztottunk egy kisebb festményt, amin egy hamutál és egy cigaretta látható, és körülötte ott van a Magyar népmesék rajzfilmsorozat ikonikus ornamentikája, de nem az van ráírva, hogy „vége”, hanem egy szóvicc: Vég-e? Tőle három teljesen más korszakában, időben és térben egymástól távol készült mű került be a válogatásba, mindegyik szorosan a magyar hagyományokhoz kötődik. A Tánc egy nagyon stilizált hagyományos népmesei vizualitásra épülő munka. Kriza Jánosnak Az álomlátó fiúja volt az egyik első mesegyűjtés, jellegzetes fekete-piros tussal készített rajzokkal [Kriza János: Az álomlátó fiú – Székely népmesék, első megjelenés: 1961, Móra Kiadó, illusztrálta: Lukáts Kató – a szerk.] Ez nagyon dominál. Talán sok is. Ez a kettős színhasználat visszajön Dés Marci nagyon stilizált, nagyon egyszerű alakokat ábrázoló munkáján. A harmadik kép tőle pedig egy Korniss Péter festmény alapján készült, ahol egy vonuló falusi menet látható, de ez nagyon kifinomult, csupa részlet, érzékenység. Érdekes volt számomra, hogy itt van három mű, és mind a három nagyon más pillanatban kapta el ugyanazt.

A skála másik végén pedig nagyon egyedi, autonóm művészi megközelítések vannak. Vidra Réka saját vidéki gyermekkorának meghatározó jegyeit feldolgozva kapcsol össze a munkáiban természetes és modern, mesterséges anyagokat; mindenféle textillel kapcsolatos kézműves technikát, subázást, kötözést, hímzést és így tovább, valamint gipsz- és betonöntvényeket. Ezeket az apró tárgyakat, amiket a nagy textilinstallációba belevarr, arra ráakaszt, előbb még bevonja arany, füst és pasztell felületi rétegekkel, ami jól behozza a képbe a valóság és a mesék világa közti átmenet képzetét. Installációja a Mágneshegy címet viseli, ami egy gyakran megjelenő földrajzi egység a mesetérképen, és arról ismert, hogy magába szív mindent, ami körülötte van – nem véletlenül kapott helyet épp az ablak előtt.

Hasonlóan rendkívül tudatosan, a legapróbb részletekig kidolgozott alkotói világba enged betekintést Strasser Brigitta. Amikor elmondtam neki a kiállítás ötletét, és azt, hogy itt, a Deák17 Galériában lesz, egyből azt kérdezte, hogy ha ez egy gyerekekre fókuszáló hely és kiállítás, akkor hogyan lehetne megoldani, hogy a látogatók megérinthessék a tárgyakat, játszhassanak velük. Úgyhogy úgy döntött, hogy készít egy terepasztalt is, amiben homokra helyezve kerámiából elkészíti a mesék néhány szereplőjét (sárkány, hercegnő, juhász, banya), és mindenki összerakhatja belőlük a saját történetét, ami persze mindig változni fog – akárcsak maga a népmesei hagyomány.

A kerámiamunkák sorát erősíti a Parbiart Studio – Parázs Bianka és Balázs Ádám – is. Rajongója vagyok mindennek, amit ők külön-külön és közösen csinálnak. Kedves kis családi sztori, vidéken gyártják a kerámiáikat, saját stúdiójuk van, ahol hagyományos technikával készítenek páros kerámiát, viszont általános szimbolikával és teljesen a modern dizájn megközelítéséből. Egy madaras fali tálat állítottak ki most, valamint egy sok apró madárfigurából álló fali installációt.

Vannak olyan művészek, akik képileg és szimbolikában is egy univerzálisabb utat választottak, és nemcsak a magyar népi hagyományok felől közelíthetők meg, de adott esetben – például Kovács Gabriella Labirintusában, ahol olyan apró állatfigurákkal találkozunk, mint a szfinx vagy a főnixmadár – mintha inkább a mitológia mint egy általánosabb, nemzeteken átnyúló mesefogalom lenne a kiindulási pontjuk.

Eredetét tekintve a mese mindenhol egy népköltészeti műfaj volt, ezért rengeteg hasonlóságot mutatnak a mesék világszerte, a kelet-európai, közép-európai mesék pedig történetileg is. De egyetértek, bizonyos művek egy jóval univerzálisabb látásmódot hoznak be. Nekem ez azért fért bele a válogatásba, mert mindegyik tematizálja a népmese, néphagyomány helyzetét: hogy ki a befogadó, ki és kinek mondja el a történetet, mennyi benne a hétköznapi élet és mennyi a csodás elem. Ennek az arányai azért tényleg eltérnek művészenként, van, aki sokkal könnyebben talál kapcsolatot a magyar vagy környező vizuális kultúrával, és vannak, akik inkább általánosságban véve a mesemondás idejét vagy helyét veszik elő és helyezik át a mába vagy egy általánosabb világba.

Míg Kovács Gabi labirintusképeiről a tágasság, a messzire való kitekintés olvasható le, addig Marosi Panni például jellemzően a saját környezetét, emlékeit, a nagymama bútorait, az integetős cicát és így tovább teszi a képei tárgyává – a hétköznapi valóságelemek nála visszatérő és mostanra emblematikussá vált motívumok. Nunkovics Róbert Flottila projektje (pirográfiával készített stilizált alakok és vízi járművek nagy fatáblákon) pedig a magyar hajós képét vetíti elénk, akit összeköthetünk akár Odüsszeusszal is.

A kiállított munkák nagyon változatos műfaji skálán mozognak. Milyen – a témából adódóan – magától értetődő, illetve milyen kevésbé könnyen párhuzamba hozható technikákat emelnél ki?

Nagyon sokan érezték úgy, hogy a textilnek valamilyen formában meg kell jelennie az alkotásukban. A textil valóban eléggé adja magát, ahogy, mondjuk, a fafaragás is. De a hagyományosabb műfaj is sok meglepetést tartogatott akár a számomra is. Csököly Adél Búval bélelt Labubu című fali képe a kiállításra készült, én is csak a rendezés előtt pár nappal láttam először, és egyből éreztem, hogy nagyon jól eltalált valamit: a mohácsi busójárás és a labubuk jelenkori őrülete igazi izgalmas kettősség, biztos voltam benne, hogy nagyon népszerű lesz.

Szerettem volna, hogy a fotó mint médium is megjelenjen a válogatásban, ami azért már egy komolyabb távolság az alapoktól. Ofner Gergely fotós munkásságát régóta követem, és szerettem volna a koncepcióhoz kapcsolni, de Gámán Zsuzsa Magyaros projektje egy totális véletlen folytán került a látóterembe. Egy programon találkoztunk, beszélgettünk, utána megnéztem a honlapját, és leesett az állam. Talán nem is szükséges magyaráznom, hogy miért éreztem ennyire találónak: benne van az, hogy fotómédium, a hagyományos női szerepek, a játékosság, a beöltözés, hiszen a mesében is könnyen lehet valaki más. Az, hogy milyen sok különböző identitása van ma és volt a régmúltban is egy embernek. A képei közül nagy méretben kiemeltünk egyet, ez egy átjáró, kapu, ami egyrészt szimbolikus, másrészt összekapcsolja a vele éppen szemközt, a galériatér túloldalán látható festményekkel. Fazekas Dániel képein is hangsúlyos a kerítés motívuma – de itt már bekapcsol a „kolbászból van a kerítés” szólásmondás, meg hasonló ironikus gegek.

A fotókon kívül hangsúlyos még egy specifikusabb médium, a képregényrajzolás. Németh Gyula, Felvidéki Miklós és László Márk mindhárman alapvetően illusztrátorok. Németh Gyula az egyik rajzolója a Bestiárium Hungarikumnak, ami egy fantasztikus munka, illetve most dolgoznak egy olyanon, hogy Magyar Boszorkánykönyv, amiből egy a válogatás már látható a kiállításon.
Kíváncsi lennék rá, hogy milyen adottságokat kellett számba venned azzal, hogy a kiállítás a Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galériában került megrendezésre.

Nagyon örültem a felkérésnek, amit ezúton is köszönök ismét Kaposi Dorkának, a galéria igazgatójának. Nyilván egy nagyon más intézményi struktúra és más típusú kiállítótér a Deák17, mint amit én eddig ismertem – az indusztriális, kissé esetleges, alternatív megoldások helyett itt egy valóban gyönyörű, tágas, napfényes white cube térben dolgozhattam. Amikor először beléptem szemlézni, akkor tél volt és szürkeség, bent meg sütött a nap, üvegek, fehér falak, és akkor gondoltam, hogy húha, ez nagyon más lesz most. Aztán persze így is jöttek a szokott kihívások, a kiállításrendezés praxisával együtt járó dolgok, a sok váratlan, utolsó pillanatos módosítás, amit én, azt hiszem, elég jól tolerálok, hozzá vagyok szokva, hogyha, mondjuk, nincs elég posztamens, akkor felcipelek egyet a lomtalanításból, magam fúrok, szögelek, kalapálok. Itt most egy felkészült, komplett csapattal dolgoztam együtt, nagyon élveztem összességében, és nagyon-nagyon köszönöm a munkatársak türelmét irányomban.

Szerettem volna külön figyelmet fordítani arra, hogy most egy speciális célcsoportot fogunk megszólítani, hiszen a Deák17 Galéria egy gyerekekre és fiatalokra fókuszáló intézmény [3–23 év között határozzák meg a célközönséget – a szerk.]. Nem vagyok múzeumpedagógus, nincsenek ilyen irányú tapasztalataim, pedig ez egy olyan célcsoport, akikkel szerintem fontos különösen óvatosnak és érzékenynek lenni. Nagyon jó volt, hogy ez a galéria infrastruktúrájának a része, szóval vannak kollégák, akik ezzel foglalkoznak, ez a feladatuk, rájuk tudtam hagyatkozni, ha kétségeim adódtak.

Amikor például felvetették a galéria munkatársai, hogy örülnék-e neki, ha lenne egy, a kiállításhoz kapcsolódó rajzpályázat általános iskolások számára, akkor egyből mondtam, hogy nem is örülhetnék jobban. A zsűrizés szuper élmény volt, de nagyon nehéz is: több mint 200 alkotás érkezett, és úgy voltam vele, hogy mindet szeretem, mindegyikre igent akarok mondani. Végül szűkítettük 40-50 darabra, és fontosnak éreztem, hogy ne a kiállítótér egy elkülönített részében legyenek kirakva, hanem simuljanak bele a kiállítás anyagába. A felnőtt művészek mellett kaptak helyet az apró művészek alkotásai, lehet, hogy néhol picit el vannak rejtve így, de nekem például mindig azok a legkedvesebb dolgok egy kiállításban, amiket fel kell fedezni – mintha át kellene esni a főhősnek a próbákon azért, hogy övé legyen a méltó jutalom.

Átestünk az összes próbatételen, minden szörnyet lefejeztünk, a királyfi és a királylány egymásra talált, itt vagyunk a mese végén. Lesz folytatása a történetnek: mik a további terveid ezzel a projekttel?

Mindig vannak nagyon grandiózus és megalomán terveim, persze. De ez egy kicsit olyan, mint Dés Marci festménye, a Vég-e? – hogy hol kezdjem? Hát a végén, ahogy a kiállítás címe is mutatja. És igen, szeretném, hogy minden évben kezdődjön a mese a végén. Vagy akár nem is csak évente egyszer, hanem például a témát részleteiben, kisebb terekben vándoroltathatnánk város- és országszerte. Jó lenne, ha a változatokban bővülne, haladna a projekt, és abszolút nyitott vagyok a kollaborációra is.