„Falkában sosem tudtam volna alkotni” – Interjú Kontra Ferenc íróval a Prima Primissima díja kapcsán

Egy rangos díj átadása kapcsán nem kerülhetjük meg a kérdést: hogyan fogadta a Prima Primissima díjat?

Szerencsém van, hogy a díjaimat nem aggastyánkoromban kaptam, hanem amikor még valóban inspirálnak. A Prima Primissima a legnagyobb presztízsű elismerés. Ráadásul a művészet, a tudomány és a sport jeles képviselőivel együtt vettem át, ami igazán nagy élmény volt. Az Oscar-díj átadásához hasonlított a feszültség, a várakozás, az ünnepélyesség. Ott állnak tíz kategóriában egymást váltva a jelöltek, és mindig csak egyvalaki nyer, borítékból húzzák ki a nevét a Müpa hatalmas színpadán, telt ház előtt. El sem hittem, hogy a saját nevemet hallom.

Arra gondoltam, hogy ilyen kegyelmi pillanat egyszer jön el az ember életében.

„Összetéveszthetetlen hangon ír a közép-európai emberek sorsáról. Regényeire és novelláira az idegenség, a merész szókimondás, a lélektan sokrétű ábrázolása, a váratlan fordulatokat hozó történetek és az önéletrajzi elemek jellemzőek” – így illette a laudáció. Van még valami, amit hozzátenne? Egyetért a sorokkal?

A laudáció tömören átfogja az életművemet, amelyre ezt a díjat adják. Annyit nyomatékosítanék, hogy szerintem az Ünnepi Könyvhétre megjelent A fiú című kötetem visszhangja nagyban hozzájárult ahhoz, hogy éppen az idén gondoltak rám. Sokan írtak róla, könyvbemutatókon méltatták, szépen fogyott a könyvesboltokban is. Egyébként a könyv említése sem maradt ki a laudációból, tehát teljesen korrekt volt.

Gyakran hallani a díjazottaktól, hogy „nem a díjért csináltam”, és ez elfogadható, hiszen az ember nem dolgozhat évtizedeket egyetlen elismerésért. Mégis, amikor megjelenik egy új kötet, amelyet nagy érdeklődés övez, amely számos méltató kritikát kap, akkor megfordul a gondolatai között, hogy talán ez még egy újabb szakmai díjat is jelenthet? Mit érez egy-egy könyvsikernél?

Az alkotás folyamata eleve nem olyan, hogy díjakkal kalkulál. Nálam az írás megszállottság. A díjakat pedig adják.

Amikor egy könyvem készül, akkor nemcsak a megírásához van közöm, hanem végigkísérem az útját egészen a megjelenésig. Mindig én választok képet a címlapra, amely tükrözi a könyv világát, felhívja rá a figyelmet. A borító a cselekmény tükre. Mindig több verzió készül belőle, és a tervezővel közösen döntjük el, hogy melyik legyen a végső változat. Nekem az számít, hogy ne legyen benne egyetlen betűhiba sem. Szakmai sikernek tartom, ha ezt a munkát értékelik is.

Életműve példaértékű a hazai irodalmi életben. Talán azt is mondhatom, hogy kivétel nélkül minden folyóirat közölte alkotásait. Tudatosan választotta, hogy szinte minden létező lapban publikál? Hiszen sokan egy-egy folyóiratnál közlik munkáikat, és nem küldenek kéziratot másik szerkesztőnek.

Gyerekkorom óta publikálok folyamatosan, megvoltak ehhez a megfelelő újságok, a gyereklapok, majd ifjúsági lapok, rovatok. Egyetemista koromtól pedig a legrangosabb folyóiratokba írok, és nem is csak magyar nyelvűekbe. Akárhogy is számolom, több mint negyven éve kezdtem. Azután 1986-ban az Új Írás egyik számában már Weöres Sándor, Károlyi Amy, Huszárik Zoltán, Temesi Ferenc, Deák László, Takáts Gyula, Kántor Péter társaságában publikáltam. A rendszerváltás pedig elhozta a folyóiratkultúra kiteljesedését, gazdagabb lett a választék, mint a 20. században bármikor. Alkotókedvem teljében ért ez a kor. De sosem volt célom, hogy mindenütt jelen legyek. Sok szerkesztő volt a tanárom, íróbarátom, akikben megbíztam. Időközben sokat változott, hol jelennek meg az írásaim, mert tucatnyi lap megszűnt, legjobban a Nappali Házat sajnáltam. A szerkesztők is cserélődtek. Vannak, akiket már nem is ismerek. Nekem számít, kinek a kezébe adom a kéziratom.

Milyen szerzőnek tartja magát? Fegyelmezett írónak, akinek pedáns munkával telnek a hétköznapjai, vagy inkább rögtönző és hektikus munkarendben dolgozik?

Csak arra emlékszem, hogy amikor besötétedett, leengedtem a redőnyt. És amikor a másik szobába megyek, a falakon már látom a hajnalpírt. Közben mintha nem múlt volna az idő, csak fáradt és szomjas vagyok. De megkönnyebbülést érzek, mert magam mögött hagytam, amit befejeztem. Az írás egyrészt fizikai munka. Ami előtte volt, az sokkal tovább tartott. Kitalálni gondolatban azt, amit a billentyűk szavakba öntenek. Gondolatban alakítani a cselekményt, formálni a jellemeket, az arcvonásokat. Körülöttük berendezni a környezetet, azokat a tárgyakat is megformálni, melyek később nem is kerülnek látótérbe. Araszolni a járdán, valaki másnak a szemén keresztül látni a többi embert, kivetíteni, hogy mire készül.

Ahogyan a történet elkezdődik, az nagyon is filmszerű. Amikor nyomtatásban olvasom, ugyanez a film ismétlődik, ahányszor olvasom, annyiszor pereg előttem, hogy ki mit tesz.

Mert elolvasom még, mielőtt leadnám a szöveget, és mindig ugyanazt, ugyanúgy látom magam előtt. A szemem persze egy másik síkot is lát közben, amelyet javítani kell. Közben érzem a ritmust, a stílust, a kiterjesztést, a hangsúlyokat, a mondathatárokat. Közben kirajzolódik a szerkezet, amelyre a cselekmény feszül. Nem úgy, mintha filmvászon lenne, mert az csak kétdimenziós. A szerkezet térbeli, ráadásul időben is szerteágazódik. Olyan érzésünk támad, mintha minden ki lenne számítva, mérve, adagolva pontos műszerekkel.

Pedig dehogy. Az írást olyan tényezők sora befolyásolja, melyeket nem lehet behatárolni, mert olyan ajtók nyílnak, ahol a tudatosság csődöt mond. Adamantinoszlopok, álmok, szárnysuhanások, kentaurok lábnyomai látszanak, és a legemlékezetesebb az marad olvasás után, amit nem is tudnánk szavakba önteni.

Magam is ismerek olyan szerzőt, aki példaként gondol Önre. Pályája kezdetén és még azt követően is Ön kikre tekintett példaként?

Mindig az volt a hivatásom, hogy fiatalok írásait olvastam, és támogattam őket. Négy évig az Új Symposion irodalmi szerkesztője voltam, tizennégy évig pedig a Kilátót szerkesztettem. Ezekben az években a középiskolások becsei irodalmi vetélkedőjének döntőjén zsűriztem. A legjobb kéziratokat én közöltem. Később pedig a sárvári kárpát-medencei középiskolások irodalmi vetélkedőjén a próza műfaját bíráltam el, és máig minden évben ezt folytatom. Mindig azzal foglalkoztam, ami érdekelt. Igazi sikerélmény, amikor egy friss folyóiratot kapok, és a tartalomjegyzékben a nevem mellett olyan fiatalok nevét látom, akiket díjaztam valamelyik versenyen, vagy elsőként közöltem a kézirataikat, amikor még középiskolások voltak. Mára alkotótársaimnak tekintem őket.

Önzetlen segítőkészségével mutatott példát egyetemista koromban több tanárom, akik támogattak abban, hogy írjak, és a kézirataim elismert folyóiratokban jelenjenek meg, elég csak Vörös László, Bata Imre, Bojtár Endre, Ilia Mihály, Szörényi László nevét említenem. A Holmi indulása után Réz Pált kerestem fel újabb novelláimmal rendszeresen, mindig élmény volt vele beszélgetni. Az 1990-es években, a nyolc évig tartó háború alatt attól éreztem embernek magam, hogy hozta minden hétfőn a postás az Élet és Irodalmat és a Magyar Narancsot, ugyanis Dérczy Péter és Bojtár B. Endre révén rendszeresen publikáltam ezekben a hetilapokban.

Az irodalmi körök már messze nem olyan meghatározók, mint például egy évszázaddal ezelőtt voltak. Mit gondol, miért alakult ki, hogy a szerzők inkább magányos farkasként mennek, minthogy inkább falkában dolgoznának?

Falkában sosem tudtam volna alkotni. Inkább Hermann Hesse A pusztai farkas című regénye volt nemzedékem kultikus olvasmánya, amelynek világa inkább generációs összetartozást és független egyéniséget jelentett számunkra, ahogyan azt már a nevével is a Steppenwolf együttes képviselte. Az írás mindig individuális. Másrészt figyelünk is egymásra. Mindig elolvasom azokat a számokat, melyekben közölnek. Nem halt el bennem a kíváncsiság, érdekel, hogyan írnak mások, és hogyan rakta össze a szerkesztő a folyóiratot. Próbálom kitalálni a gondolataikat.

Szeretem a titkokat, a számmisztikát, a véletlenek összjátékát, a metafizikát az irodalomban.

Számos fiatalnak adta át a tudását, tapasztalatait. Az Ön számára mi a legfontosabb üzenet, ha diákokról, tanításról van szó? Mit kell megtanítani elsőként az irodalommal foglalkozó fiataloknak?

Kreatív írást tanítottam. Amerikai tankönyveket tanulmányoztam, amelyek nagyon is gyakorlatiasak. Az én elvem is az, hogy nem elméletekből kell katedrálist építeni. Nem véletlen az, hogy a forgatókönyvírók sztrájkjába folyton beleremeg a filmipar. Kíváncsivá tett, mit tudnak ők, és kiktől mit tanultak. Hosszú volna felsorolni, mit tartok fontosnak, az első helyre a türelem kerül. Ha valaki nem tudja a helyesírást, azt nem tudom komolyan venni. Emellett empátia is kell hozzá, hogy meglássuk a tehetséget, amely még kibontakozóban van, és megmutassuk hozzá a fejlődés irányait. Nem mindegy az sem, hogy aki tanít, az milyen szakmai végzettséggel rendelkezik. Tud-e egyáltalán tanítani?

Végül egy már-már kötelező jellegű kérdést szeretnék feltenni olvasói nevében is. Min dolgozik jelenleg? Teszem azt: az interjúval milyen munkafolyamat szakad meg rövid időre?

Amikor megjelenik az új könyvem, egy darabig még a párnám alatt tartom, mint aki nem tud megválni tőle. Aztán odakerül a polcra, ahová való, közben pedig a következő könyvön töröm a fejem. Amíg el nem készül, sosem tudom, mi lesz végül belőle.