A szentség gyakorlása – Kritika a Platon Karataev Napkötöző című albumáról

A történet 2015-ben indul, amikor Czakó-Kuraly Sebestyén még szólóprojektként rögzíti első dalait (The Masked Undressed, majd Away). Ezek a felvételek még csak sejtetik azt a hangulatot, amely később a zenekar védjegyévé válik: törékeny intimitás, érzékeny térkezelés, a személyes és a metafizikus határán egyensúlyozó atmoszféra. 2016-ban csatlakozik Balla Gergely, majd Bradák Soma dobosként, később Jáky András basszusgitáron – és ezzel megszületik az a kollektív energia, amelyet ma Platon Karataevként ismerünk. Már a névválasztás is sokat elárul: nem egy jól csengő, könnyen memorizálható márkanév, hanem egy gondolati híd az orosz irodalom, a kontemplatív zene és a nyelvi mélységek között.

2017-ben jelenik meg az első nagylemez For Her címmel. Az album még teljes egészében angol nyelvű, de már itt is hallani, hogy a zenekar nemcsak dalokat ír, hanem világokat épít. A minimalista hangszerelés mögött ott munkál a nagyobb gesztus vágya, az epikusság felé húzó struktúra.

A nemzetközi közönség azonnal rezonál: a Orange Nights és a Elevator című dalok hamar milliós hallgatottságot érnek el Spotifyon, és ezzel elindul valami, amit kevesen tudnak idehaza felmutatni – egy zenekar, amely magyar gyökerekkel, de nemzetközi érzékenységgel, önazonosan lép be a globális térbe.

A 2020-ban megjelent Atoms már egy teljesen más léptékű lemez. Grandiózusabb, hangzásában bátrabb, struktúrájában kísérletezőbb. Itt már egyértelműen nem dalokat hallunk, hanem kompozíciókat. A címadó track, a Wide Eyes vagy a Wolf Throats – ezek a számok egyfajta zenei kontemplációk. A klipsorozat – különösen a Wolf Throats – audiovizuális szinten is megerősíti: a Platon Karataev világépítő. Nem akarják illusztrálni a zenét – inkább azt keresik, hogyan lehet vele együtt létezni. A lemez után megjelenik az Atoms Reimagined című remixalbum is, amely nem egyszerű újracsomagolása az anyagnak, hanem újrafogalmazás: a korábbi dalokat teljesen más dimenziókba emeli át a kísérletező alkotótársak révén.

A valódi fordulópont mégis a 2022-es Partért kiáltó című lemez. Ez az első, amely teljes egészében magyar nyelven szólal meg. A váltás nemcsak nyelvi, hanem szemléleti is. Az album dalszövegei – amelyeknek jelentős részét Balla Gergely írja – egy költői megszólalást próbálnak megkonstruálni. A nyelvezet archaizáló, mégis éles, biblikus hangütés keveredik modern szorongással. A dalok nem történeteket mesélnek, hanem képeket villantanak, állapotokat írnak le, szimbolikus rendet idéznek meg. A lemez hatása mély és széles körű: a magyar alternatív zenei közeg nem tudja megkerülni többé a Platon Karataevet. Telt házas koncertek, kritikusi elismerések, egyértelmű kulturális jelenlét.

És most, 2025-ben itt a Napkötöző. Az album zeneileg még letisztultabb, még szikárabb, de éppen ettől elementárisabb. Nincsenek túldíszített megoldások, nincs öncélú hangszerelés: minden hang a helyén van, minden szünet jelentéssel terhes.

A megszólalás előtti csend

A Platon Karataev a kezdeti, angol nyelvű indie rock együttesből bizonyos értelemben progresszív rockzenekarrá lett. Lépésről lépésre alakították át magukat egy állandóan megújhodó alkotóközösséggé, túlléptek a megszokott dalstruktúrákon, és egy komplexebb zenei megközelítést kezdtek alkalmazni. Viszont a 60-as, 70-es években kialakult prog rock hagyományoktól eltérően egy jóval szövegcentrikusabb világot igyekeznek kiépíteni, ezáltal figyelnek arra, hogy zeneiségük ne gyengítse a szövegek atmoszféráját. Tehát a dalstruktúra felépítése és a dinamikai építkezés szempontjából, hangzásvilág és hangszerelés alapján progresszív rockzenének mondható, de a hangszeres témák inkább az egyszerűségre törekednek.

A műfajra jellemző riffgazdagság helyett inkább az akkordbontások, vagy a teli akkordok visszhangos szőnyegei dominálnak, melyek jó alapot kínálnak a szakrális jellegű, kétszólamú énektémáknak. Olykor beleférhetne egy-két markánsabb téma úgy, hogy az nem tűnik öncélúnak – számtalanszor elhangzik a Napkötözőn ugyanaz az atmoszferikus, szűk akkordtartományú, váratlan fordulattól mentes zenei rész, ahol egy-egy gitártéma, vagy billentyűtéma még emelhet az egész dalon. Ezen témáknak, ziccereknek a kihagyása direkt zenei vállalásnak tűnik, ami bár egyneművé teszi a lemezegészt, mégis valahogy beleillik a progresszív rockzenei attitűdbe annyiban, hogy konceptuális elgondolásnak mondható. Az alkotói akarat egy egybefüggő zenei narratíva építésére irányul, amelybe nem fér bele az ebből a hallgatót kiugrasztó riffáradat. Természetesen vannak ebben a tekintetben is elmozdulások, példának okáért a Kövül kivezető részében már hallható jól artikulált gitártéma vagy a Stigma outrójában a háttérben megbúvó, hangszerelést erősítő szóló.

A riffekkel való fukar bánásmód egy olyan önmérsékletről ad tanúbizonyságot, mely a Napkötöző nagyszerűségét is adja.

A lemez nem progresszívrock-allűröket mutat be, hanem a szövegek által megteremtett atmoszféra szolgálatát vállalja,

és ehhez hozzátartozik egy olyan alkotói hozzáállás, amely a zenére kívülről tekint rá, és nem a prog rock öncélját igyekszik beteljesíteni. Ilyen módon a Napkötöző egy egyedibb „kint és bent” játék szülötte: egyfelől zenei és szövegbéli jellegében egy belülről jövő, transzcendentális folyamat hozománya, másfelől a létrehozás aktusában egy távolságtartó, szellemi munka gyümölcse.

A műalkotás létrehozásában a létrehozott dologra való tudatos rátekintés persze általános része egy művészeti munkának, a Platon Karataev esetében ez egy fokkal tér el ettől az egyetemes formalizmustól. Ennek oka, hogy a Platon Karataev alkotói gesztusaiban nem pusztán formai reflexióról, hanem egyfajta spirituális kontemplációról is beszélhetünk: a zenekar nemcsak létrehoz, hanem közben tanúsítja is a létrejövetel folyamatát. A Napkötöző így nem egy tematizált, kitalált szent tér, hanem maga a szentség gyakorlása: a dalok nem ábrázolják a transzcendenst, hanem részt vesznek annak megidézésében. Ebben az értelemben a riffek elhagyása, a hangkép esetleges szellőssége, a ritmusváltások elkerülése nem esztétikai deficit, hanem zenei önmegtartóztatás – mintha a zenekar a megszólalás előtti csendre, az ének előtti lélegzetvételre akarná ráirányítani a figyelmet. Ez a magatartás teszi a Napkötözőt nemcsak konceptuálisan, hanem tapasztalatilag is szakrálissá: hallgatásra és ráhagyatkozásra hív. A Platon ezt nemcsak zenei módon teszi, hanem szövegeiben is, egy sajátos nyelvi megszólalással.

Tudatos zavarok

A Platon Karataev egy poétikus nyelvet használ, amely a dalszövegeknek eleve biztosít egy esztétikai elkülönülést a sztenderdizált, kortárs szövegfejleményektől, melyek alakítói bár élhetnek „a költői hang” igényével, de nem egy konkrét, elgondolt költészetnyelvet próbálnak létrehozni. A fő kérdés az, hogy a Napkötöző valóban költészet-e, vagy csak a költészet díszleteit viseli?

A Partért kiáltó és az azzal egy folytonosságban álló Napkötöző esztétikai elkülönülése relativizáló folyamatokat indíthat el a befogadókban. A Platon egyedül áll a világával, Magyarországon nincs kiépült szcénája műfaji értelemben, így nem nehéz feltételezni, hogy amikor a befogadó számára megjelenik a „költészet felé haladás” gesztusa, akkor ő azt egy totális, magasztos költészetként gondolja el. Nem tudja egyetlen nagy nyilvánossággal bíró szerzőhöz sem viszonyítani, így olyan viszonyrendszereket képzel el, amelyekben nincsenek közös alapvetések. A költészet számára a könnyűzene egyfajta médiumszerepet is betölthet, ahogy itt is, hiába érzékeljük részben azt, hogy annak csak allúzióját észleljük. Kérdés, hogy az alkotók ezt a különös felelősséget fel tudják-e ismerni;

mindenesetre a szövegek – ha intertextuális utalásokat nem is – bizonyos költőinkre emlékeztető szerkezeteket tartalmaznak.

A lemez princípiumának is nevezhető Napkötöző példáján tudjuk láttatni ezeket a kapcsolódásokat. A „Nap, Kelethez kötött / a tenger emlő‑meleg / […] / húsodból ácsolt hidad / égesd föl lépteiddel” sorok túlzásba vitt test (hús) és metaforikus konstrukció (híd) kombinációja meglehetősen erős a maga plasztikusságában, azonban torz is, és befogadásesztétikai problémákat szül. Nem nő össze a test dimenziója a kiépített térrel olyan elegáns módon, ahogy az példának okáért Weöres Sándor A Fogak Tornáca című, hasonló szerkezetet mutató szövegében: „A Fogak Tornáca […] / vörösmárvány‑csarnok: a te szád, / fehérmárvány‑oszlopai: a te fogaid”. A test és tér integrációja monumentális, mégis könnyen befogadható, élményközpontú. Egy intuitív és egy strukturált metaforalogika áll szemben egy frissnek ható, de fragmentált szerkezettel.

A sorok belső, képi ritmusai olykor megtörtek, és csak az érzületi klíma működteti az egészet, illetve mondhatjuk azt is, hogy ezek önmagukban csak formai bravúrok: „most hadd nyalják a szarvasok / mint sótömböt, a Holdat”. A szarvas-só-Hold kapcsolat durva képi folyamat, és nem könnyen absztrahálható. Tandori Dezső ilyen finom testi-belső folyamatot ír le az Elenged című szövegben, ahol az érzet igen konkrét: „Mintha egy gyümölcs húsa zsugorodna, / elhúzódva a héjtól, befelé.” Poétikusan kifejezve itt azt láthatjuk, hogy hogyan válik el a művészeti gesztuscentrikusság a megnyíló költői univerzumtól.

A metaforák nem logikai hálóként működnek, leginkább csak burjánzó formának mutatkoznak: „szemembe Nap-helyet égve gyalul / kvazárok üvöltik hangtalanul”. A jól megszokott kozmikussága megvan a sornak, de nehezen dekódolható, botladozó képegyüttesként érzékeljük. Sirokai Mátyás A káprázatbeliekhez című kötetében így képez organikus, belső narratívát: „A belső kamrákból bugyborékolás és rikoltozás tört elő…” Ezáltal hanggal és érzetekként integrálja a testi zajok metaforáját, egyszersmind leképezve egy jól érthető belső útvonalat.

A felsorolt összehasonlításokból persze nem az következik, hogy az említett költők által létrehozott univerzumok művészeti igénye számonkérhető Balla Gergely szövegein. A dalszöveg mivolt – még ha ezek a megszólalások túl is mutatnak az általánosan megszokott, kortárs dalokban elhangzó állításokon – mindig is egy kibúvó lesz, hiszen nem feltétlenül szükséges, hogy egy dal minden sora „kiváló” legyen, mert a zene/szöveg elégséges balanszának elérésére tett próbálkozások közben hol a textusra, hol a zenére helyeződik inkább a hangsúly.

Komikum vagy fennköltség

A Napkötőző-lemez szövegegészének problematikája inkább az, hogy ez a poétikus nyelv, mint fenomén, hogyan jelenik meg a befogadók számára. A könnyűzenének és a kortárs költészetnek kétségtelenül vannak közös halmazai, találkozási pontjai, de fejlődéstörténetük – szigorúan véve – külön pályán haladt, és halad a mai napig. Ebből kifolyólag minden olyan stilisztikai vagy szerkezeti megoldás, amely radikálisan eltér a huszadik század második felétől napjainkig jellemző popzenei dalszöveghagyománytól, és akaratlagosan költői hangot kíván létrehozni, relatíve egy tiszta költészetnek tűnhet azon befogadók számára, kik a könnyűzenei történetben együtt állnak szeretett előadójukkal.

A Platon-dalszövegek még nem tartoznak a tiszta költészet világába, csak „nekivetik hátukat” a költészet „falának”.

Sokszor átláthatatlan, merev metaforákat érzékelünk bennük, a tudatos képzavarok pedig művészieskedő gesztussá válnak, és gyengítik az amúgy érzelmileg pontos megszólalásokat.

Persze, a szigorú művészeti érveken túl, ha a magyar könnyűzene jelenére és annak dalszövegtrendjeire tekintünk, ehhez viszonyítva vannak a lemezen unikális megszólalások, mintázatok: „Nevezed holt nyelven a Van-t / űr nyílik a szó alatt” (Fényre zárt); „bennem is ott van a hegy / csúcsával lefelé / egy út van: a zuhanás / elérjem tetejét” (Stigma); „reszket a Nap belül / […] kúszom a Nap körül / a van volttá kövül” (Kövül); „több Nap van az égen, mint madár / nyelvem alatt hegyet örlő mozsár” (Ezen a hegyen). Mindazonáltal hiányzik a sorokból egy belső ív, így a tudatosan használt képzavarok formailag szépnek bizonyulnak, de érzelmileg kiüresedettek lesznek. A túlgondolt, akadozó belső ritmussal rendelkező képek sok esetben már a komikum és a fennköltség között lavíroznak.

A komikum és a fennköltség fogalompárját az a tény hozza fel nekünk, hogy a Platon Karataev dalszövegeiben nem találunk önironikus vagy önreflexív mozzanatokat. A szövegek olykor – a reflektálatlanság okán – „túl komolyan veszik magukat”, ettől kialakulhat az a helyzet, hogy a sorok belemerevednek egy adott aurába. A túlhajtottság, a túlírás, a tobzódó képek arra sarkallnak minket, hogy ösztönösen nevessünk rajtuk, amely egy igen tragikus helyzetet is teremt, mivel a létrehozás egy komolyan vett, költői szándékból fakad.

Ha megnézünk pár példát, akkor egyidejűleg tetten érhetjük a komikumot és a fennkölt akaratot. „[T]öbb Nap van az égen, mint madár / nyelvem alatt hegyet örlő mozsár” (Ezen a hegyen) – a Nap-madár-hegy-mozsár egyszerre hangulatos és kaotikus, a túl sok szimbolika már elvonja az érzelmi figyelmet. A metonímiahalmozás a képzavar élményszigetére visz minket. „[B]ennem is ott van a hegy / csúcsával lefelé / egy út van: a zuhanás / elérjem tetejét” (Stigma) – egyszerre erősödik bennünk a fizikai realitáshoz kötődő képzelődés és annak leépülése. Vicces paradoxon jön létre (hegy-zuhanás), ha nem kapunk fogódzókat. „[P]upillád eseményhorizontja / az Én-csomót bogozza, kioldja” (Három idő) – egy ponton túl az „eseményhorizont” , az „Én-csomó”, és a „nyelvre folyó láva” képei egymásba gabalyodnak, erősebbé válnak, de a túl tömör mentális hangzás már inkább intellektuális show-élmény, mintsem belső mozzanat.

A Napkötöző nemcsak zene, hanem szertartás is – egy olyan ritka, kollektív lelkigyakorlat, amelyben a hallgató nem kívülről szemlél, hanem maga is részesévé válik a teremtésnek. Ez az önmegtartóztató attitűd azonban nem mindenhol működik egyformán erősen. A lemez egyes pontjain előfordulhat, hogy az egynemű hangzás, a motívumismétlések és a dinamikai csúcspontok hiánya aláássa a dalok individuumát. Az anyag nem kíván popos kapaszkodókat, nem simul bele semmilyen aktuális trendbe, és még csak nem is a korábbi Platon Karataev-ars poetica önismétlése. Úgy tűnik, az együttes legnagyobb újítása nem a zenei világban, hanem a magyar nyelvvel való egyre bátrabb bánásmódban rejlik, bár ebben szintén vannak még megugrandó továbblépési pontok, hogy a zenekar elérje a költészetet, és ne csak a költészet allúzióját mutassa fel. Mert miközben Balla Gergely szövegei néha túl közel sodródnak a patetikushoz, és egy-egy archaikus kép túlírt hatást kelthet, mégis megvan bennük egy olyan érzelmi tartalom, amely képes a spirituálist a személyessel összekötni.