Két forradalom között – Kritika Spiró György Padmaly című regényéről

Új reformkorregény a magyar irodalomban, gondolhatja az olvasó, amikor először kézbe veszi a Spiró-regényt. A legjobb belső szempontú megjelenítését a kornak Jókai Mór ilyen témájú regényei jelentik: az És mégis mozog a föld, az Egy magyar nábob és folytatása, a Kárpáthy Zoltán, a szabadságharc utáni rémuralom és passzív ellenállás korát pedig az Az új földesúr. Ha a mából, szélesebb történeti perspektívából közelítjük meg a kérdést, akkor Szilasi László Tavaszi hadjárat cím alatt megjelent két kisregényét, az Ostorodat és A Koppantyú lovagjait kell elolvasni. A Padmaly ezt a sort nagy kultúrtörténeti anyaggal gazdagítja és viszi tovább a művelődéstörténeti regény irányába.

Vannak türelmesebb olvasók, akik szerint a Padmaly a háromszázadik oldalnál veszíti el narratív sodrását. Én ezek szerint kevésbé vagyok az: úgy gondolom, hogy a (reformkor)regény a 150. oldal környékén, Táncsics Mihály szabadulásának és az új társadalmi viszonyok közé történő beilleszkedésének (pontosabban: beilleszkedési kísérletének) elbeszélésével ér véget. Ami utána következik, kiterjedt kutatásokon alapuló társadalomtörténeti tabló, korrajz és „regényes” történelemkönyv az 1848 utáni időkről. Annak a folyamatnak az ábrázolásáról van szó, ahogy a polgári Magyarország megpróbálja magát „kitermelni” egy bukott forradalom konzekvenciáira építkezve, ellentétes irányelvek között: a nemesi előjogokhoz ragaszkodás tradíciójától a felvilágosult és művelt polgári törekvéseken át egészen a radikális munkásmozgalmi meggyőződésekig.

Az alkotó szellem és aki mögötte áll

A kor démiurgosza: összes ellentmondásának, haladó és maradi magatartásának megtestesítője Táncsics Mihály, aki köré szerveződnek az események, és akinek élettörténetében a korszak entellektüeljének (pontosabban extrém módon radikális individuumának) sorsa tükröződik.

A látószög azonban, ahonnan az eseményeket és a közösségi viszonyokat látjuk és értelmezzük (legalábbis az elbeszélés egy bizonyos pontjáig), a főszereplőénél sokkal egyszerűbb és hétköznapibb személyé: a feleségéé, a hányatott sorsú, de mindvégig a forradalmár mögött álló és kitartó Seidl Terézé. A regény első mondatának vonatkozó utalása („aznap foglalták el az oroszok Párizst”) nyomán kideríthetjük, hogy 1814. március 31-én született, és tizenöt évvel volt fiatalabb a férjénél, a szlovák–horvát származású takács, később könyvszedő és házitanító Mihajlo Stančićnál, aki Táncsics Mihályként írta be magát mint forradalmár, közíró, politikus és munkásmozgalmi aktivista a történelembe.

Táncsics harminckilenc éves volt, s a korabeli viszonyok között valóban idősebbnek számított, amikor 1838-ban megnősült, miként a huszonnégy esztendős Teréz is „senkinek sem kívánatos” vénlány, egy lecsúszott józsefvárosi csizmadia árván felnevelkedett lánya, amikor feleségül ment hozzá.

A két főhős származásából kifolyólag a narratíva igen gazdag, a 19. század eleji Pestet jellemző szociális és nyelvi térképet tár elénk.

Megdöbbentően naturalisztikus képet fest (mert akkor még az volt Józsefváros) a peremvárosi svábok és tótok életéről, szokásairól és gondolkodásáról, ahogy leírja egy anya nélkül maradt csecsemő esélyeit az életben maradásra, vagy látleletét adja a kor közösségi szabályrendjének, nőképének, gyermeknevelési szokásainak. „…így lehet a túlságos gyermekáldás ellen védekezni” [a gyermek sorsára hagyásával, „elrekkentésével” – B. E.] – hangzik az elbeszélői kommentár. De nemcsak a társadalom alávetett rétegeinek szokáskultúrájáról, hanem a korabeli nemesség és a nagypolgárság gondolkodásmódjáról, magatartásmintáiról, mi több, a hatalmi gépezet működéséről is ironikus hangvétellel, gúnnyal, szarkazmussal (és a humor más eszközeivel) beszél az elbeszélő: a két főszereplő templomi esküvője (a vőlegény arrogáns egyházellenessége miatt) szinte komédiába fullad, az ünnepi ebédet egy fészerben és kettesben költik el, mert szállásadónőjük, Teréz keresztanyja és Táncsics korábbi szeretője rájön, hogy hoppon maradt, ezért mocskos szavakkal illeti az ifjú párt, különösen az arát. Emellett sorra megjelennek a kor ismert figurái és aktorai: Karacs Teréztől Kállayné Blaskovich Amálián át Laborfalvi Rózáig, Kossuth Lajostól Jókai Mór alakján át Csorba Gézáig, Táncsicsék vejéig.

A nyelv, a szavak formáló ereje

A regényíró több nyelvi készlettel dolgozik. Az idézett és a bemutatott korabeli dokumentumok természetszerűleg követik a korszak (nehézkes) hivatali nyelvét, amelyet nemegyszer a narrátor ironikus, vicces kommentárjai oldanak. De maga a regény elbeszélői nyelve csak a minimális életszerűsítés és hitelesítés szintjéig régies, amit főleg az akkori közéletben használatos sztereotip kifejezések, szófordulatok felhasználásával ér el: például Vécsey irányítása alatt „ötszáz ember ássa a transét” (vagyis a sáncot, lövészárkot), Táncsicsot „in effigie” (távollétében, szökésben) jelképesen végzik ki. Ma már nemigen használatos a „nyüzüge” (nyápic, erőtlen) szó sem, amelyet viszont olyan jelzőként, megnevezésként használ az elbeszélő, amely Táncsicsot mind megjelenésében, mind magatartásában egyaránt minősíti. (A szövegkontextus azonban mindig elegendő információval szolgál a megértéshez. Ha véletlenül mégsem, akkor meg ott van „mindannyiunk barátja”, az internetes kereső.)

Legérdekesebb rétege e nyelvi variánsoknak az, amellyel a korabeli svábok nyelvhasználatát imitálja.

A nyüzüge udvarló, amikor magáról mesél Teréznek, aki ekkor még nem tud magyarul, azt mondja, Pichersetzer (könyvszedő, azaz a Hochdeutschban: Büchersetzer), de mert a lány még ennél is jellegzetesebb tájnyelven beszél, Pihzeccaa lesz belőle.

A narratíva harmadánál azonban az egyéni egzisztenciák rajza háttérbe szorul. A korrajz és a közügy kiszorítja az egyéni látószöget: kordokumentumok, jegyzőkönyvek, újságcikkek sorjáznak előttünk a regényben, polémiákból, vitákból, értekezői szövegekből, politikai pamfletekből olvashatunk hosszú és unalmas részleteket. S bár hálásak lehetünk Spirónak, hogy hatalmas mennyiségű ismeretlen kordokumentumot dolgozott fel, eddig nem látott forrásokat tárt fel, regényolvasóként erős késztetést érzünk arra, hogy a vonatkozó részleteket átlapozzuk, mert kevesebb szóból is értenénk, sőt, erőteljesebben érzékelnénk a jelenségek és a dolgok összefüggéseit, háttérmozzanatait.

Táncsicsné Seidl Teréz portréjának és sorsképletének hitelesebb és teljesebb kibontásával is adós marad, pedig a kezdeti felvetések azt sugallják, hogy háttérben mozgó hősként is igen jelentős szerepe volt a 19. századi nagy történelem egy-egy történetszálának alakításában. De olykor egy-egy epizód erejéig visszamozdul korábbi, regényszerű menetébe az elbeszélés, és a humor eljárásaival teszi érzékelhetővé a Bach-korszak hétköznapibb, emberibb arculatát és viszonyait is. Táncsics halálos ítéletét, amikor névtábláját jelképesen a bitófára szegezik, számos ironikus megjegyzés kíséretében „olvassa fel” az elbeszélő. Több komikus pillanata van a másállapotban levő Teréz rendőrségi kihallgatásának is, amikor az asszony a hozzá beszállásolt, erőszaktevő lengyel (vagy tót, cseh vagy olasz) katonákra fogja az apaságot: „Ő azt honnan tudná, beszélni nem beszéltek egymással.” A hatóság emberei azt is megkérdezik, hol rejtegeti a férjét, „talán a föld alatt?”, ami azért humoros mozzanat, mert a feleségen kívül az olvasó is tudja, hogy valóban: Táncsics egy, a szoba padozata alatt kialakított rejtekhelyen húzza meg magát. S bár írásos parancsuk is lenne rá, a ház előtti strázsa mégsem tör be sohasem a forradalmár otthonába, mert a hatóság is tudja, hogy „a távollétében felakasztott forradalmár otthon tartózkodik”: „Civilizált elnyomás ez, lássa be Európa!”

Ki is volt Táncsics?

A Táncsicsról szóló mai ismereteink főleg az emlékezet legendáiból, anekdotáiból származnak, ezeket tartja fent a közösségi tudás, és ezeket is hagyományozzuk tovább az oktatás és a nevelés eszközeivel az utókorra. Kultuszát róla elnevezett terek, intézmények, díjak, emlékmúzeumok, -táblák és köztéri szobrok jelzik. A legerőteljesebb emlékképe legendájának az, ahogy a márciusi ifjak kiszabadítják a börtönből őt – miként a harmadik személyű elbeszélő ironizál –, a „márciusi vén”-t. Legismertebb portréját Barabás Miklós készítette: ezen egy komoly, határozott, rendezett küllemű entellektüel férfi néz ránk. Csak kései (börtön)képein (például a Jakobey Károly festette képen) hasonlít valamelyest arra a nyüzüge, darócruhás, szakállas, utópista szocialistára, aki sem kortársaival, sem a későbbi nemzedékek tagjaival, sem elvtársaival, sem ellenségeivel, s gyaníthatóan saját maga ellentmondásosságával sem tudott dűlőre jutni, s akit a Padmaly ilyennek láttat.

A legendák lebontásának kettős eljárásával szembesít a regény narrációja.

Egyrészt dekonstruálja a Táncsics-kultuszt, másrészt maga a főhős is több történeti személyiséget láttat egészen más fényben, mint ahogy azt a közösségi emlékezet fenntartotta. Így jelenik meg előttünk a „kicsinyes Kossuth”, az „infantilis Jókai”, az „izgága Petőfi”. Ilyen értelemben viszont maga Táncsics is csak egy a kor ellentmondásos világában ténykedő „őrültek” közül, akik mertek eléggé szabadon gondolkodni ahhoz, hogy rabok lehessenek – miként azt magáról is hirdeti egyik fő művében: Sajtószabadságról nézetei egy rabnak, vagy ahogy a róla szóló tárcákban és más írásokban, például Móra Ferencnél megjelenik: A szabadsajtó rabja.

A regénybe köztudott anekdoták és nemegyszer azoknak a cáfolata is beépül. Ezek közül legismertebb a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt szavaló Petőfiről alkotott legendás kép, amint költeményének refrénjét skandálja a tömeg. Pedig már Vajda János memoárja, az Egy honvéd naplójából alapján levonható volt a következtetés, hogy ez így soha nem történt meg, de a magyar irodalomtörténet és a kortárs irodalmi reflexiók is csak az utolsó egy-két évtizedben vetnek számot vele, és beszélnek az eseményeknek erről az interpretációjáról. A Padmaly elbeszélője a Haynau-anekdotát is felhasználja, amelyet viszont legtöbben A kőszívű ember fiaiból ismerünk: amikor az udvar megtorló intézkedéseit maradéktalanul végrehajtó tábornok megtudja, hogy – mai nyelvi fordulattal élve – „rá fogják verni” a kegyetlenséget, utolsó intézkedésként minden halálraítéltnek megkegyelmez.

A „padmaly” régies szó. Eredetileg egy ’földbe vájt üreg, gödör vagy kút kiszélesítését szolgáló vájat’. Leginkább a folyóvizekhez kapcsolódó jelentése él: ’a folyók által a partoldalba vájt mélyedés’. Spiró György Padmaly címmel arra a ház alatti lyukra utal, amelyben a forradalmár nyolc évig rejtőzködött. Átvitt értelemben börtön, ahova az emberi szabadságvágy és szabad gondolat zárul be, s ami akár a személyes élet, sors, sőt a test börtöne is lehet.

A Fogságot sem 2005-ben, sem 2006-ban nem olvastam és tanulmányoztam kellő elmélyültséggel. Most, a Padmallyal való párhuzamba állítás miatt beszereztem a tizenhatodik, 2019-es utánnyomását. De még mindig nincs a véleményalkotáshoz meggyőző szakértelmem, ezért elfogadom más kritikusok véleményét, hogy a Fogság, bár ugyancsak hatalmas anyagot mozgat, a narratívaalkotás más regisztereit szólaltatja meg, ezért sikerültebb darabja a prózaírói életműnek. Sokat foglalkoztam viszont A Jövevényt újramondó Messiásokkal, egyetemi tanári székfoglaló előadásomat is erről a kortárs, de a 19. századi regényhagyományra ráíródó, a szektás világértésről és a messianizmusról szóló regényről tartottam. A Messiásoknak is van egy eléggé vitatható, több mint százoldalas bevezető fejezete, de másként sodró lendületű, jól felépített, szinte csattanóra kimenő narratíva. Ebben a regényszövevényben még a Diavolinát lehetne megemlíteni, amelyben ugyancsak női szemszögből, Olimpiada Dimitrijevna Csertkova, Gorkij utolsó szerelme és ápolónője kvázi emlékirataiból ismerjük meg nemcsak a sztálini idők zűrzavaros és szörnyű világát, de emblematikus hősének, az elismert írónak a történetét, személyiségét, sőt az életművének természetét és jelenségeit is. Seidl Teréznek nincs ilyen „erős” hangja.