Klónnal élni – Recenzió Szilasi László Saját élet című regényéről

Szilasi László Saját élet című műve (a regényírói életmű hetedik darabja) kétségtelenül jelentős, azonban több szempontból is zavarba ejtő alkotás. Nemcsak szerkezeti megoldásai, de a beszédmód és a nézőpont kérdései is kihívás elé állítják az olvasót. Az elbeszélő az előszóként funkcionáló Gondolatkísérlet című részben fejti ki a regény megírásának céljait: „Az itt következő könyv e gondolatpróba [értsd: hogyan lehetne lemásolni egy embert annak személyiségével együtt – Z. K. Z.] után arra tesz kísérletet, hogy – jelenlegi tudáshiányainkat és megfontolásainkat szem előtt tartva – életírásszerűen felsorolja és töredezettségmentesítés nélkül taglalja azokat az emlékeket, amelyek alapvetően megformálták ezt a személyiséget. Ez az írás nem az én tapasztalataimmal kezdődik. Az ismeretközlési szokások átalakulása miatt immár a szüleim emlékei is építettek engem.” A szerző egyszerre igyekszik családtörténetet, önéletrajzot, fejlődésregényt írni, mindezt pedig „töredezettségmentesítés” nélkül megvalósítani. A fogalmat azért érdemes kiemelni, mert a regény nagyobbik részében ez az önkorlátozás többé-kevésbé megvalósul: a nagyszülőkkel és a szülőkkel megesett történetektől az elbeszélés jelenéig (vagy legalábbis a közelmúltig) az elbeszélő személyiségét alakító emlékek valóban rövid, egy-másfél oldalas epizódok formájában rajzolják körül azt a hagyományt, amely részben meghatározta őt és amelyet részben ő maga is alakított.

Ezeket a rövid emlékeket a könyv mintegy kétharmadát kitevő első rész tartalmazza (az eltérő szövegalakítású második részről később). Nem emlékfoszlányokról van szó, hanem külön-külön címmel rendelkező, a legtöbb esetben önmagukban megálló szövegegységekről. Általuk megismerhetjük a szlovák származású család múltját, a világháború és a kommunizmus békéscsabai éveit, az elbeszélő gyermek- és ifjúkorát, majd szegedi felnőtt életének epizódjait. Ha abból a szempontból vizsgáljuk az „életírásszerű” egyperceseket, hogy mi hívja elő ezeket az emlékeket, akkor többféle eljárást azonosíthatunk a regényben. Sokszor analógiás, példázatszerű szerkezetre épülnek (lásd például a Dugulás című szöveget: „Ettől kezdve a dugulás mintájára modelleztem magamban a lelki bajok létrejöttét”), de létezik ennek megfordítása is („A magukra hagyott régi formák maradékait pedig, akár az apámék tanyai udvarán egy szellős kora tavaszi napon a John Deere cséplőgépet, nagyanyám halálakor végképp megrogyasztotta a nem is történő idő”). Olvashatók apró anekdotikus történetek, kis színesek, s van néhány metanarratív szöveg is a regényben.

Hogyan válik az író íróvá?

Alapvetően időrendben olvashatók az események, sőt, néha egyik fejezetről a másikra folytatódnak az epizódok (például a válás történetének elbeszélése). A rövid szövegeket pedig három nagyobb egység is összefogja: az elsőben az elbeszélő születése előtti események (A), a másodikban az elbeszélő életének eseményei Békéscsabán és Szegeden a válásáig (B), a harmadikban válása, új kapcsolata, agydaganata (C) olvasható. A három rész minden egyes darabja mívesen formált, messze állnak az alkalmiságtól, hallomásosságtól. A család lakhelyéül szolgáló békéscsabai városrész, a Jamina couleur locale-ját idealizálásmentesen, a megállíthatatlan hagyományvesztés folyamatát érzékeltetve mutatja be Szilasi. Az elbeszélő ebből a világból részben kiszakadva találja meg magát először a gimnáziumban (mint jó tanuló és mint elég jó sportoló), majd aztán az egyetemen, ahol „bent marad” oktatóként.

A személyiségére gyakorolt hatás szempontjából érdekes, hogy több évtizedes egyetemi oktatói gyakorlatáról szinte semmit nem tud meg az olvasó, ellentétben a szépíróvá válás folyamatával, amelyben az önazonosság megtalálása összekapcsolódik első házasságának felbomlásával.

Bár a „B” rész végén az elbeszélő megtalálja identitását a regényírásban (amelynek keresése elindította az emlékezést), az emlékek felidézése folytatódik. A korábbi identitásteremtő elemek a „C” részben sorra elmaradnak. Már csak egy bemutatkozás (A szerelmem békéscsabai bemutatása), illetve egy templomi beszéd (Apám beszéde a gyülekezetben) és egy álom (Dupla sír) erejéig jelenik meg a család, a regényírás végleg felülírja az egyetemi oktatás éthoszát is (lásd a Szerzetesnek lenni című darabot), s marad az új kapcsolat és házasság, a harmadik gyermek születése, mindez az agydaganat műtétjével a háttérben.

Az elbeszélő kitartóan (és reflektáltan) hadakozik a családi (és részben kisvárosi) hagyománnyal. Az előítéletekkel folytatott küzdelem részét képezi a „macsizmóval” folytatott harc, amelynek néhány epizódja könnyen zavarba hozhatja a regény olvasóját.

Az idősödő főszereplő ugyanis szexuális aktusra, születésre, keresztelőre, karácsonyra sírással vagy zokogással reagál, ez pedig egy éppen nem könnyező olvasóban – minden együttérzése mellett – kínos érzéseket is kelthet (ha nem sír vele, maga is rabja maradt a hagyományos nemi szerepeket elváró kultúrának). Csak néhány példa: „Sírj a sírókkal, nevess a nevetőkkel. Végül mégis a sírás mellett döntöttem”; „Én meg majdnem elsírtam magam. Itt van ez az izzadt nő. Minden méltósága oda. Alighanem szerelmes lehet belém…”; „És aztán eljött a szeretkezés is, aminek a végén üvöltve zokogtam…”; „Nagyon sírtam, hiába próbáltam eltitkolni a lányok elől”; „Hangosan bőgtem, az orvostanhallgatók nem is értették a viselkedésemet”; „Nagyon nevetséges lehetett, amikor felhúztam a gumidarabot, a feleségem próbálta is eltitkolni, hogy vigyorog. Amikor vége lett, sírtam.”

A „C” rész egyszer csak véget ér egy vérnyomáseredmény „megvalósítandó ideájával” – a regény azonban folytatódik. A könyv második részében, a fennmaradó majdnem százötven oldalon az elbeszélő a családjának egy napja (1980. szeptember 24.) köré rendezve mondja el nagyjából mindazt, amit korábban már megismerhettünk a „töredezettségmentesítés” nélküli emlékekből (nagyjából eddig a dátumig). A szülők és a gyermekek, Anyumama és az eltartási szerződés keretében befogadott Keresztmama történetének (részben újbóli) elbeszélése nehezen igazolható a regény eredetileg megfogalmazott céljai szempontjából. Ráadásul éppen az emlékezés kinyilvánított korlátozottságát cáfolja meg a koherenciát, kauzalitást kitermelő szövegrész. Az Egy nap narrációs helyzetében végig egy harmadik személyű elbeszélő mondja el az eseményeket, de a narráció korlátozottságának jelzése nélkül, egy nap és egyes szereplők köré rendezve a történéseket. Ráadásul odahagyja a korábbi cselekmény jókora részét, visszatérve a jaminai eseményekhez, ami az eredeti célhoz képest csak részben tudja megmutatni azt, hogy mi alakította az elbeszélő személyiségét. Ugyanakkor olyan új megoldásokat is felhasznál, mint a korábbi elbeszélő nagyanya (Anyumama) halál után még a szereplőkkel maradt lelkének ténykedése és gondolatai.

Az olvasó helyzete sem egyszerű

Nem könnyíti meg az olvasó dolgát a regény két nagy (az előszót és az A, B, C fejezeteket tartalmazó első és az egy nap köré szerveződő második) egységének egy szövegként való megértése szempontjából a szerkesztés, illetve a tipográfia sem. A könyv címe Saját élet, melynek első (a könyv terjedelmesebb) része a [SAJÁT ÉLET] címet viseli, a (kivonat) alcímmel. Az említett második egység címe, EGY NAP, nincs zárójelben, betűi félkövérrel szerepelnek, míg az alcím (ALFÖLDI TÖRTÉNETEK) zárójelben olvasható, csupa nagybetűvel.

A tartalmi redundancián túl külön problémát jelent a nézőpont beazonosíthatósága. A Saját élet nagy részét kitevő, rövid emlékeket elbeszélő első részben ugyanis az elbeszélő a saját családjáról és önmagáról beszélve („nagyapám”, „nagyanyám”, „anyám”, „apám”) olyan izgalmas vállalkozásba fog, amely egyszerre lel önmagára az írásban, s teszi lehetetlenné, hogy ezzel az olvasó is az önazonosság megjelenítéseként találkozzon. Az önéletírás konvenciója szerint egy, az elbeszélés jelenéből visszatekintő én mondja el a vele korábban megesett történeteket, s az olvasó a kétféle ént csak időbeli helyzetük alapján különbözteti meg.

Ezzel a hagyománnyal szemben a [SAJÁT ÉLET] önmagát a múltjában kereső elbeszélője nem azonosítható egyszerre az egyes szám első és harmadik személyű narrátorokkal, a történetekben szereplő Lacikával.

Mindez az elbeszélői helyzetnek és a nézőpont különösségének köszönhető. A narrátor nézőpontja vegyíti az elbeszéltek jelenében (ami részben a megszületése előtti időszakot jelenti) élő szereplők és az elbeszélés jelenének nézőpontjait („nagyanyámék úgy gondolták, ilyenek a felszabadítóink, és valami olyasmit éreztek, amit ma kultúrfölénynek mondanánk”). Ráadásul a „saját” nézőpontja is mozog az időben, elmúlt eseményekre reflektál jelen időben. Az elbeszélés jelenében már halott apjának („A szüleim már nem élnek”) serdülőkori rosszullétét leírva például így fogalmaz: „Azóta retteg a haláltól. […] És hát talán ezért van az is, hogy láthatóan élve akarja megvárni Jézus Krisztus második eljövetelét.”

Az önazonosság jelene és múltja

Ezzel az eljárással a regény egy statikus (saját múltjára visszaemlékező) elbeszélő nézőpontja helyett egy többfókuszú, izgalmasan oszcilláló nézőpontú narrációt teremt.

Az önazonosság megtalálása mint az emlékek felidézése mellett legalább ilyen fontossá válik az elbeszélés múltteremtő képessége és nézőponthoz kötöttsége.

Az emlékek (szintén sajátos nézőpontokhoz kötődő) dokumentálhatóságának (amely az előszóban még fontosnak tűnt: „Mindenütt fényképek, egyéb dokumentumok állnak a szövegek mögött”) leértékelődése az Elveszett cédulák című részletben az anyja családi történeteit tartalmazó feljegyzések eltűntében jelenik meg. Itt is egyértelmű, hogy az elmondottak egy részének nézőpontja a megtörténtek és a jelenbéli elbeszélés közé, a gyerekkorra esik („Akkor íródtak belém a történeteik. Ez volt az alapkészlet”). Még erőteljesebb a nézőpontok összeolvadása a Rangadó című szövegben, amelyben arról a kitüntetett pillanatról olvashatunk, amikor az elbeszélőhöz köthető nézőpontok egységgé válnak egy gimnáziumi kosárlabda-rangadó szünetében: „Egyszerre néztem magamat ott, a kezdőkörben, innen, ahonnan most beszélek, onnan, ahol akkor voltam, és egyszerre láttam akkori magamat, abban a múltban, amit elképzelni szoktam magamnak, és onnan is figyelt egy fiatalember, aki szintén én voltam, és tudtam, hogy ez mind-mind: egy.”

A beszédhelyzetet felvázoló Gondolatkísérletben a szöveg (elsődleges?) narrátora kijelenti: „A klóntermékemhez beszélek.” Ez sajátos kommunikációs helyzetbe állítja az írást és az olvasást. Az elbeszélő olyan hallgatóval számol, aki saját maga másolata – de olyan „saját maga”, aki csak az írás során létezik, olyan identitásként, amely egy regényben hozzáférhető. (Talán ezzel magyarázható, hogy a regény látszólag két részre esik: a könyv utolsó harmada igyekszik megmutatni, hogy másféle elbeszélésmóddal is megteremthető egy személyiség lehetősége…) A „B” rész Regény című, utolsó szövege számol be az elbeszélő első regényének elkezdéséről, egy – minden addig elbeszéltet felülíró – identitás elérésének keretében: „Amikor írok, amikor autentikus mondatokat alkotok, akkor vagyok teljesen azonos önmagammal. […] Odakint, a Szivárvány utcán pontosan úgy szakadt a hó, ahogyan a készülő, első regényemben. Meg voltam győződve róla, hogy a kinti hóesést, a saját mondataimmal, én magam teremtettem meg.”