„Az ember a saját lényéből is belead egy kicsit a filmbe” – Interjú Nagy Borús Levente rendezővel

Pszichológia alap-, majd mesterszakon végeztél, mellette írással, újságírással és fordítással is foglalkoztál. Mikor határoztad el, hogy a filmezésben is ki szeretnéd próbálni magad?

Az általad felsoroltak inkább mellékvágányok voltak a pályám során. Elég korán éreztem, hogy a történetmesélés áll hozzám a legközelebb, érdekelt a próza és a forgatókönyvírás is. Bajnok Dáviddal együtt írtuk Pauló-Varga Ákos és Viktor Vrbaski Reklámzaj című rövidfilmjét, és a forgatás alatt ráébredtem, hogy ha azt szeretném, hogy minél inkább az valósuljon meg a vásznon, amit elképzeltem, akkor nekem kell ülnöm a rendezői székben is. Az évek alatt összeértek a szálak, így az íráson és a történetmesélésen keresztül eljutottam odáig, hogy filmet szeretnék rendezni.

A forgatókönyvírást nem tanultad iskolai keretek között. Hogyan fejlesztetted magadat?

Rengeteg forgatókönyvet ismertem meg.

Már azzal is tanul az ember a történetek hatásmechanizmusáról, ha sok filmet és sorozatot néz.

YouTube-videókat néztem a témáról, és sok szakirodalmat olvastam, valamint végigkövettem az egyik legismertebb hollywoodi forgatókönyvíró, Aaron Sorkin témával kapcsolatos online mesterkurzusát. Olvasás, filmnézés és rengeteg írás – szerintem így lehet a legjobban fejlődni, ha az ember nem iskolai keretek között tanulja a forgatókönyvírást.

A koronavírus-járvány alatt írtad meg a forgatókönyvet, amelynek egy részéből leforgattad az első rövidfilmed, a Tantrumot. Az írói folyamatra a legintenzívebb alkotói élményedként emlékeztél vissza egy Facebook-posztban. Hogyan született a történet?

Általában előre megtervezem, hogy hová fut ki a történet, de amikor ez a forgatókönyv készült, leültem a gép elé, és csak írtam és írtam. Viszonylag gyorsan, négy-öt nap alatt elkészült. A könyv első részéből készült a Tantrum. Az egész történetet három nagymonológra építettem fel. Az volt a cél, hogy minél életszagúbb legyen a szöveg. Attól volt olyan intenzív az alkotói folyamat, hogy semmiféle tervezés nem előzte meg.

A Tantrum lényegében egy negyvenöt perces, vágás nélküli snitt, amelyben a Nagy Zsolt által alakított szereplő elmesél egy történetet, miközben végig az ő arcát pásztázza a kamera. Hogyan jött az ötlet, hogy egy ilyen hosszú jelenetből álljon a film?

Mindig érdekeltek az egysnittes filmek. Lenyűgözött, hogy mekkora odafigyelést igényel egy hosszú jelenet leforgatása nemcsak az operatőr és a színészek, de az egész stáb részéről. Az elsődleges ihletforrásom Louis C.K. Horace and Pete című sorozatának harmadik epizódja volt, amelyben nyolc percen keresztül ugyanazt a szereplőt mutatja a kamera. Amikor írtam a Tantrum forgatókönyvét, eszembe jutott a jelenet. Azáltal, hogy ennyire közel kerülünk a karakterhez, és látjuk az arca minden rezdülését, olyan intimitás alakul ki a vásznon, amelyet más módszerrel nem lehet elérni. A Tantrumban azt az érzést akartam visszaadni, amikor egy kocsmában leül velünk szemben egy idegen, és csak mondja a magáét, mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy már fél órája hallgatjuk.

Nagy Zsoltnak úgy kellett elmondania egy negyvenöt perces monológot, hogy ha hibázott, elölről kellett kezdenie. Hogyan készültetek fel a forgatásra? Hányszor kellett felvenni a jelenetet?

Amikor megkerestem Zsoltot a szöveggel, azonnal megkérdezte, hogy egyben szeretném-e leforgatni, én pedig mondtam, hogy igen. Két-három hónapig tartottak a film előkészületei, ezalatt rengeteget dolgoztunk Zsolttal a szövegen, gyakoroltunk és próbafelvételeket készítettünk. Egy napot szántunk a jelenet felvételére. Sokszor kezdtünk neki, de teljes egészében háromszor vettük fel a jelenetet, és ezek közül választottuk ki azt a verziót, amelyet a legerősebbnek éreztünk.

Második rövidfilmed, a Diszfória egy balhés fiatalról szól, aki egy családi titokkal szembesül. Korábban úgy fogalmaztál, hogy ez volt a legszemélyesebb munkád.

Meghatározó emlékem volt a húszas éveim elejéről, amikor anyai nagyapám az utolsó éveiben demenciával küzdött, és én is segítettem az ápolásában. Annyira velem maradt az élmény, hogy úgy éreztem, valamilyen formában érdemes lenne elmesélni. Sokat gondolkoztam azon, mitől lehetne több a történet, mint csupán egy számomra fontos traumafeldolgozás. Kitaláltam, hogy a főszereplő inkább egy bűnöző legyen, ne pedig egy balhémentes fiatal, mint én voltam. Kellett egy konfliktus is a történetbe. A vajdasági rokonaim mesélték, hogy egy hetven év körüli férfi lebukott a fia előtt, hogy női ruhát hord otthon, mert nőként azonosítja magát. Velem maradt a történet tragédiája, hogy milyen érzés lehet meghasonulva élni azért, hogy a szerettei ne vessék meg az embert. A saját emlékeim és ennek a történetnek az egyvelege ihlette a Diszfóriát.

Hogyan jött a lehetőség, hogy nagyjátékfilmben mesélhesd el a Tantrum folytatását?

Ahogy a Tantrumot és a Diszfóriát, úgy az Égert is a Vertigo Média finanszírozásával tudtam leforgatni. Miután a Diszfória is pozitív fogadtatást kapott, felmerült a lehetőség, hogy készítsünk egy nagyjátékfilmet is. Több forgatókönyvem is volt, amelyekből szerettem volna egész estés filmet készíteni, de állandó operatőrömmel, Papp Kornéllal ragaszkodtunk ahhoz a scripthez, amelynek az első részéből a Tantrum is készült. A Vertigo részéről Berta Balázs és Kárpáti György producerek is igent mondtak az ötletre. Újraírtam az eredeti forgatókönyvet, mert mai szemmel másképp látom a történetet. Míg a Tantrum eredeti scriptje három férfira koncentrált, az Égerben az egyik karakter felesége és lánya is bekerült a történetbe.

„Két rövidfilmmel a hátam mögött magabiztosan vágtam bele ebbe a kalandba, de nem számítottam rá, milyen fizikai, mentális és érzelmi megterhelés leforgatni egy nagyjátékfilmet” – írtad a Facebookon az Égerről. Mi okozta a legnagyobb kihívást?

A film nagy része télen játszódik egy erdőben. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű forgatás, de komoly kihívást jelentett, hogy hidegben kellett dolgoznunk egy erdő közepén. A felkészülés ellenére is sok váratlan helyzettel kellett szembenéznünk.

Tizenhárom-tizennégy napig tartott a forgatás, ami folyamatos igénybevételt jelentett a stábtagoknak fizikailag és mentálisan egyaránt.

A forgatás utolsó napjaira összeadódtak a nehézségek. Az ember a saját lényéből is belead egy kicsit a filmbe, ami erős érzelmi fáradtságot eredményez.

Az Éger történetének nagy részét egy-egy szereplő visszaemlékezéséből ismerjük meg, és sokszor kiderül, hogy nem mindenki ugyanúgy emlékszik egy eseményre. Miért ezt a történetmesélési technikát választottad? Mennyire játszott ebben szerepet, hogy a pszichológiai végzettségednek köszönhetően jól ismered az emberi lélek működését?

Mindig is érdekelt az emlékezet kettőssége, és hogy miként rekonstruálunk emlékeket a múltunkból. A pszichológiai tanulmányaim erősen hatottak rám. Sokat tanultam az emberi emlékezet képlékenységéről. Mindenki fel tud idézni olyan történetet akár a közelmúltból is, amelyre a környezete teljesen másképp emlékszik. Az emlékek közötti hézagokra építettem fel konfliktusokat. Azáltal, hogy nem mutatjuk meg az eseményeket, csak monológok formájában elevenednek meg, a történetnek van egyfajta Rorschach-teszt jellege is. A néző maga dönti el, kinek hisz, az alapján, hogy melyik szereplővel szimpatizál, és melyik élethelyzettel tud azonosulni. Úgy érzem, ez jóval izgalmasabb, mintha a közönség szájába rágnánk a megoldásokat.

Az Égerben az irigység és a bosszú véres erőszakhullámot gerjeszt, amely egyre több karaktert behálóz. Erről nekem a Coen fivérek filmjei jutottak eszembe. Hatottak rád valamilyen szinten?

Nagyon szeretem Ethan és Joel Coen filmjeit, különösen a Fargót és a Nem vénnek való vidéket. Elsősorban nem az ő alkotásaikból építkezett az Éger, de tudat alatt biztosan hatottak rám, mert megkerülhetetlen az életművük. Lehet, hogy ha legközelebb látom egy filmjüket, felfedezek majd párhuzamokat. Ha ihletforrást kell említeni, akkor egyértelműen A gyertyák csonkig égnek-et mondanám.

A film sajtókönyve szerint a szereplők, Kovács Tamás, Nagy Zsolt, Péterfy Bori, Schmied Zoltán, Szilágyi Csenge és Zsótér Sándor közül többekre direktben íródott a forgatókönyv.

Nem teljesen rájuk írtam, de volt elképzelésem, hogy kiket szeretnék látni egy-egy szerepben. Amikor újraírtam a Tantrum forgatókönyvét, amelyből az Éger is született, biztos voltam benne, hogy Nagy Zsoltot szeretném főszereplőnek. Úgy álltam hozzá, hogy ha Zsolt nem tudja vállalni a szerepet, akkor le sem forgatom a filmet, mert az volt az egyik legfőbb célunk, hogy befejezzük azt a munkát, amelyet a Tantrumban elkezdtünk. Lejátszottam a fejemben a jeleneteket, hogy melyik szerepre melyik színész lenne a megfelelő, és hogyan tudnának együtt játszani. Akkor kerestem meg a színészeket, amikor már láttam, hogy mekkora költségvetés áll rendelkezésünkre. Egy-két találkozás után világossá vált, hogy jól döntöttem, amikor rájuk gondoltam. Érdekes kérdéseket vetettek fel a karakterükkel és a filmmel kapcsolatban. A legnagyobb kérdés az volt, hogy ki játssza Zsoltit, a Nagy Zsolt által alakított Károly ellentétpárját. Olyan színészt kerestünk, aki Nagy Zsolttal közösen megteremti annak az illúzióját, hogy egy harminc-negyven éves barátságot tudnak a hátuk mögött. Ez a fajta kémia Schmied Zoltánnal működött a leginkább, ezért rá esett a választásunk.

Kezdetben nem illetődik meg egy fiatal, elsőfilmes rendező, amikor ilyen színészgárdával dolgozik együtt?

De, kezdetben igen, viszont onnantól kezdve, hogy megittuk az első kávét, teát, sört, én is feloldódtam és a színészek is.

Attól függetlenül, hogy mekkora nevek, a színészekben is van egyfajta megilletődöttség, amikor először ülnek az asztalhoz a rendezővel, de ezen általában gyorsan túllendül mindkét fél.

A közös munka olyan, mintha gyorsítva mennénk át egy néhány hónapos ismeretségen. A végén már olyanokat is megosztunk magunkról, amiket ilyen rövid idő után egyébként nem mondanánk el.

Milyen nézettségre és fogadtatásra számítasz?

Egy alacsony költségvetésből készült független filmnél nehéz ezt megjósolni. Szerencsére az Égerben játszó színészek aktívak a közösségi médiában, így ők is viszik a film hírét. Ami a fogadtatást illeti, Nagy Zsolt a Tantrum kapcsán azt mondta, csalódott lenne, ha mindenkinek tetszene a film. Hasonlóan érzek az Égerrel kapcsolatban: ha csalódott nem is lennék, de meglepődnék, ha kivétel nélkül mindenkinek tetszene. Megosztó film lesz.

Az Éger november 23-tól látható a mozikban a Vertigo Média forgalmazásában.