Közéleti szerepvállalás a kultúrában – Kritika a Budaörsi Latinovits Színház A Répakirály című előadásáról

XXIV. Fridolin (Sas Zoltán), a fiatal herceg abból a logikus megfontolásból kíván házasságra lépni, hogy anyagi előnyökre tegyen szert. Igen ám, de időközben valóban beleszeret a kiszemelt hercegnőbe (Szőts Orsi), aki azonban kezdeti érdeklődése ellenére végül mást választ. Egy répát. Egy öreg, koszos gyökeret. Aki nem csupán a herceg kiszemeltjét csábítja el, de le is taszítja Fridolint a trónról, hisz – érthetetlen és megmagyarázatlan okból – a város egésze a répa rajongójává és politikai elkötelezettjévé válik. Mindeközben a miniszterekből álló titkos MER négy tagja is hatalomra kíván törni, és míg ők a Répakirály (Mertz Tibor) uralma alá vont városban szövik trónbitorló terveiket, addig Fridolin menekülni kényszerül otthonából, hogy néhány hű útitársa segítségével megoldást találjon az állampolgárok Répakirály iránti elvakult rajongására. Kalandjai azonban néha felülírják az eredeti célt: olykor új szerelmi érzéseinek szurkolunk, máskor egy idősödő történelemtanár fiatalító és nemváltoztató rituáléja feledteti el velünk Répakirály ügyét.

Jacques Offenbach és Victorien Sardou operettjét 1872-ben mutatták be Párizsban, Magyarországon idén látható először a Budaörsi Latinovits Színházban. Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy a budaörsi színház arculatot váltott, vessünk egy pillantást a színlapra: szatirikus nagyoperett, olvashatjuk itt.

Kovalik Balázs rendezésében az operett jellemzőinek klasszikus megvalósítása helyett e sajátos színházi formanyelv parodizálásának kísérletét ígéri az alapvetően prózai színházi társulat.

A dalbetétek az előadás első felében szórakoztatók, a társulat ismerve saját közönségét sejti azt, hogy kevés átfedés van a színházukba járó és az operett rétegműfaját kedvelő nézők között, így bátran nagyítják fel, csúfolják ki a zenés műfaj sokszor kritikával illetett vonásait. Závada Péter dalszövegei legtöbbször direkt bugyuta frappánskodások, ám a zenészek játéka egyértelmű esztétikai minőséget jelent, a kettő egységéből áll össze az élvezhető paródia.

Élét vesztett szatíra

Olykor – ahogy például Mertz Tibor esetében is – a dalszövegmondáson érezni, hogy nem profi operettszínészeket látunk a színpadon, de mások, ahogyan például Szőts Orsi, meglepő profizmussal artikulálnak, hangsúlyoznak, ritmizálnak, mondanak dalokban történeteket. Bár címében operettet ígér A Répakirály, sokszor inkább kifigurázott musicalszerű dallamokat hallhatunk, és ugyanilyen színészi játékot láthatunk. Ez nagyobb siker a szórakoztatásban, hiszen míg az operett igazi rétegműfaj, addig a musical stabilan széles körű közönséggel bír a hazai színházi kínálatban. Egy olyan műfaj paródiáját is látjuk tehát, amely nagy valószínűséggel mindnyájunk élménye, a tipikus tánckar-koreográfiák monoton paneljeit karikírozzák például a tömegjelenetek idétlenül kisiskolás táncai is.

Az érthető beszéd hiányán túl viszont a 140 perces előadás számos dalában az énekhangok egyike sem hagy kívánnivalót maga után. Ami szükséges is ahhoz, hogy a műfajtól esetleg idegenkedő néző érdeklődését végig fenn tudja tartani a produkció. Bár az előadás ritmusa nem segíti ezt: míg az első felvonásban a prózai részeket jó időközönként megszakító paródiadalok humorosak és élvezhetők, addig a második felvonásban már dal úgy követ dalt, hogy az emellett egyre hosszabb zenés betétek sűrű egymásutánjában a szatíra kissé élét veszti. A Titanic Rose és Jack hajós epizódját parafrazeáló jelenet például már minden humorával együtt is inkább fárasztó, mint szórakoztató.

De nem csak a dalok teszik zsúfolttá az előadást.

A fő cselekményszál mellett megjelenő történetek sokasága olyan epizodikusságot eredményez, amely során nehéz súlyozni, kiemelt jelentőséget tulajdonítani bármelyik eseménynek.

A Répakirály számos közismert történetet és klasszikus motívumot dolgoz egybe a saját politikai szatírájának bemutatásához. Fridolin uralkodása nem a Répakirály színre lépésével kerül először veszélybe, az annak felbukkanását megelőző időben a herceg hatalmát megdönteni kívánó MER-es összeesküvés tipikus királydrámai elem, amely egy másik szempontból is különös jelentőséggel bír az előadásban.

Ez a nyitójelenet történetszála, az első cselekményelem, amelyet megismerünk. A színpad előtt megjelenik egy öltönyös férfi (Chován Gábor) fekete zsákkal a fején. Majd miután egy gép erre kéri, bemászik a színpadi függöny mögé, az felgördül, és a férfi a hang felszólításait követve a mindünk által jól ismert magyarországi bürokrácia groteszk mását tárja elénk: önmegalázó cselekvésekkel próbálja elérni a célját, vagyis igyekszik megtudni azt, hogy tulajdonképpen mit is keres itt, de valójában soha nem tudja pontosan, miért tesz feleslegesnél feleslegesebb dolgokat. Csupán utasításokat hajt végre egy számára érthetetlen rendszerben. Egy plüssmajom végbélnyílásába nyúl, egy faliképen szereplő figura orrát harapja le, vagy épp önmagának énekel a hívásvárakoztatás közben, ha a gépi diszpécser erre kéri. Ismerős érzéssel indul tehát a 19. századi A Répakirály magyarországi bemutatója, a politikai hang pedig később csak még direktebbé válik. Ez azonban csak egy a számos narratív keret közül, amelyben az előadás értelmezhető.

A képregényvilág szintén hamar, már az első jelenetek egyikében megjelenik a színpadon, és innentől fel-felbukkanva végig is kíséri a történetet. Fridolin Pókemberként parádézik, így lesz a barátja Robin (Juhász Vince), és találkozik a Macskanőnek öltözött hercegnővel. Utóbbit nem mellesleg Kunigundának hívják, és Fridolin mint jó Candide, az otthonától távoli kalandjai során megismeri a különböző állam- és életformákat. A kertészet egyszerű felfogású, falusi embereitől kezdve a kormányhű dinnyeárusokon át Pompei római isteneiig lelkesedik főszereplőnk a hangyák munkásosztályának életmódjáért, vagy épp a tőkeellenes majmok koncertjét hallgatva ábrándul ki a marxista filozófiából. Közben az óriási sárgarépa érthetetlen személyi kultusza lassan romba dönti a herceg otthonát: míg a politikai belső körök a luxust élvezik, épül a megfélemlítő diktatúra, ám Fridolinék közel sem elég felkészültek az állam megmentésének feladatára.

Persze szurkolunk a változásnak, de kérdés, hogy az infantilis szuperhősjelmezben rohangáló vezetőjelölt győzedelmeskedésével minden jobb lesz-e, vagy csak más.

A bizonytalanság pedig az előadás utolsó pillanataiban egyértelmű figyelmeztetéssé fogalmazódik: a kívül-belül rohadó sárga hatalom megszűnése miatt csak addig tudunk kitörő örömmel ujjongani, míg váratlanul be nem toppan a semmiből egy ormótlan retekfejű öltönyös alak. A múlt hibáira való reflektálás és a tanulságokból szőtt jövőbeli stratégia nélkül csak a szereplők változnak, az elnyomás megszüntetéséhez a szabadsággal bánni képes felelős emberekre volna szükség, hiszen „a demokrácia felnőtteknek való”.

Cinikus odamondás

Egyértelmű és jól időzített aktuálpolitikai tartalma van tehát az itthon a 2025/26-os évadban bemutatott A Répakirálynak, épp ezért problémás kissé az előadás szövevényes története. Ari-Nagy Barbara és Kovalik Balázs átdolgozásában a darab számos olyan problémát felvet, amelyben a legtöbb mai magyar állampolgár érdekelt, de ezek leginkább csak a kimondás és a humor szintjén tematizálódnak. A kalandos történetben egyszerűen nincs idő és tér ezeket a kérdéseket tartalmi árnyaltságukban és dramaturgiai mélységükben kifejteni. Ezt példázza az is, hogy a narancssárga szín, a MER és még számos mozzanat a magyarországi kormányra utal, de máskor a hatalom szimbólumát megtestesítő Répakirály Donald Trump-parókában parádézik. Problémák ilyen széles körét csak érinteni lehet. Pedig az odamondás a kultúra részéről már egyre kevésbé kielégítő válasz közéleti kérdésekkel kapcsolatban. Érdekes lenne megnézni, hogy ha a felvetett közéleti témáknak csak a töredéke kerülne színpadra, mennyi tér jutna ezek több szemszögű megfogalmazására. Például, ha csak kevesebb társadalmi réteget látnánk, de azok egyikével-másikával – akár a dinnyeárusokkal, akár a hangyákkal – több helyszínen és közegben is találkoznánk, vagy eltérő időkben a változásaikkal együtt látnánk őket, már kevésbé lenne vázlatos a kép.

Ugyanakkor épp a velős és gúnyos rámutatások gesztusával A Répakirály egy nem annyira konkrét, de nagyon is jelentős, általános közéleti jelenséget hatásosan ábrázol: azzal a kissé apolitikus közhangulattal szembesít, amely nem az érdektelenségből fakad, hanem annak a tapasztalatából, hogy egyre gyakrabban érezzük magunkat tehetetlennek a hétköznapjainkat befolyásoló politikai döntések meghozatalával kapcsolatban.

A Latinovits-színház nem annyira a kortárs politikai helyzetről nyújt pontos képet, hanem inkább arról a közhangulatról, amelyben a fáradt tehetetlenség miatt leginkább a cinikus odamondás maradt mint a politikai aktivitás eszköze.

Eredményében tehát kevésbé egy rendszerkritikus előadás A Répakirály, inkább egy látlelet arról, hogy milyen állampolgári magatartást szül egy elnyomó rezsim.

A mind problémafelvetésében, mind történetszálában szerteágazó előadás egyik összetartó eleme a díszlet. A forgószínpad egyik oldala az uralkodói palota: az elit kiváltságát jelképező lépcsőre terített vörös szőnyeg, a minden politikai rendszer végességére figyelmeztető falióra elhelyezése a látótér közepén és a fölötte trónként funkcionáló arany toalett könnyen kódolható képben minősíti a regnáló hatalom eredményeit. Ha a színpad fordul, a palotán, a politikai nyilvánosságon kívül vagyunk, de a lépcső hátuljáról lelógó műanyag csíkokra szabdalt függöny néha kissé nehezen értelmezhető képet fest. Egyszerű takarásnak túl érdekes és jelentéses, az első jelenetben például egészen sokáig fennáll az az érzet, mintha egy felszállópályán, egy helikopter mellett lennénk. Az összetartó elemek közé tartozik egy-egy visszatérő poén is. Szinte minden történetben elhangzó geg, hogy bárhol járunk is, Spolarics Andrea adott karaktere ragaszkodik az egyetlen megingathatatlan szabályhoz: „Itt tilos a dohányzás!” Ahogy minden törvény tiszteletének fokozatos megszűnése közepette fáradhatatlanul újra és újra rászól a rágyújtani kívánókra, úgy válik egyre nevetségesebbé, hogy legyen bár politikus asszony, istennő vagy a munkásosztály tagja, foggal-körömmel ragaszkodik a rendszer illúzióját keltő vastörvényhez.

Benedek Mari jelmeztervei nyomán egy részletes, egyszerre realisztikus és szimbolikus látványvilágot kapunk. Egy-egy tömegjelenet mint képzőművészeti alkotás önmagában is leköti a nézői figyelmet. Ilyen például a munkásosztály kreatív megjelenítése, ahol az egyszerű fekete öltözetben játszó színészek két hátizsákot egymás alatt cipelve egyből megteremtik a szorgos hangyabolyt. Ehhez persze kell a kidolgozott színészi alakítás is, amely nem is marad el. Bohoczki Sára a hangyák vezetőjeként remekel az antropomorf állatmozgásban. Ahogy az előadás egészéről elmondható, hogy bár a hiteles alakítás nagy feladat A Répakirályban – hiszen egyrészt számos színész több szerepben is látható, másrészt az előadás hosszú időtartalma miatt különösen tekintettel kell lenni a nézői figyelem folyamatos fenntartására –, a Latinovits-színház társulata e tekintetben nem hagy kívánnivalót maga után. A nagyszínpadi tér, a zenés darabok és a hosszú előadások külön-külön is megkövetelik a kifejezetten energikus játékstílust, a dinamizmust, amely A Répakirály egésze alatt meg is valósul.