A polip elsősorban szó, vagy állat? – Kritika Závada Péter A muréna mozgása című verseskötetéről

Závada Pétert a kilencvenes évek közepén az Akkezdet Phiai underground hiphopcsapat duójának egyik tagjaként ismerhette meg a magyar nyilvánosság, később a slam poetry mozgalom eseményein résztvevőként, majd zsűritagként is jelen volt, jelenleg pedig rendszeresen fordít, az ELTE esztétika tanszékén oktató, közben dramaturgként tevékenykedik, drámákat ír, és 2023 tavaszán megjelent ötödik verseskötete, A muréna mozgása. Sok irány, de ha a kíváncsiság a kifejezési formák újabb és újabb rétegeibe terelte is a szerzőt, a mozgás tere mindig egy maradt: a szöveg maga. A változatosság igénye ezúttal egyetlen munkában koncentrálódott: A muréna mozgása célkitűzése annak próbája, hogy a szerző az általa már magas szinten művelt műfajban, a költészetben mennyire tud meglepni minket kiszámíthatatlan, cikázó mozgásával.

A kiszámíthatatlanság és meglepetés nemcsak képzettársításokban, asszociációkban, de olyan alaptémákban is tetten érhető, mint

egy vers a fül belsejéről, amely az érzékelés csodája helyett egyszerűen a zsírosodás szerveként jelenik meg, és ahol pár soron belül a rodoszi kolosszus füléből Hamlet kertjébe kerülünk, hogy aztán Van Goghon keresztül észrevétlenül Szűz Máriáig jussunk.

A tartalmi váratlanságot szerkezeti rendezettség ellensúlyozza: a kötet három része jól érthető, irányadó határokat jelöl ki, és egyértelműsíti a tematikát.

Tobzódás a paradoxonokban

Az első rész versei két kérdést járnak körül alaposan: mindegyik szöveg saját alcímmel külön-külön az Ingamozgás és A gonoszság története című ciklusokba tagozódik. Előbbi mintha a megfoghatatlan leírását megkísérlő szövegek gyűjteménye volna, és e versek tobzódnak a paradoxonokban, megválaszolhatatlan kérdésekben. Az egész kötet meglepetést keltő szándéka talán itt a legegyértelműbb. A gonoszság történetében szereplő versek a gonoszság egy-egy – gyakran történelmi, társadalmi – konkrétum reprezentációján keresztül igyekeznek érzékeltetni elnyomott és elnyomó viszonyát. Így kerül terítékre a földrajzi felfedezések kora, vagy a kokacserje mint a hatalom kapitalista eszköze, legyen szó akár a kokainról, akár a Coca-Coláról. Bár az első és harmadik részben is olvashatunk egyértelmű sorokat színházról és szépírásról, mégis a második részben, a Munkajegyzetek ciklusban válik a legnyilvánvalóbbá az alkotás mint verstéma, és nem mellesleg az ítélet, legyen szó akár konkrét drámák szereplőiről, a felvezetésről mint írói technikáról, vagy egy színházi műfajról. A Piéce bien faite markáns leírás és vélemény a 19. század végi jól megcsinált színdarabokról, amelyeknek befogadói attitűdje a kőszínházak jelentős részében még ma is általános: a színház a kikapcsolódás
, a passzív befogadás tere, ezért az esztétikai élmény tekintetében kielégült néző leválasztja magáról azt, ami a színpadon történik. A Hangoskönyv ezzel szemben – vagy épp ennek következtében – a progresszív alkotásnak egy olyan izgalmas gondolatkísérlete, amelyben a könyv mint fizikai tárgy, azaz a lap, a tinta, a borító hangja kerül kihangosításra. Az Egy alma határai című, nagyobb lélegzetvételű vers alkotja a teljes utolsó részt. Ez a hiánytalan jelenlét nehézségéről, a nyelv mint egyedi gondolat kifejezésének paradoxonáról szóló, önmagában is tartalmas és kerek egész vers a kötet záródarabjaként új megvilágításba helyezi a korábbi verseket. Mintegy összegző meditáció, amely egyfajta olvasói útmutatásként is felfogható, amely túlzott szájbarágás nélkül segít eligazodni az értelmezési lehetőségek labirintusában.

Az értelmezési alternatívák játéka mindig is szerepet kapott Závada Péter szövegeiben, egészen az AKPH szócsavarásai óta, és a befogadó számára ez a kihívás most A muréna mozgásában központi szervezőelemmé vált. A versek jelentős része egy-egy drámát, filozófiai elméletet vesz töprengése kiindulópontjául, ám mégsem elitizmusként hat, inkább arról van szó, hogy az olvasó kiszolgálása helyett a kötet több szempontból is bizalmat szavaz az első, akár értetlen olvasat utáni értelmezői „munkánknak”.

Egyrészt ha nincs meg a feltételezett közös ismeret, a szöveg egyértelműen utal a forrásra, amely a versegészt tekintve valóban csak olyan általános kérdésekké kiáradó forrás marad, mint például Shakespeare III. Richárdja, amely felveti a kíméletlenség és a kompromisszumképtelenség terméketlen mivoltának témáját. Tehát a befogadó részéről a kiindulási pontokra vonatkozó minimális utánajárás már elősegítheti az utalások, párhuzamok felfedezését. Ugyanakkor az alaptémák sokszor újszerű értelmezésekbe, nem várt gondolatláncokba kapcsolódnak, ezért az adott területen jártasabb olvasó számára sem maradnak banálisak e versek.

Így válhat Oidipusz vaksága a vers túlértelmezésévé, ami a mindenhol előre feltételezett szimbólumok miatt túlmagyaráz, ezzel önbeteljesítő jóslatként látóhatáron kívül helyezi a szavak szó szerinti jelentését.

Másrészt a kötet nem elégszik meg az egyszeri olvasattal. A versek jelentős része egyszerre kettős módon jelöl: „Ha már a nyelvet mint közvetettséget nem tudom kiiktatni a megfigyelésből, legalább minden dolog jelentse önmagát, és ne támadjanak rám a fantázia sötét zugaiból a képes beszéd obszcén alakzatai” – olvashatjuk az Egy alma határaiban. Ennek értelmében, ha az általános olvasói hagyományokhoz hűen a szimbólumok mögé nézünk, akkor természetesen egy absztraktabb, általánosabb gondolatot, kérdést is tetten érhetünk, de a szövegek szó szerinti értelme ugyanolyan plasztikus, vagyis esztétikai értelemben izgalmas, és önálló versélményként szintén megállja a helyét. Így A polip mint szó behatol a nyelvbe témája lehet a nyelv, ekkor az állat mint a hangsor, a nyelvi kifejezés képes helyettesítője nyer értelmet, de az is teljes és izgalmas versolvasat, ha valóban a polipról szóló szövegként olvasom, amelyben a polip nem több a polipnál.

A feszültség kiengesztelése

A meglepetés látszólagos kuszaságát a szerkezeti renden túl a kötet két központi gondolata is oldja, amelyek változó intenzitással, de szinte minden versben felmerülnek. Ez nemcsak szilárd talajt biztosít az olvasó számára, de precíz munkát eredményez a kötet szempontjából is, hiszen olyan alapproblémákról van szó, amelyeket csak több szövegen keresztül, több nézőpont számításba vételével lehet megismerni, körbejárni. Az egyik ilyen szervező téma a nyelv és gondolkodás elválaszthatatlansága, ugyanakkor feloldhatatlan ellentmondása. Hiszen a nyelv előfeltétele a gondolkodásnak, de séma is, a teljesen egyedi nem lehetséges benne, csak általánosan és közvetetten kifejezhető vele az emberi gondolat. A kísérlet tehát: az értelem megértése a személyes viszonyulás nélkül, mindez egy olyan eszközzel – maga a nyelv –, amely csak emberi dimenzióban létezik. Ez a paradoxon teszi lehetővé a már említett kettős jelölést és az objektív költészeti jelleget. Jelleg, mert ha már a tényleges jelentésről van szó, kérdéses, hogy létezik-e a lírában teljes objektivitás, vagy inkább csak törekvésről beszélhetünk, ami izgalmas feszültséget teremt a szövegekben. A muréna mozgásának utolsó verse e kérdésben inkább az utóbbi eshetőséget érvényesíti, ahol „az értelem és képzelet mint két jókedvű teniszező” feszül egymásnak. Így a valóság teljes megértése és megírása is lehetetlen, tekintve, hogy sosem tudunk saját szubjektivitásunkon kívül kerülni. Ám ez mégsem kudarc, ha elfogadjuk a kötet állítását, hogy a töredékesség önmagában is tökéletes.

A befejezetlen tökéletességével pedig a kötet feloldozza a befogadót: nem értelmezői fogyatékosság, ha nem értünk mindent, hanem az ember és a vers alaptermészetének következménye. A teljes megértés lehetőségének hiányában pedig minden értelmezés érvényes lehet,

de értelmezés csak akkor születhet, ha hozzá merünk nyúlni a versekhez, hiszen a szövegek nem adják magukat könnyen, viszont határozottan rámutatnak arra, hogy ez mindig közös munka vers és olvasó között.

A másik központi gondolat valójában a nyelv és a gondolkodás ellentmondásának következménye: a feszültség feloldásához ugyanis az önmagunkba zártságból, szubjektív buborékunkból kellene kitörnünk. Akkor talán megláthatnánk a dolgokat teljes valójukban, és nem csak azt a részüket, amelyet csupán számunkra és minden korábbi élményünk, megszerzett tudásunk tükrében jelentenek. A kitörés vágyának tetőfokát jelenti az autohipnózisban hüllővé változásról szóló Munkajegyzetek / Hámlás című vers, amiben a humánum levedli emberi mivoltát, és új formájában más perspektívát nyerhet a világban létezőkről.

Mindkét gondolat merőben elméleti kérdés, épp ezért hat váratlanul a tartalmi cikázás mellett a versek néha egészen epikus jellege, ahol a forma és tartalom feszültségét is megtapasztalhatjuk. A Munkajegyzetek / Hangoskönyv című vers egy teljes történetet mesél el a franciaországi antikváriumok és könyvpiacok felfedezésétől indulva egy, a Nagy Diófa utcai galériában megrendezett installáción át egészen a kiállítás fogadtatásáig, az Egy alma határai című pedig tíz oldalon keresztül, nemkülönben jól követhető, lineáris sorokban írja le egy év néhány eseményét.

A történeti keretek segítik az elvont gondolatokat megfogható, gyakorlati problémákká formálni, és ismételten a kettős jelölést érvényesítik, hiszen a részletes körülményleírás egyenrangúan tesz érdekfeszítővé történést és gondolatot.

A muréna mozgása változatossága az ellentmondások diszharmóniájában nyilvánul meg leginkább. Gondolat és történés osztoznak a fókusz pozícióján, ezzel a nyelv és gondolkodás, valamint az én és értelmezés paradoxonai magunkban lezárhatatlan vitákat elindító verseket teremtenek. Időtlenségük miatt a témák sokszor nagyon aktuálisak, ugyanakkor a történetiség, az emberiség temporális szemlélete meghatározó eleme például A gonoszság történetének, és bár a versek objektivitásra törekednek, arról is tanúságot tesznek, hogy a költészetben sosem kerülhető el teljesen a szubjektív nézőpont. Mégsem érezhető széthullás vagy irányvesztettség, mivel a kötet határozott kompozíciós elve biztonságos játékszabályokat nyújt, és kijelöli az olvasás irányát. Az Egy alma határai című vers abban az esetben, ha az olvasónak címzett, a kötet egészére vonatkozó útbaigazításként olvassuk, épp arra szólít fel bennünket, hogy el merjünk hinni minden leírt sort, és ne higgyük, hogy van előlünk megbújó értelem, vagyis merjünk érvényt szerezni saját értelmezésünknek. A muréna mozgása kiváló mintapéldánya annak, hogy a passzív befogadó számára nem létezik az irodalom, és a töredékesség is csak úgy lehet tökéletes, ha felszabadítja az olvasói sejtéseket, mert közvetlenül nem fog kiszolgálni. Nem megfigyelni, hanem játszani hív ez a kötet, amit ha elfogadunk, kész szabályrendszerek helyett a szabad mozgás biztonságosan körülhatárolt terébe vezet minket.