Lapát vagy sétapálca? – Szép Ernő: Emberszag

Az 1945-ös megjelenésű kötet Szép Ernő testközelből átélt, naplószerű eseményfolyama. „Afféle különös, szigorúan tárgyszerű és kommentált, értelmezett útinapló, ami végigvezet a Margitszigettől a Pozsonyi úton át egészen Veresegyházig és Erdőkertesig” – fogalmazza meg tanulmányában Széchenyi Ágnes a kis kötet esszenciáját. Ugyanakkor ez a szemlélődő kötet a holokauszt tragédiájának új látásmódjába illeszkedik, amelyben szinte ugyanolyan fontos eszköznek bizonyul az elmélyült önvizsgálat, mint a külvilág cselekménye.

E kallódó útinapló sorait a közelmúltban színházaink is tolmácsolták. 2015-ben a Szkéné Színház vitte színre az Emberszagot, mindössze három szereplő: Fodor Tamás, Tóth József és Kovács Krisztián alakításában. Legújabb adaptációja pedig egy 2022-es filmváltozat volt, amelyben a Madách Színház színészei játszottak: Gyabronka József, Balla Eszter, Dunai Tamás, Fillár István és Kerekes Éva. Előbbi feldolgozásban Fodor Tamás, utóbbiban Gyabronka József játszotta Szép Ernőt. Az alkotások közös pontja az az egyszerre jelen levő hűvös sztoicizmus és lírai merengés, amely a napló szövegéből kiindulva magával ragadja a nézőt és az olvasót is.

Az Emberszagban Szép Ernő emlékfoszlányait felidézve három hét borzalma játszódik le a névtelen elbeszélő testi-lelki szemei előtt. Valójában már a teljes kiszolgáltatottság előtti, nyár végi hónapok is a háborús hírektől terhesek. A nyitófejezetben annak az 1944. október 20-i reggelnek a rémületét érezzük meg, amikor a nyilas katonák kiparancsolják a lakókat a Pozsonyi úti házból. Ez a kényszerlakás egy átmeneti otthont jelöl, amelybe a zsidó származású polgárokat költöztették. A második fejezetben visszakanyarodunk a lakókörzet nyári hónapjaira. Elbeszélőnk próbál nyugalmat találni a napi rutinok kialakításában, ám az élettér egyre csak szűkül, s közben kintről is egymással ellentétes híresztelések érkeznek. Bár a jó ideje közeledő oroszok és angolok a külső megváltást jelentenék, az időközben hatalomra került Szálasi-kormány radikalizálja a hitleri antiszemitizmust.

Az egyre nyomasztóbb légkört néhol áthatja egy-egy reménysugár.

A rettegésben tartott polgárok sokáig hisznek a kormányzói menlevelekben: ezek közül az egyik legerősebbnek a svéd védelem hírlik, amely a Svédországban élő rokonságra hivatkozva váltható ki. Hamar kiderül azonban, hogy a dokumentumok nem sokat érnek. A hivatalok tehetetlen abszurditásáról vall a szerző fanyar végkövetkeztetése is: „Szeptemberben azután, még akkor is nyomozták, hogy nem voltam-é kommunista, olyan mélységesen elutáltam az ügyet, elment a nevemben a testvérem az Andrássy út 69-be: adják vissza a kérvényemet, nem óhajtom a mentesítést, köszönöm.”

Halvány reményként dereng fel továbbá egy írótárs, a bohém Tersánszky Józsi Jenő megjelenése is: „Gondolom, augusztus vége fele volt, mikor feljött hozzám az a kedves garabonciás, Tersánszky Józsi Jenő, címemet valahogy megtudván.”

Tudvalevő, hogy Tersánszky ez idő tájt az üldözötteket, köztük például a Nyugat folyóiratból ismert szerkesztőt, Fenyő Miksát is az Avar utcai házában bújtatja. A kedvelt bohém szerző – akit az I. világháborús hadiszolgálata miatt kevésbé háborgatnak – többek között feleségét, barátait és munkatársait is igyekszik hamisított igazolásokkal megmenteni. A Pozsonyi úti lakásba felcsöngetve vészes hírekkel szolgál: a zsidókat el fogják hurcolni Pestről. Igyekszik meggyőzni Szép Ernőt is, hogy titokban keresztelkedjen át. Szép azonban nem él a gesztussal: erős kötelék fűzi őt az üldözöttek közösségéhez, melyből kiválva hűtlenségnek érezné a saját bőrének mentését: „Hát evvel a szerencsével nem éltem, megmaradtam sorstársaimnak, a zsidóknak a vallásán.”

Név nélkül

Minden elhallgatás beszédes. A narrátor anonimitása mellett a Pozsonyi úti házban élő urak is csupán a nevük kezdőbetűjével vannak megemlítve: a szelíd F. úr, a gyermek nélkül maradt V. igazgató úrék vagy a mindenfelől jó híreket hozó B. Mindamellett, hogy a szerző a kötet végén egyértelműsíti a névtelenség kérdését – a teljes névvel kiírt bajtársaktól engedélyt kért, a kezdőbetűvel jelölteket pedig nem lelte fel –, a nevek és számok világa általánosságban utal a holokauszt személytelenségére.

Az illékony, akármikor törölhető számok és kezdőbetűk egy nagy gépezetnek a kódjai lesznek. Az üldözöttek azzá a névtelen szörnyé kénytelenek válni, amelynek a felettes, náci uralom ítéli őket. Megdöbbentő jelenet, ahogyan a folyton csepergő esőben, egy tribünön ülve az elbeszélő az első kirendelt éjszakáját szenvedi végig: „Egyszerre kellett hallgatni a hátam mögötti úrnak, a bal szomszédnak, meg az előttünk ülő ismeretlennek, akinek a bal szomszéd a kalapjára bukott, a méltatlankodását. A szomszéd fej a vállamra hullott megint. Ültem tovább nyitott szemmel, amilyen egyenesen csak tudtam”. Mintha csak megelevenedne egy folyton mormogó, száz végtagú szörny, amely öreg, névtelen, és csillagok millióit viseli a kabátján.

„A háromszög közepén, jeléül annak, hogy végre is magyar vagy, nagy U betűt, a csíkon meg nyomtatott számjegyet olvashatsz, az enyémen például 64921-est. Ajánlatos lesz, értesültem, a kiejtését világosan, értelmesen és jól tagoltan mielőbb németül is megtanulnom” – vallja meg identitásának teljes elvesztését Köves Gyuri a Sorstalanságban. A két beszédmód, vagyis a Sorstalanság és az Emberszag láttatása között alapvető különbség, hogy míg az előbbinél átélt eseményeket inkább a tárgyilagos, halált megvető őszinteség jellemzi, addig utóbbiban mindezen leírások a századelő és századforduló romantizáltabb stílusjegyeivel, így például archaizált, főként latin eredetű szavakkal párosulnak: „[…] beírják majd, hogy szervi szívbajom van, a szimptómákra nézve majd délután kioktat. […] Hiúságom se engedi, hogy retiráljak.”

Mindkettő hangvételben közös viszont az az elbeszélői tudatosság, amelyet a túlélés ösztönöz.

A racionalitás elvesztése ugyanis ilyen állapotok között az összeomlással jár: véglegesen elveszik a dönteni többé már semmi fölött nem tudó lény, az ember. Elveszik, s így az egyén menthetetlenül a lenézett tömeg részévé válik.

Az elidegenedett egyéneknek csupán a szaguk közös: tehetetlenség és rémület okozta izzadság ez, az Emberszag. A címben is jelen lévő durva szókapcsolat – ember és szag – már kiválthatja a befogadóban az ellenszenvet, a rosszallást. Hangulatfestő, kellemetlen jelentésárnyalatú összetétel, amely undort eredményez. Másfelől deiktikusan jelezheti az értelmetlen brutalitás közeledtét is: az ember itt vágásra szánt állat módjára kerül kelepcébe. Mocsok, vér és bűz egyvelege fogja átlengeni azokat a sorokat, amelyekben az embereknek fel kell adniuk emberségüket.

Lapát, pofon, abszurditás

A munkaszolgálat helyszíne Erdőváros, ahol az időseket sáncárkokba kényszerítik. Az ásókkal, lapátokkal végzett kierőszakolt kényszermunka emlékeztethet bennünket Örkény István ismert egypercesére, az In memoriam dr. K. H. G.-ra: miközben a művelt doktor egy lódögnek ás gödröt, német költőkről kérdezi az őt fenyegető tisztet. A katona szégyenében, hogy se Schillert, se Hölderlint, sem pedig Rilkét nem ismeri, agyonlövi a doktort. Ez az apró történet is a hatalmaskodó fél bornírtságát, abszurditását jelképezi, a művelt kisemberekkel szemben. Fanyar, önironikus humor Örkény novellájában, amelyben az Emberszag töredékeiben, a fiatal tiszttől pofont kapó elbeszélő megjegyzése is osztozik: „Más volt a baj, nem amit kaptam: olyan komikus volt, hogy hatvanéves koromba fejbe vág ez a buta fiú, nagy kínomba került, hogy el ne nevessem magam. Képzeljék, ha ott kifut a nevetés a számon.”

Itt érhető tetten Hannah Arendt zsidó származású, amerikai filozófus gondolata a hatalom mérgező gondolkodásmódjáról, amelynek metodikájára Eichmann Jeruzsálemben – Tudósítás a gonosz banalitásáról című könyvében tér ki: „[…] a törvénytisztelet nem pusztán a törvényeknek való engedelmességet jelenti, hanem azt is, hogy mindenkinek oly módon kell cselekednie, mintha alkotója lenne azoknak a törvényeknek, amelyeknek engedelmeskedik. Innen a meggyőződés, hogy a legkevesebb a kötelesség teljesítése.”

Arendt a náci tisztek és döntéshozók gondolkodását a kanti kötelességteljesítés szélsőséges irányba torzult elvrendszerének tekinti. Nem elég engedelmeskedni, egyet is kell érteni, hovatovább elkötelezetté kell válni. Természetesen ebben a rendszerben is megvannak azok a kivételek, akik nem a meggyőződés elvakult hívei. A Veresegyházán állomásozó és az elbeszélő által többször is emlegetett Megay százados például mindent megtesz, hogy némiképp enyhítse a menetelők szenvedését. Ugyanígy szó esik a munkaszolgálat egyik felügyelőjéről, aki képes emberséget mutatni: „Az útmester, az a csendes, szelíd ember, sétálgatott köztünk, érdeklődött, hogy bírjuk a munkát, kinek mije fáj a legjobban. Nem önöknek való ez – azt mondja ott közel egy félszemű öregúrnak –, aki tudja, mi a földmunka, az ezt nem tette volna önökkel.”

A halál már korábban, a kitoloncolástól kezdve ott leselkedik a baktató öregek sorai közt.

Még az erőltetett menet ellenére is naiv remények költöznek a szívekbe, amíg el nem dördül az első lövés: „Halljuk a tizedes szavát: – Nem állsz fel? Nem állsz fel? Egy… Mit akar ez? – Kettő… […] A hármat ki se mondta, nem, hanem pisztoly pukkan ott hátul. És vagy húsz másodperc múlva még egy lövés. Azután ordít a tizedes előrefele: – Indulj! Senki nem nézett hátra, nem akartuk látni, amit láthattunk volna.”

Az áldozat ez esetben egy hetvenéves, súlyos cukorbeteg volt, aki már nem bírta tovább a gyaloglást. A különböző megaláztatások közül, amelyek olykor gyilkosságba is hajlanak, kimagaslik egy harminchat éves házasember, Frank Endre halála. A fiatal építész korábban kaszárnyákat tatarozott, a csoport érkezésekor már a telepen volt és a munkát felügyelte. Egyszer hívatják őt, és agyonlövik. Kivégzésének oka, hogy motozás előtt 70 pengőt a nadrágjába csúsztatott. Társai csöndben siratják el kies szállásukon, a padláson.

Frank Endre neve hallatán megelevenedhet előttünk egy hasonlóan tragikus sorsú lány, az európai irodalomból ismert Anne Frank alakja. A bő két évig írt napló mindössze tizenöt éves szerzője 1944 júliusában így vallott magáról: „Mindenki, aki hosszabb ideje ismer, tudja, hogy egyik legszembeszökőbb jellemvonásom az önismeret. Bármit teszek is, közben képes vagyok kívülről látni magam, mint egy idegent. Mindennemű elfogultság vagy mentegetődzés nélkül nap mint nap figyelem a valódi Annét, vajon jól vagy rosszul viselkedik-e.” Anne Frank 1945 márciusában halt meg, a bergen-belseni koncentrációs táborban. Az idézetben kiemelt önismeret és a lélekben hordozott ideális kép azok az ismérvek, amelyek képessé teszik az átélő ént a beszédre. Szép Ernő névtelen elbeszélője is „nap mint nap figyeli” önmagát és környezetét. Naplóbejegyzéseiben ezáltal juthat el egy mélyebb önvizsgálathoz.

Egy nemes lélek küzdelme

Szép Ernő elbeszélője hisz az életben, folyton reméli a változást, és minden nyomor ellenére szereti az őt körülvevő természetet.

„Én, én, kérem, mintha nem is hinném a halált. Ó igen, elfúj engemet is, mint a gyufát, de én nem tudok majd arról; én nem tudok, nem hiszek, képzelni se bírok egyebet, csak életet. Sose lesz az életnek vége, utolsó lélegzetem után nem húzom össze a tüdőm, és utolsó gondolatom után pontot nem teszek: gondolat, lélegzet átalszökik a végtelenbe, időtlenbe.” Egy olyan lélek dacos vallomása ez, aki gyermeki kezekkel képes kapaszkodni a világ szépségeibe. Mert ennek a naplónak a legnagyobb ereje az a meg nem rontott, tiszta, gyermeki szemlélet, amellyel a szerző még a legkegyetlenebb állapotot is szelídre festheti. A rohamtempójú menetelés közben elszégyelli magát, mennyi helyen nem járt még az ő kedves hazájában. Árokásás alatt pedig, akár egy kisgyermek, a föld szépségében gyönyörködik: „Visszalátom a rongypokrócot, ami a pádimentomunkon húzódott gyerekkoromba. Annak a csíkjainak volt ennyi minden színe. Mi van ebben a földben, mi ez a kék, ez a zöld, ez a lila mind? Szégyellhetem, hogy nem ismerem a talaj vegyészetét, nem ismerem a földet, amely anyánk és kenyerünk.”

Ezekben az eszmélkedésekben találja meg az őt körülvevő természet rejtett, addig átlagosnak hitt szépségeit.

Apró jegyzeteiben ugyanis nemcsak a fájdalmat és a külvilág brutalitását jegyzi fel, hanem a bensőleg átélt feloldozásokat is.

A háromhetes kényszermunka utáni felmentésekor még a telephelyen sorakozó tégláktól is búcsút vesz: „Sorakoztunk, indulj. Egynéhány téglakupac búsult még ott a kapuig. Szép klinkertéglák, halovány rózsaszínűek, akár a fiatal leányok orcái. […] Lelke van a téglának is; ha nem volt, adok én neki.”

Az unikális feljegyzések említett szemlélete magában a nyelvben ölt testet. Abban a nyelvben, ami képes befelé fordulni, s a belső békét és önazonosságot megtapasztalva újra szépnek, reményteljesnek látni az életet. Napjainkban is példaértékű lehet az a fajta tudatos szemléletmód, amelyről ezek a feljegyzések tanúskodnak: a borúban is derűs, makacsul meglévő életösztön, amelyet megismerve még a 20. század kegyetlen és szürreális nyomorában is e töredékeket olvasva tudunk rácsodálkozni az apró csodákra.

A gavalléri gesztusok századelős eleganciával és iróniával vegyülnek. „És amit meséltem idáig, azt is »if you, want, remember, if you want, forget«” – fejezi be egy hanyag vállrántással az őszinte jegyzeteket az elbeszélő. Egy igazi úriember semmit nem próbál magyarázni vagy súlyos mondatokkal alátámasztani. Megelégszik a rideg faktumokkal és tapasztalatokkal, amelyeket aztán élővé varázsol, a saját szájíze szerint. Ezzel a zárszóval tehát az elbeszélő magát a befogadás aktusát teszi igazán feltételessé és szabaddá, utalva egyúttal az emberi szabad döntés lehetőségére.

Szép Ernő hangvétele még e rideg valóságba is képes lelket lehelni. Az Emberszag bestiális útinaplója olyan, akár egy elevenen lüktető seb újabb szövődménye; csak egy finom, szemlélődő stílus árnyalt beszédmódja jelentheti rá az egyedüli gyógyírt.