„Titkos szűrők, fátyolok hálózata” – Ottlik Géza: Próza

„Nem így telt velünk az idő. Nem cselekményszerűen, nem áttekinthetően. A kézzelfogható valóságban éltünk, nem dicséretes eszmék jelképei közt vagy kerek történetek absztrakcióiban.”
(Ottlik Géza: Iskola a határon)

„Ám a regény, regényesség mindenképpen kulcsszó Ottliknál. Esszéiből, könyvkritikáiból, életképeiből is nagyszerű regényt, igazi vadregényt csinált: ez a Próza című könyv […].”
(Tandori Dezső: Ottlik Géza „rejtélye”)

„Nem cikkgyűjtemény, nem »összeválogatott vegyes írások«, nem »különböző műfajú cikkek laza füzére«, nem »csokor« és nem »forgács«. Nem műhely, hanem mű” – olvashatjuk Balassa Péter a Próza megjelenésének évében a Kortársnak írott recenziójában. A mű befogadástörténetének legfontosabb, visszatérő kérdése, hogy Ottlik Prózája miként olvasandó, több-e válogatott, vegyes műfajú írások gyűjteményénél. A mindenkori befogadó forgathatja a kötetet füveskönyvként: a Próza – Tandori metaforájával élve – tele van „vízfenékre pottyantható, onnét felhozható kavicsokkal”. Beszédes tény, hogy a Kovács Ida által összeállított Ottlik képeskönyv idézeteinek közel fele a különleges kiállítású, piros alapon ezüst betűs borítójú könyvből származik.

Az életműben elmélyülő olvasó figyelmét ugyanakkor nem kerülheti el a Próza matematikai igényű szerkesztettsége, titokzatos belső logikája.

Ahogy azt a Balassa-idézet is illusztrálja, a kötet szerves egységként való értelmezésének lehetősége már a ’80-as években megjelenik az Ottlik-recepció horizontján (rendhagyó kritikájában Bányai János – Jorge Luis Borges Az elágazó ösvények kertje című novellájának segítségével – a regény képtelenségét tematizáló regényként olvassa a Prózát). Az ezredforduló után született tanulmányok pedig, ha nem is azonos következtetésekre jutva, de egyöntetűen ezt a feltételezést erősítik.

Szakadások és csodák

A kötet friss interpretációinak hiányát maradéktalanul betöltő szerzők élesen eltérő véleményeket fogalmaznak meg a mű fikcionalitásával kapcsolatban, elégedjünk meg tehát azzal a kockázatmentes megállapítással, hogy a Próza önéletrajzi jellege legalább olyan markáns, mint az életmű magától értetődően regényként olvasott szövegeié. Önéletrajzisága, önarcképszerű megformálása minden bizonnyal összefüggésben áll azzal a biográfiai mozzanattal, hogy Ottlik felesége, Debreczeni Gyöngyi 1979-ben, tehát a kötet megjelenését megelőző évben halt meg. („Feleségem már súlyos beteg volt” – áll a Próza harmadik, Hornyik Miklós által készített interjújának prológusában.) A megszakadt történetek teljessége (Tiszatáj, 2008) című, megvilágító erejű tanulmányában Hernádi Mária mutat rá, hogy a szakadás, a törés – amellett, hogy tematikusan, motivikusan újra és újra visszatér a szövegben – mintegy strukturálja, formálja is a mű finom prózaszövetét. „Sok minden félbeszakad, elakad, abbamarad. Felhagytam végül az újságírással is, miután még egy nagy reggeli lapnál megpróbálkoztam. Úgy látszik, a világ ilyen szakadásos. Ezeket a szakadásokat a lelkünk nem veszi szívesen, nem is mindig tudja követni, elfogadni, magáévá tenni: folytonosságot kíván. A folytonosság azonban előfeltételezi a végtelen fogalmát, tényleges létezését […]. A természet világában, úgy látszik, nincsen folytonosság és végtelen” – olvashatjuk a Próza egyik kulcsfontosságú részletét, mely a kötet az Iskola a határon-ból ismert Czakó Pali öngyilkossági kísérlete körül bonyolódó keretelbeszélésének második felében, a szöveg utolsó bekezdésében folytatódik. „Minden megszakad, félbemarad, tépné ki magát belőlünk. Hát fordítsd el a fejedet. Forduljunk el.” Ugyan a katonaiskolai barát újságcikké alakított halálhíre hamisnak bizonyul, a keretfikcióban szerepel egy hiteles is: az elbeszélő Rómában értesül szeretett nővére, Júlia haláláról. Ottlik tehát közvetve, sőt többszörösen közvetve ugyan, de mintegy tematizálja friss veszteségélményét, feleségének halálát, mely ekkor már készülő regényének, a posztumusz megjelenésű Budának is fundamentális nyersanyaga.

A Prózában érvényesített fikciós eljárásokat vizsgáló Gunda-Szabó Dóra állapítja meg Ottlik Géza Próza-poétikája (Vigilia, 2012) című tanulmányában, hogy a kötet túlnyomó részét képező, eredeti funkciójukat tekintve nem szépirodalmi szövegek (interjúk, kritikák, esszék stb.) előbbi környezetükből a mű kompozíciójába emelve „differenciált referencialitásba, szépirodalmi és fikciós dimenzióba helyeződnek.” Az így kialakult térben a befogadás hangsúlyai is eltolódhatnak: Ottlik reflektált olvasója, amennyiben felismeri, hogy a kötet látszólag széttartó szövegei egymással párbeszédbe állítva összetett hálózatot alkotnak, a műfaji prekoncepciók szabta kereteknél tágabb perspektívában szemlélheti a Próza írásait. Konkrét példával is élve: az Ottlik által válogatott 1978-as Kosztolányi-novelláskötet, a Boldogság utószava a Próza dramaturgiai csúcspontjaként nem pusztán káprázatos esszé, minden ízében méltó tisztelgés a mester előtt, hanem kulcs a mű (vagy akár: az Ottlik-oeuvre) egészének értelmezéséhez. „Szóval, érzet. Kosztolányi novelláiból nagyjából kihámozható, hogyan folyt le az élete. […] De hát ez még mind nem az »érzet«, ugye? Ilyesfélét, néhány útlevéladattal és fényképpel kiegészítve, bármely életrajz is tud közölni. A novellák egészen más kérdéseket tesznek fel az írónak. Érdemes volt-e megszületni? Aztán hogy érezte magát a világban? Milyen hát ez az egész? Válaszul – a csattanós történet meg a másokról szóló anekdota ürügyén – kapunk egy teljes Kosztolányi-tájat, Kosztolányi-világot. […] Olyan konkrét-valóságosat, hogy vissza fogunk hőkölni a legjobb életrajzok, fényképek siralmas ürességétől, s azt fogjuk érezni, hogy nem is arról a Kosztolányiról készültek, akinek a valóságos életét az írásaiból már szinte személyesen ismerjük. Így szokta elszegényesíteni a létezés mérhetetlen és áttekinthetetlen gazdagságát az, amikor rövid földi életünket tényszerű adatokban s az évek számával próbáljuk mérni.”

A nemes egyszerűséggel Kosztolányi címmel ellátott írás idézett részlete megdöbbentő élességgel rajzolja ki a Próza szokványosnak semmiképp sem tekinthető koncepcióját. Az esszét megelőző, hosszú interjúban Ottlik saját, nők között töltött gyermekkora kapcsán említést tesz a novelláskötet összeállításáról („Most éppen egy Kosztolányi-novellagyűjteményt állítok össze, utószót kell írnom hozzá. Kosztolányi boldog gyermekkorában látom egyik kulcsát annak, hogy prózájából mérhetetlen boldogság, életszeretet árad…”), majd megjegyzi, akárcsak Kosztolányi, ő is azok közé tartozik, akik valamely „speciális mondanivaló” nélkül döntöttek úgy, hogy íróvá válnak, s akiknek ehelyett nem kevesebb, mint „az egész élet, a teljes világmindenség, a létezés egésze” a mondanivalójuk. Ismerve a mű születésének meghatározó biográfiai körülményét (Lengyel Péter a Kortársnak adott, 2023-as interjújában arról számol be, hogy a Próza összeállításának gondolata mögött terápiás szándék húzódott), mely egyszersmind lezár és megnyit egy életszakaszt, a legkevésbé sem meglepő, hogy Ottlik egy egész addigi személyes létezését összegző kötetkompozícióban gondolkodik. Ez a vakmerő elképzelés azonban elkerülhetetlen akadályokba ütközik – csak a legfontosabbat említve: a hagyományos önéletrajz több szempontból is elégtelennek bizonyul „a létezés egészének” helyreállításához. Egyrészt eredendően kerekségre törekszik, nehezen tűri a szakadásokat, elvarratlan, látszólag sehová sem vezető szálakat, miközben az élet (mint Ottlik írói pályája) „lyukacsos, mint a valódi ementáli sajt”. Másrészt hajlamos arra, hogy „a létezés sűrűségét, dinamikáját, hevességét, eksztázisát” kartotékadatok gyűjteményévé silányítsa. Hernádi Mária figyel fel arra, hogy Ottlik a célkitűzésének megfelelő műfajt a regényben találja meg (már amennyiben a regényt a szerző bécsi előadásának, később a kötetben is szereplő tanulmányának alapján határozzuk meg):

„Az Ottlik által definiált regény tehát éppen olyan, a teljességet a töredékesben sűrítő, folyamatosan változó és keletkező, végleg soha el nem készülő építmény, mint az emberi élet, pontosabban: mint az a történet, aminek az ember a saját életét látja.”

Ezzel összefüggésben pedig arra is rávilágít, hogy a műfaj lehetőségeinek feltérképezése egyidejűleg több szinten is zajlik: az elbeszélő a kötet teoretikus-filozofikus szövegeiben, ha az esetek többségében nem is explicit módon, de a regényről gondolkodik, közben pedig – nem elméleti síkon – alakul, formálódik az ottliki „vadregény”.

„[…] minél fenyegetőbb a széthullás, annál ragyogóbb fényben jelenik meg az élet, és mint a reflektor sugarában, az eddig legrejtettebb kontúrjai is lélegzetelállítóan élessé válnak” – írja Földényi F. László Caspar David Friedrich című könyvében. A Próza Ottlik-tája, Ottlik-világa krízisből születik, nem kínál semmitmondó életbölcsességeket „ürességre, hiányra, szakadásra”, „nem tereli el a figyelmünket a valóságról, mint a jó detektívregény” és „nem ringat álomvilágba, mint a rossz irodalom”, mégis vigasztaló, a töréspontok körül ugyanis a személyes létezés csodái sorakoznak, mégpedig „sértetlen valóságukban”, átható sugárzással. Fejér Lipót tanítványának lenni („Aki nem ismerte, az valamit nem tud a világról, és sohasem is fogja megtudni”), szendvics és sör a Vámház körúti automata büfében két egyetemi óra között, felvonásközök a régi Városi Színházban Júliával, halálfélelem a Vérmező „csodálatos hósivatagában”, befogadást nyerni a Nyugat munkatársai közé, felfedezni 1945 márciusában, hogy hónapok után megindul a víz a fürdőszobában, Schöpflin Aladár szeretete és „közlési rejtjelei” – és még sorolhatnánk a kötet világló részleteit, melyek tanúsítják, hogy „múló földi életünk mégis nagyszabású dolog”.

Minden út Budára

Az Ottlik-irodalomban érthető okokból az első és legfontosabb viszonyítási pont az Iskola a határon. A befogadás jellemzően a főműhöz kapcsolt látószöge ugyanakkor nem kizárólag megvilágítani, hanem kitakarni is képes bizonyos, az életművel kapcsolatos lényegi összefüggéseket. Az 1979-es év nem kizárólag a személyes életút kapcsán tekinthető mérföldkőnek, hanem az oeuvre vonatkozásában is: ekkor jelentek meg a készülő regény, a későbbi Buda első részletei az újvidéki Híd folyóiratban. „Az Iskola a határon-nak bizonyos értelemben folytatását jelentő regény” (ahogy a Próza második, Lengyel Péter-féle interjújában olvashatjuk) az előzetes reményekkel szemben nem lát napvilágot „belátható időn belül”, az 1980-as kötet ugyanakkor megnyitja az írói pálya utolsó korszakát, mely bár csak a szerző halála után, de végül mégiscsak a Buda megjelenésével csúcsosodik ki.

Elsőre talán nem egyértelmű, miért, de a Próza akár a Buda életműbeli párdarabjának is tekinthető:

a kötetek bizonyos részletei párhuzamosan formálódtak (előbbit több évtized írásai alakítják, így a ’70-es évek végének kulcsfontosságú, nem szépirodalmi szövegei is, utóbbin pedig Ottlik köztudomásúan évtizedekig dolgozott), ami nem pusztán időbeli egybeesést jelenthet, hanem azt is, hogy a két mű végső soron azonos poétikai megfontolások jegyében, illetve azonos élmények hatására fogant. A Próza és a Buda – egybenyitva élet és irodalom dimenzióit – a látszólag össze nem tartozóból, a töredékesből, a mintegy tetszőlegesen felcserélhetőből, variálhatóból épít teljességet. Párhuzamosan elmélkedik önnön mivoltáról, létezésének lehetőségeiről, és teremtődik, hívja életre saját magát. Végül pedig: felteszi és tulajdonképpen meg is válaszolja nagy kérdését – építhető-e az élet, gyarapítható-e a műalkotás, ha a számodra legfontosabbak már nem élnek, „a halál felé, a semmi felé utazva”?

A cikksorozat korábbi darabjai:

Zenélő, szomorú mocsár – Gozsdu Elek és a Tantalus

Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Ottó első, Rovarház című regényéről

Mennyi a nyugdíja egy világszínvonalú kisregénynek – Ottlik Géza: Hajnali háztetők

„Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom” – Fél évszázada jelent meg Weöres Sándor Psychéje

„A sokszor írt témának meg nem írt regénye” – Lovik Károly: A kertelő agár

Szenvedélyek végletekig: 80 éve jelent meg Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye

Az eltűnt Hellász nyomában – Szabó Magda Zeusz küszöbén című művéről

„csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk” – 110 éve jelent meg Kaffka Margit Színek és évek című regénye

„Nem érzed-e, hogy jön homlokod felé a golyó […]” – Esszé Bródy Sándor A nap lovagja című regényéről

Habent sua fata libelli – Markovits Rodion Szibériai garnizon című művéről

„Itt volt tegnap Devecseri” – Esszé Devecseri Gáborról

„Az utolsó költő” – Reviczky Gyula költészetéről

„Ó, állatok mély, boldog mélabúja!” – Juhász Gyula költészetéről mai szemmel

„Szerencsésen meggondolatlanul Párizsba érkeztünk” – Vaszary Gábor: Ketten Párizs ellen

„Egy nagyobb rend égi geometriája” – Ottlik Géza: Buda

„Ha ilyen volt? Ha ilyen is volt?” – Mándy Iván: Fabulya feleségei

„De itt van az apám, akivel éppen úgy összefüggök, mint anyámmal” – Hunyady Sándor: Családi album

„Fájt bennem az élet, mint egy seb, olyan nyersen” – Szép Ernő: Lila ákác

Az eltűnt idő nyomában Szomory Dezsővel – Szomory Dezső: A párizsi regény

A gombfoci: élet-halál kérdés – Tandori Dezső: Nagy gombfocikönyv

„Tudja, a regényírók annyi hülyeséget terjesztenek a légióról” – Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó