Milyen kilátásai vannak kultúránknak az új esztendőben és az egész 21. században? Milyen összefüggések határozzák meg a hosszabb folyamatokat? Újév-kezdő beszélgetés Thimár Attilával, a Kortárs főszerkesztőjével.
Milyen lesz ez az új, 2025-ös év a Kortárs számára?
Remélem jobb, mint a 2024-es, igaz, minden évnek úgy indulok neki, hogy jobb lesz, mint az előző. Kicsit messzebbről kezdem. Úgy érzem, hogy több olyan folyamat is fordulópontra jut a történelemben és ehhez igazodva a kultúra és a művészetek területén is, amelyek már régóta értek, s talán most megtörténik a változás, de legalább az, ami ebből a legfontosabb, a változás szükségességének belátása. Az átalakulások egymással nem feltétlenül összefüggő okok, folyamatok miatt zajlanak, és sokszor csak az egyik vagy a másik okot emelik ki azok, akik erről beszélnek, holott éppen az a leginkább fontos, hogy mindent egyszerre lássunk, hogy a megoldásra való törekvés ne legyen félresikerült, rövidre zárt gondolat, cselekedet. Mondok egy példát. Nagyon fontosnak gondolom, hogy a közfigyelem középpontjában álló témák, diskurzusok mellett – mint például a politika – ugyanolyan hangsúlyt kapjanak a mentális változások, az egyes generációk attitűdbeli változásai vagy éppen tárgyi kultúránk változásai. Nagyon sokan figyelik a politikai élet alakulását, a hatalmi harcokat vagy akár a világpolitikai eseményeket, a borzalmas háborúkat, ám legalább ennyire kéne figyelnünk arra is, hogy mennyire érezzük, tudjuk magunkat „önrendelkezéssel bíró személyiségnek”, tehát olyan embernek, aki alakítani tudja sorsát, és nem kiszolgáltatottja annak. Ez nem feltétlenül politikai kérdés – nem is csak egy-egy országban fontos –, hanem általános mentális, mentalitástörténeti kérdés is, amelynek a politikánál is meghatározóbb jelensége, hogy a körülöttünk működő világ összefüggésrendszere nagyon összetett lett. Például az, hogy mikor olvasom le a villanyórám, miként jelentem be, hogyan kapom meg és fizetem ki a számlát, és ha ebben hibát ejtek, akkor milyen újabb hatalmas adminisztrációs procedúrába csöppenek bele, óhatatlanul a kiszolgáltatottság érzését kelti, pedig ez csak egy villanyszámla, ami körül hatalmas adminisztráció van. De hasonlóan összetett dolog egy hétköznapi tv- vagy telefon-előfizetés is. Ezer ilyen példát sorolhatunk.
Ezeknek szükségszerű következménye, hogy úgy érezzük, nem mi döntünk, határozzuk meg a sorsunkat, hanem a körülöttünk működő szervezetek, intézmények, cégek stb., mi csak elszenvedői vagyunk ezeknek a folyamatoknak. A végeredmény, hogy a fiatalabb generációk közül sokaknak az az alaptapasztalata, hogy kiszolgáltatottak, mert egy meghatározott mechanizmusban gördül előre az életük, de voltaképpen nem tudják, mi lesz a következő állomás. Ennek nem a politikában, hanem egy annál sokkal szélesebb és mélyebb változáshalmazban kell keresni a gyökereit.
Ennek az érzelmi, világszemléleti változásnak van szerepe a kultúrában is?
Igen, vannak lecsapódásai a kulturális életben. Az egyik fontos kérdés, hogy a kultúra befogadására dedikált időnek a „szabadidőt” gondoljuk-e el, vagy olyan, mondjuk, akár az életvitelünkhöz, munkánkhoz elengedhetetlenül szükséges időt, mint a munkába járás vagy bevásárlás. Ezzel azt akarom mondani, hogy
nagyon valószínűnek tűnik, hogy a kultúra és a művészetek befogadása is ugyanilyen alapvető, napi szinten szükséges cselekvés kell legyen.
Miért? Mert különben egyrészt teljesen gépekké válunk, akik keresztülpréselik magukon az információkat, és mint egy egyszerű kapcsolású elektronika, csak megadjuk a kikényszerített válaszokat a minket elérő információkra. Másrészt, mert csak ennek a folyamatos kulturális és művészeti tréningnek a hatására tudjuk majd eldönteni, hogy számunkra mi a valós, hiteles és érvényes információ abból, ami manapság mindennap a nyakunkba ömlik a különböző kommunikációs csatornákon keresztül.
Az idő mellett a tér is egy fontos tényező. Gondoljunk arra például, hogy a két világháború között színházba, operába, de akár moziba is nemcsak a művészeti élmény miatt járt a közönség, hanem a társas kapcsolatok ápolása miatt. A szünetben, az előadás előtt, után beszélgettek az adott produkcióról vagy másról. A kommunizmus idejében a közösségi alkalmaknak furcsa visszfénye lett. Manapság viszont a legjellemzőbb és mennyiségileg legnagyobb befogadási forma az, hogy mindenki – főleg a fiatalabbak – saját eszközén egyedül nézi meg, fogadja be a produkciót, és azután egy olyan virtuális térben – például a social media felületein – beszélget róla, ahol a többi megszólalóhoz voltaképpen semmi köze nincs, nem is ismeri őket, s még az is valószínű, hogy egy offline (élő módú) találkozás esetén szóba sem állna velük. Egy social media bejegyzésre viszont azt érzi, válaszolnia kell, s kialakul egy dialógus erről vagy arról a témáról ilyen-olyan módon.
A befogadás terei is megváltoztak tehát, s ezzel együtt az egyéni hang megtalálásának, kifejezésének és az önérvényesítésnek a lehetőségei és keretei is.
Úgy gondolom, sok változás ért fordulóponthoz, amelynek eredményeként új belátások és új motivációk születnek meg.
Minderről azért beszéltem részletesebben, mert a Kortársnál a művészeti alkotásokat és a kultúra produktumait ebben a szélesebb kontextusban értelmezzük mindig, és így szeretnénk az olvasóinkhoz, nézőinkhez eljuttatni. Eddig is ez volt az alapvető törekvésünk, de remélem, hogy 2025-ben esetleg több médiacsatornán keresztül még hatékonyabban tudjuk mindezt megtenni, illetve a közönség is az előbb említett fordulat miatt értőbben, támogatóbban viszonyul a szándékunkhoz.
Mik lesznek az előrelépés lehetőségei, tekintettel például a kulturális élet változásaira?
Tematikusan, úgy vélem, már eddig is kiterjeszkedtünk a teljes spektrumra, amit meg tudunk valósítani. A Kortárs folyóiratban a kiváló minőségű szépirodalmi alkotások mellett olyan tematikus blokkokat terveztünk 2025-re, amelyek több kiemelkedően fontos területet lefednek. Ilyen a Jókai születésének 200. évfordulójára a februári számban megjelenő blokk, amely nemcsak az ünnepi alkalom miatt fontos, hanem azért is, mert a tanulmányokban a közönséget vonzó, nagy népszerűségre szert tevő szépirodalmi alkotások értelmezésének és tanításának kérdéseit boncolgatjuk. Márciusban az oktatási helyzetről közlünk több írást, itt is szélesebb kontextusokat bevonva a tanulmányokba, nemcsak a konkrét hazai viszonyokat vizsgálva, hanem általánosabban az oktatás 21. századi lehetőségeit, kereteit és célját tekintve. Áprilisban Szilágyi István kiváló életművével foglalkozunk, júniusban pedig a gyerekirodalom egy fontos szegmensével, a gyermekversekkel. Ősszel folytatjuk a játékos tematikát, amely a Kortárs folyóirat történetében már két éve tartó fontos vonulat. A Kortárs Online-on pedig a szokásos izgalmas kritikák, interjúk kapnak helyet. A filmrovatban a hazai filmekre, elkészülésükre, alkotóikra és sokszor a háttérben zajló munkafázisokra koncentrálunk, a zenei rovatunkban folytatjuk kiemelkedő, mostanra már meghatározó operakritikáinkat. Színházi rovatunkban az aktuális bemutatókból válogatunk a budapesti és a vidéki játszóhelyekről.
Az előrelépés lehetőségeit ezért nem itt látom, hanem abban, hogy ezeket a témákat új műfajok és új csatornák felé át tudjuk vezetni. 2023-ban indult podcastsorozatunk, ezt újragondolva szeretnénk folytatni 2025-ben, és ha lehetőségeink engedik, akkor videós tartalmakat is készítenénk kulturális témában. Mindezekkel együtt a legfontosabb előrelépésnek azt látnám, ha az egyes tartalmak közötti átjárhatóságot növelni tudnánk. Ez azt jelenti, hogy ha valaki éppen belehallgat az egyik podcastba, mondjuk, a Beatlesről szólóba, az utána beleolvasson egy KO-s könnyűzenei kritkába, sőt, esetleg továbblépve a KO cikkei között észrevegye, hogy számára is fontos oktatási cikk lesz a márciusi Kortársban, tehát vásárolja meg a lapszámot, vagy akár fizessen is elő a lapra. De ugyanígy a print lapban is felhívjuk a figyelmet a legfontosabb KO-cikkekre vagy a podcast különböző adásaira. Ezen a területen szükséges előbbre lépnünk, mert sok jó tartalmat készítünk, s ezeket kell mindjobban megismertetni a közönséggel.
Korábban említetted, hogy a mostani kulturális, művészeti élet befogadási jellemzői átalakultak. Nagyon röviden össze tudod foglalni, hogy mik ezek közül a legfontosabbak?
Megpróbálom pontokba szedni, talán az a legrövidebb.
1. A legfontosabb, hogy a hozzáférés átalakulása miatt másképp rétegződik a kultúra, ezen belül a művészeti alkotások is, mint korábban, az elmúlt ötezer évben. Eltűnik a különbség az elit alkotások elzártsága (például Velázquez Las Meninas című képe évszázadokig a királyi palotában volt, és csak páran láthatták) és a mindenki által könnyen elérhető alkotások (mint a régi korokban a templomi oltárképek) között. A világhálón szinte 20 másodperces kereséssel bármiről bármilyen információ, kép, hang, videó, értelmezés megszerezhető, 90 másodperces kereséssel pedig mindent megtudhatunk róla, ami csak fontos, még a leginkább elrejtett kincsekről is. Ez egészen más hozzáférési lehetőség, mint akár ötven évvel korában.
2. A kultúráról való diskurzusok tere kitágult, aminek egyik fontos következménye, hogy ebben a térben egyenrangúként, legalábbis egyenlő mértékben jelennek meg azok is, akik sok energiát fektetnek a művészeti alkotások befogadásába, és azok is, akik éppen csak egy pillanatra ismerkedtek meg egy vagy két alkotással. Amikor a kommentlehetőségeket, megszólalásokat nézzük, darabszámra és pozícióra nincs köztük különbség. Sőt, az egyes honlapok kattintásszámainak áttekintésekor sem tesznek különbséget az elemzők a rutinos kultúrabefogadók és a tájékozatlan laikusok között. (Egyébként halkan jegyzem meg, hogy Arisztotelész hagyományos kategóriáit szigorúan véve ez az anarchia.)
3. A művészeti produktumok létrehozása és esetleges eladása helyett azok megismertetése, „láthatóvá” tétele, végső soron reklámhordozóvá alakítása lett a fontos. Egy példával: nem az a lényeges, hogy egy frissen megjelent könyvet 1500 vagy 4500 példányban adsz-e el, hanem az, hogy akár az 1500 eladásához is mennyi médiaeseményt, illetve kiegészítő aktivitást, trailert, rövid interjút, tartalmi kivonatot tudsz készíteni, mert a nagyközönség ezt látja. S ami még ennél is fontosabb, hogy ezzel nagyobb bevételt lehet generálni, mint 3000-rel több eladott példánnyal. Ez nemcsak kereskedelmi kérdés, hanem azt jelenti, hogy az elkészülő műveket is már eleve a tartalomgyártás ilyen irányába terelik az alkotók, és aztán nyilván így fogadják be az olvasók is.
4. Mindezekből az is következik, hogy
az egyes produkciók ismertsége, népszerűsége és az ehhez szorosan kapcsolódó értéke nem feltétlenül függ össze azzal, amit korábban esztétikai értéknek neveztünk,
és amit ugyan nehéz pontosan definiálni, de azt jelenti számunkra, hogy a művészeti alkotásban legyen meg a mozgatóerő, hogy kialakítsuk belső függetlenségünket, és segítsen abban, hogy időbe zárt létünknél szélesebb horizontban is tudjunk gondolkodni.
Hogyan tud ehhez igazodni a Kortárs?
Ahogy korábban említettem, igyekszünk a több különböző csatornán való megjelenéseinket összehangolni és hatékonyabbá szervezni. Print, azaz offline megjelenés mellett a különböző online csatornákon is aktívak vagyunk, de említhetem például a tavaly decemberben megjelent könyvünket (Csapó! – Szakmák a film mögött), amellyel az offline térben tettünk egy lépést előre. Ide kell sorolnom a Kortárs rendezvényeit, lapszámbemutatókat, beszélgetőesteket, író-olvasó találkozásokat, felolvasóesteket, amelyek szintén az offline világhoz kapcsolódnak, de elsősorban a közösségi befogadást segítik.
Próbálunk megújulni, meglátjuk miként sikerül. Az biztos, hogy a Kortárs vezetőjeként a felelősség az enyém, ahogy a döntések is az én hatáskörömben vannak. E tekintetben nekem igen rokonszenves Marco Rossi szövetségi kapitány hozzáállása, aki minden interjújában rögtön vállalja a felelősséget a hibákért. Természetesen nem tartom magam olyan tehetségesnek, mint ő, de remélem, sikerül jó irányokat kiválasztanom, és türelemmel kivitelezni a terveket, a hibákért pedig vállalom a felelősséget.
A mostani évvel eltelik a 21. század első negyede, s ez már elég komoly időtartam ahhoz, hogy értékeld, szerinted milyen vagy milyen lesz a 21. század.
Nehéz megmondani, hogy milyen. Az szinte biztos, hogy nagyon erősen különbözik majd az előző évszázadoktól, de akár évtizedektől is. Az sejthető, hogy nagyon nehéz lesz. Leginkább azért, mert nagyon új helyzetben kell megállja a helyét az emberi civilizáció. Olyan helyzetben, amelyre nem volt felkészülve, és a világ gyors változása miatt nem is tud felkészülni. Ad hoc módon kell tehát jó válaszokat adni, és ez vagy sikerül, vagy nem. A legnagyobb kérdés szerintem az, hogy abból a hagyományból, amelyet az emberi civilizáció hordoz immár évezredek óta, mit lehet átemelni, átmenteni ebbe az új, a virtuális metaverzum által meghatározott világba. Valószínűleg van ennek egy kritikus mennyisége. Ha a fölött tudunk átvinni régi hagyományainkból a túlsó partra, akkor ki lehet alakítani egy normális életet. Ha a kritikus mennyiség alatt tudunk csak átemelni a régebbi bölcsességből, életrendből, akkor a civilizáció összeroppan, és alapjellegét tekintve átalakul, gondolom, hibrid civilizációvá, melynek jelentős részét a gépi/mesterséges elemek határozzák meg. Ezért van kiemelt szerepe a kulturális értékhordozásnak már 2025-ben is, ahogy az egész 21. században.
A Kortárssal igyekszünk megtenni, amit tudunk.