A rajongás etikája – Kritika a Vörös szobák című filmről

A széles körben használt világháló felszíne alatt, az úgynevezett dark weben számos különleges tartalom és honlap található, amelyek kizárólag speciális szoftverek és engedélyek segítségével válnak hozzáférhetővé. Az internet mélye ennek köszönhetően mindenféle illegális tevékenység rejtett felületéül képes szolgálni. A film címét adó vörös szoba egy szintén itt található virtuális térre utal, ahol a különös kegyetlenséggel megkínzott áldozatok szenvedések közötti haláltusáját közvetítik az erre licitáló nézők igényeinek megfelelően. Egy kiszivárgott videó és más vitatható bizonyítékok alapján Ludovic Chevalier-t (Maxwell McCabe-Lokos) három fiatalkorú lány hasonló körülmények között elkövetett brutális meggyilkolásával gyanúsítják. A film a műfaj hagyományaival szemben mégsem a magát ártatlannak valló vádlott, a saját igazuk mellett érvelő ügyvédek, a gyászoló hozzátartozók vagy az ítéletről döntő esküdtek és a bíróság perspektívájából mutatja be az esetet. A Vörös szobák főszereplői olyan rajongók, akik pusztán érdeklődésből követik nyomon a tárgyalás menetét, érintettségük hiánya ellenére mégis az ügy aktív résztvevőivé válnak.

A „Vörös szobák” című film előzetese

A közvetítettség kultúrája

A kortárs médiaipar az egyedi, önmagukban álló termékek helyett többnyire már olyan hálózatosan kapcsolódó tartalomstruktúrákat kínál a fogyasztóinak, amelyek összefüggő, komplex élményanyaga több érzéki szinten válik befogadhatóvá, így egyaránt képes kiszolgálni különböző nézői igényeket is. Egy-egy mű története már nem korlátozódik feltétlenül egy eredeti regényre vagy a belőle készült filmadaptációra, és egy bűnügy részleteiről sem kizárólag a tárgyalóteremben elhangzottak alapján tájékozódhatnak az érdeklődők. A közvetlen tapasztalatokra épülő megismerés helyett az adott témák értelmezési lehetőségeit befolyásoló hírek, közvetítések, hozzászólások és egyéb vélemények helyezik új kontextusba a látottakat. A Vörös szobák tárgyalásának fő bizonyítékai már nem a tanúvallomások, hanem egy olyan gyilkosságot megörökítő videófelvétel, amelynek meghatározását az ügyvédek kritikai műelemzésekként ható érvelései befolyásolják.

Az egymásnak gyakran ellentmondó interpretációk tehát – más paratextuális tényezőkkel kiegészülve – szintén tovább bonyolítják az egyes tartalmak kollektív (pop)kulturális térben való folyamatos bővülését. A számítástechnika fejlődésével és az internet megjelenésével pedig a korlátok nélküli, azonnali információátadás és interakció feltételei is adottá váltak. Ennek megfelelően a valóság megismerésének folyamata döntően médiumokon keresztül történik. A Vörös szobák cselekményének jelentős része már nem a bíróságon játszódik, a központi nyomozás online zajlik, az ügy részleteit pedig egy hipermediált környezetben mutatják be. Míg a történet elején az ügyész és a védőügyvéd ismertetik az esetet és a váddal kapcsolatban felmerülő kétségeket nyitóbeszédeikben, a továbbiakban a nyilvános meghallgatáson részt vevő egyik érdeklődő, Kelly-Anne (Juliette Gariépy) nézőpontjából követhetjük az eseményeket, ahogy a nő a híradásokra, a megjelent cikkekre és saját online kutatómunkájára alapozva igyekszik rekonstruálni a történteket.

A Vörös szobák tehát a műfaj megszokott miliőjéből kilépve a virtuális térbe helyezi át a tárgyalótermi közeg kamarajellegét.

Ennélfogva a film 4:3-as képaránya nemcsak a beszűkült látómezőből adódó feszültséget fokozza, hanem az otthoni képernyők vertikalitását is megidézi a mozik szélesvásznaival szemben. Hiszen a vizuális stílus a történet bűnügyi hangulatát megteremtő kék és vörös színek alkalmazásán túl elsősorban a közvetítettség tényét teszi nyilvánvalóvá. A világ különböző ablakokon keresztül tárul a szereplők elé, legyen szó a tárgyalóteremben elhelyezett monitorokról, a számos helyen felbukkanó televízió-képernyőkről vagy a főszereplő otthoni számítógépéről, így erősítve a keretezettség és a folyamatos médiajelenlét, valamint a megfigyeltség érzetét.

A virtuális térben való létezést ráadásul az objektivitást hangsúlyozó, letisztult, fehér felületek, valamint a reflexiókat kidomborító üvegplatformok teszik még nyilvánvalóbbá, miközben a beállítások többször láttatják a hősnőt otthona biztonsági- és webkamerájának perspektívájából. Mintha Kelly-Anne nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is egy technicizált webfelületen élné mindennapjait, ami egyszerre kecsegtet a virtuális lehetőségek végtelenségével, miközben a közvetlenség hiányát nyomatékosítja. Ennek köszönhetően a Vörös szobák többirányú kommunikációs felületté váló tárgyalótermi drámája nem a színházi előadások performanszait idézi meg, hanem már sokkal inkább emlékeztet egy olyan interaktív online közösségi tér működésére, ahol az ügy tényleges résztvevői helyett a közönség érintettsége és véleménye értékelődik fel.

A részvételiség formái

Az esküdtszék szerepének virtuális kiterjesztése a részvételiség új aktivitási formáit eredményezi, mivel a médiumok szerepét tudatosító tapasztalási mód már minden érdeklődő számára lehetővé teszi az események indirekt megélését, a bűnügybe történő közvetett involválódást. Ezt a szubjektív befogadói élményt ugyanakkor nagymértékben befolyásolja a közönség tagjainak személyes motivációja és háttere. Kelly-Anne sikeres modellként egészen más szemléletmóddal viszonyul az ügyhöz, mint a hajléktalan Clementine (Laurie Babin), akivel a közösen látogatott tárgyalások alatt ismerkedik össze. Vérbeli rajongóként mindketten a bíróság épülete előtt éjszakáznak, hogy biztosan bejuthassanak az aznapi ülésekre, és alaposan ismerik az eset minden apró részletét, mégis más álláspontra jutnak az ítélethozatal kapcsán.

Míg Kelly-Anne kreatív, kritikus tevékenységként viszonyul a befogadás folyamatához, addig Clementine azokat az elvakult rajongókat képviseli, akik bármi áron készek védelmükbe venni lelkesedésük tárgyát, és a náluk felkészültebb szakértőket is bármikor készek megkérdőjelezni. 

A különböző végleteket képviselő rajongói magatartásformák mintájára a történteket saját ötletek alapján aktívan formáló, ezáltal önálló tartalmakat létrehozó rajongói aktivitások állnak szemben az adott elgondolások tiszteletben tartásának igényével.

Kelly-Anne nyomozása idővel visszahat a tényleges tárgyalás kimenetelére, Clementine viszont az önmagáról alkotott képét kénytelen felülvizsgálni, amikor az eset megmásíthatatlannak gondolt alapvetései kérdőjeleződnek meg. Hiszen hiába a megszállottjai mindketten ugyanannak a bűnügynek, annak más-más ágenseivel képesek azonosulni.

Elismert fotómodellként Kelly-Anne maga is látványosságként jelenik meg mások előtt, de ez a közvetettség elszigeteltté teszi az életét. Üres otthonát kizárólag egy MI-szoftverrel osztja meg, emberi kapcsolatai pedig javarészt az online térre korlátozódnak. Ezért a gyilkosságok áldozataival való azonosuláson keresztül valójában saját távolságtartó, elidegenedett személyiségét igyekszik fejleszteni, hogy bebizonyítsa, képes az empátiára. Célja elérése és a nyomozása érdekében ugyanakkor számos esetben cselekszik megkérdőjelezhetően: többek között az áldozatnak beöltözve ül be az egyik tárgyalásra, hogy magára vonja a feltételezett elkövető figyelmét, de olyan illegális tevékenységektől sem riad vissza, mint a betörés vagy a dark web használata.

Vele szemben a magára maradt, hajléktalan Clementine-nel senki sem törődik, az ügy kapcsán tanúsított polgárpukkasztó viselkedésén túl az emberek csak átnéznek rajta vagy elítélik. Így ő könnyedén képes együttérezni a hasonlóan kiszolgáltatott és tehetetlen helyzetben lévő gyanúsítottal, még ha rajta kívül más nem is hisz az ártatlanságában. A nő a gyászoló családok érzéseire sincs tekintettel elfogult, figyelemfelkeltő megszólalásai során, bár tényleges tettekre nem vállalkozik, és a kínzásokról készült eredeti felvételektől is megriad. Meggyőződéses rajongói lelkesedése hamar alábbhagy a tényleges társadalmi következményekkel való szembesüléskor, noha jóval kevesebb a veszítenivalója, mint a személyes áldozatokra is hajlandó Kelly-Anne-nek, akivel a közös tapasztalatok ellenére teljesen ellentétes jellemfejlődésen mennek keresztül.

Virtuális felelősség

A műfaj kortárs francia hullámához képest azonban a Vörös szobák nem az objektivitás képlékenységére világít rá főszereplői eltérő felfogása kapcsán, hanem a jogi és a morális igazságszolgáltatás ellentmondásait hangsúlyozza. Hiszen a döntő bizonyíték megszerzése csak illegális úton lesz lehetséges, a gyakran ellenszenvet kiváltó, mégis helyes döntések pedig kulturális kiközösítést eredményeznek. Bár Kelly-Anne és Clementine számára személyes jelentőséggel bír a tárgyalás kimenetele, toxikussá fokozódó rajongói hozzáállásuk miatt társadalmilag és morálisan egyaránt felelősségre vonhatóvá válnak. Tapintatlan érdeklődésükkel ugyanis a gyilkos videókat készítő bűnelkövetők szörnyűségei és a különböző traumákat kizsákmányoló médiagépezet szenzációhajhászása iránt teremtenek keresletet.

Az esetről tudósító riporterek részrehajlása már akkor nyilvánvalóvá válik, amikor a tárgyalóteremből kilépő Kelly-Anne visszafogott véleményének meghallgatása helyett inkább az egyoldalú álláspontját harsányan hangoztató Clementine botrányos kijelentéseire fordítanak figyelmet. A későbbiekben azonban mindkét nő a nyilvánosság áldozatává válik, ahogy ellentmondásos véleményük és önkifejezésük miatt az eltörlés kultúrájával találják magukat szemben. Egy népszerű tv-show házigazdái például arra a következtetésre jutnak, hogy az élőben közvetített gyilkosságok nézői épp olyan bűnösök, mint az elkövető, majd a műsorba betelefonáló Clementine-t a közönséggel egyetértésben őrültnek titulálják és megszégyenítik, amiért a nő az ártatlanság vélelmét kéri rajtuk számon a bírósági ítélet meghozataláig. 

A műsorvezetők szándékos karaktergyilkossága tehát épp úgy szolgálja ki a médiafogyasztó tömegek igényeit, mint a gyilkos a követőit, így a korábban megfogalmazott bírálatok végül a média önkritikájává válnak.

Ahogy Clementine-t kizárják az adásból, úgy Kelly-Anne-t is megfosztják „láthatóságától”, amikor az ügy iránti érdeklődése miatt előbb eltávolítják a róla készült modellfotót az internetről, majd teljesen ellehetetlenítik a szakmájában. Ezért a korábbi reklámarc arra kényszerül, hogy hackerképességeit kamatoztatva a képernyő másik oldalán boldoguljon. Az egyre inkább érzelmi alapon meghozott döntések viszont morális helyességük ellenére jogi értelemben vett bűnelkövetéshez vezetnek. A hasonló ambivalens helyzetek és a belőlük származó felelősség ráadásul a kortárs társadalmat meghatározó hipermediáltságnak köszönhetően széles körű kulturális következményekkel járnak.

A Vörös szobák ugyanakkor éppen saját kritikai szemléletmódjának eleget téve válik elidegenítővé és nehezen befogadhatóvá. A film távolságtartó stílusának és ambivalens karaktereinek köszönhetően olyan kényelmetlen szituációkat teremt, amelyek során megtagadja nézőitől a hagyományos médiatermékekre jellemző attrakciókat és az azonosulás lehetőségét. Hiszen a történet mind a tárgyalótermi műfaj, mind a sorozatgyilkos-tematika szubverzióját nyújtja a megszokott zsánerelemek – a tárgyalás menetének és a fizikai nyomozás alakulásának – meg nem mutatásával, illetve ezek közvetett médiatérbe helyezésével. A rajongói kultúra elé tartott görbe tükör tehát éppen úgy éri el a célját, hogy a befogadás élvezetét nyújtó izgalmak megtagadásán keresztül szembesíti a közönséget saját felelősségével.