„Bocs, hogy mindig azt hiszem, meghalok” – Kritika A bálna című filmről

A bálna egy pszichológiai filmdráma, mely a 79. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált. Premierje után számos díjra jelölték (többek között a Critics’ Choice Awards-, Golden Globe-, Screen Actors Guild Awards-, BAFTA- és Oscar-díjra), ám mindre a főszereplők színészi alakítása miatt – ami sokat elmond a műről. Brendan Fraser azóta elnyerte az idei év legjobb színészének járó Oscar-szobrot is. A film rendezője Darren Aronofsky, akinek neve a Rekviem egy álomért (2000) című kultuszfilmmel vált nemzetközileg elismertté. Ezután filmjei egyre megosztóbbra sikerültek, de egyéb alkotásaitól sem áll távol a drámai hangulat, valamint a kissé hatásvadász megvalósítás. Ezúttal Samuel D. Hunter azonos című kamaradarabját dolgozza fel katartikus módon és eredeti látásmódján keresztül.

Főszereplőnk az első percekben csupán egy sötétségbe burkolózott négyzet a tipikus távoktatás zűrzavarának közepén. Mikor pedig a néző szeme elé tárul a történet tényleges főszereplője, Charlie (Brendan Fraser), a film minden vizuális eszközével az undor kiváltását célozza: egy klausztrofóbiát előidéző fénytelen lakás, benne egy közel 300 kg súlyú férfival, aki homoszexuális tartalmú felnőttfilmekkel szórakoztatja magát. A kamera a háta mögül közelít szépen lassan, de a befogadó számára egyelőre megtartja az érzelmi távolságot. A cselekmény egyből egy szívrohamgyanúval indul, majd egy gyors orvosi vizsgálat után az ápolónő, Liz (Hong Chau) kitűzi a film kegyetlenül rövid határidejét: a főszereplő életéből maximum egyetlen hét van már csak hátra.

„A bálnának nincsenek érzései, csak egy nyomorult nagy vadállat”

A lakásába és számottevő mozgásra képtelen testébe egyaránt bezárt irodalomtanár maradék napjait lánya, Ellie (Sadie Sink) felé irányuló kétségbeesett kapcsolatteremtési vágya és egy túlbuzgó hittérítő fiú, Thomas (Ty Simpkins) látogatásai töltik ki, miközben a múlt sebei újra és újra felszakadnak. Kamaradarabhoz híven a film egyetlen behatárolt helyszínen játszódik, a sötét kis lakásban, melynek kizárólagos kapcsolata a külvilággal és a világossággal az ajtó – ugyan teljes fényt csupán a kamasz lány tud beereszteni rajta, aki elhozza a főszereplő számára az áhított felszabadítást.

Összesen csak hat szereplőt sorakoztat fel a kétórás történet, ám ez lehetővé teszi, hogy mindenki teljes jelentőségében bontakozzon ki.

A film kezdő képe történetesen nem is a főszereplőről szól, hanem a hittérítő kamaszfiúról, akinek egyetlen életcélja az emberek segítése. Mégis ő testesíti meg közülük a képmutatás legegyértelműbb formáját, legalább annyira vágyva az igazság megváltó erejére, mint a főhős. Thomas érkezésére a többiekkel ellentétben mindig kopogás figyelmeztet egyfajta színpadias belépőhangként, ám minden alkalommal a lehető legjobbkor érkezik a többi karakter szempontjából. Rajta is átgázol az „Ellie-hurrikán”, romok helyett azonban kiutat hagy maga után. Ő, valamint a már rögzült szokásokat kialakított futár, Dan (Sathya Sridharan) és az online órák diákjai

reprezentálják a külvilágot, ezzel együtt pedig a külső előítéleteket, melyek az egzisztenciális válsággal és gyásszal küzdő Charlie-t sarokba szorítják.

Az egyetlen, aki ténylegesen segít a férfi súlyos állapotán, és akihez szükség esetén fordulni mer, a barátja, Liz. A női karakterek általánosságban túlzóan vannak bemutatva – erős, önálló jellemek helyett inkább lekezelő, szinte erőszakos, szélsőségesen cinikus és irányításmániás perszónák adják ki dühüket mindenkire a környezetükben. Ehhez híven az ápolónő is egyetlen pillantással inti helyükre a férfiakat, amitől szinte érezhetően nehézzé válik a levegő. Testvére halálával együtt már másodszorra tapasztalja meg, milyen egy szerettét szépen lassan elveszíteni. A szenvedés azonban ahelyett, hogy legyengítené, inkább előhozza belőle a tomboló anyatigrist, aki az egész világtól óvja magatehetetlen kölykét.

A volt feleség, Mary (Samantha Morton) anyai ösztöneiről, ha vannak is, nem sokat tudunk meg. A film kétharmadáig csupán szóban idézik meg őt, és először a történet legmeglepőbb töréspontja után bukkan fel. Ekkor azonban a férjek egy tipikus rémálmaként jelenik meg, aki szerint az anya szerepe a gyermek nevelése, az apáé pedig kizárólag a finanszírozásra korlátozódik. A már-már idegesítően optimista Charlie ellentéteként viszont egy teljesen új nézőpontból világítja meg lányukat, ezzel felvetve a mű legérdekesebb kérdését: magának Ellie karakterének az ellentmondásait.

A lány – aki édesapja szerint csupán „elfelejtette, milyen fantasztikus ember” – cselekedetei és személyisége a befogadóban és a többi szereplőben egyaránt kérdéseket ébresztenek. Lázadó, lobbanékony természete meghajlásra kényszeríti környezetét, akik elé újra meg újra kíméletlen kihívásokat állít. Érzékeny a külső ingerekre, intelligens és azonnal rátapint a lényegre, átlát mindenkin a kegyetlen igazság hajszolása közben, ám nem válogat a módszerek között, amitől az önfejű gonosz benyomását kelti. Végtelenül negatív, bántó és nemtörődöm álarca még saját édesanyját is megtéveszti, egyedül Charlie látja benne megingathatatlanul az egyedülálló csodát, akinek sikerülhet a lehetetlen: megmenteni más embereket.

A művet átitató kettős érzésekre rájátszik a konfliktusok dramaturgiailag arányosan elosztva adagolt lüktetése is – a zaklatott, pörgős ordibálásokat mintegy elvágják a relatív megnyugvás lomha jelenetei.

Az ezeket kísérő, folyton váltakozó közeli és távoli kameraállások és a vágás hullámzó ritmusa mellett a feszültséget kiváltó zene a néző egyetlen stabil érzelmi támpontja.

A színházi darab jelleg kiütközik a színészek elrendezésében, a térbeli elhelyezésük mindig egyértelmű szimbolikus értékkel bír. Gyakran hátat is fordítanak a kamerának, amitől a nyomasztó hangulat fokozódik, a néző pedig a mindentudó kívülálló nézőpontja helyett egy köztes és félig takart látószögű szerepbe kerül.

A fabula szimbólumai viszont gyenge lábakon állnak. Az ablakba látogató kismadár mint az élet, a szabadság megtestesítője enyhén szólva is közhelyes, a kerekesszék pedig, mely a főszereplő mozgását célozta megkönnyíteni, ám mégis akadályozza a múltat reprezentáló szobába való bejutásban, túl szájbarágós. A legjelentősebb jelkép a Moby Dicket elemző esszé, mely nemcsak végigkíséri a művet, hanem szinkronban van vele, reflektál rá, sőt épphogy nem narrálja azt, miközben a szöveg Charlie ragaszkodásának kivetülése lánya felé.

„A könyvről eszembe jut a saját életem”

A főszereplő küzdelme magával ragadóan közhelyes, karaktere támadási felületet ad a társadalom főbb előítéleteinek. Az igazságot követeli környezetétől, mialatt ő mindenkinek hazudik, rejtegeti önmagát, ez a képmutatás viszont a cselekmény előrehaladtával szépen lassan feloldódik. Ahogyan az idő múlásával a hozzá közel állók is feladják a megmentésére irányuló küzdelmet, egyesével lezárja élete minden területét, és óvatosan elvarrja a szálakat. Az egyetlen emlékkép, melyet az utolsó másodpercekben sem ereszt, egy közel egy évtizede történt családi nyaralás a tengerparton. Hideg, bűz és düh kapcsolódik az emlékhez, mégis a boldogság és nyugalom legfelsőbb szintjének reprezentációjává válik.

A művet átitatja a szégyen, hisz kivétel nélkül minden szereplőnek akad a múltjában vagy jelenében valami, amit restell.

Míg Charlie szinte egész lényét rejtegeti az emberek elől, Thomas egy ballépése következményeitől menekül, Liz a családját szégyelli, Mary pedig kifejezetten a saját lányát. Ellie azt a gyenge kislányt restelli, aki az egész emberiségben csalódott, mikor elhagyta édesapja. Emellett a szereplők mindegyikének van valamilyen, az egész életét átitató függősége, mely nem feltétlenül kapcsolódik közvetlenül az említett szégyenfolthoz. A volt feleség az alkohol rabja, az ápolónő abban leli létének értelmét, hogy szükség van rá, Thomas a vallásának megszállottja, a lány pedig különböző kábítószerekből nyeri boldogságát.

A középpontban természetesen Charlie szinte kényszeres stresszevése áll. Nyilvánvalóan szerelme, Alan elvesztése, majd az ebből fakadó depresszió és gyász levezetése húzódik meg a háttérben, ráadásul tiszta párhuzam vonható a két férfi halála előtti utolsó időszak között. Alan kitagadása után kifordult önmagából, összetört, lefogyott, majd öngyilkossággal vetett véget életének. Charlie pedig önmagába zárkózik, önpusztítása könyörtelenül lassú, viszont csak egyre megerősödik mindenben, amiben hisz.

A mű a sötétségből a fényen át a teljes sötétbe vezet vissza. Szimbólumai és karakterei olykor közhelyesek, a történet és a rendezés pedig végtelenül hatásvadász tud lenni. Ízlésesen kevert hangulata viszont magával ragadó, a nyomasztó atmoszféra egészen leteperi a nézőt, bár végül hollywoodi giccsel szabadítja fel. Rengeteg komoly kérdést felvet, s talán túl sokat is szeretne belezsúfolni a történet kicsi életterébe, ám minden problémája sokszor megénekelt már. Az egyetlen érdekes rejtély a démonizált kamaszlány karaktere, valamint kétségbeesett apja feltétlen bizalma felé. A bálna filmélménye vegyes, de könnyen felkavaró is lehetne egy egészen más hangvételű befejezéssel.