Lehet, hogy mégsem szélmalmok voltak? – Kritika a Bugonia című filmről

Elhagyott szülők, elhagyatott gyerekek

A nyugati világ kereszténységből történő szekularizációjáról – jelentőségéhez mérten kifejezetten – kevés szó esik a művészetben, a filmművészetben pedig végképp elhanyagolt téma. Jórgosz Lánthimosz viszont kivétel, a filmjeiben sajátos istenkapcsolatát viszi színre, amivel tulajdonképpen az elvilágiasodás anatómiáját tárja elénk. A rendező a főhősein keresztül végigvette már az isten-ember viszony közel összes fázisát: az Egy szent szarvas meggyilkolásában az orvos és a gyilkos képességekkel rendelkező fiú történetével felvetette a kérdést, hogy egyáltalán ki isten; A kedvencben káini elszántsággal küzdött meg a figyelméért; a Szegény párákban egy grandiózus felnövéstörténetben lázadt fel ellene; A kegyelem fajtáiban pedig, felismerve, hogy kilökte onnan, esetlenül megpróbált visszakúszni a kegyeibe. És itt áll most, száműzve az édenkertből, amelynek elhagyásáért annyit küzdött, a szélsőséges elméleteivel, abszurd és groteszk megoldásaival, illetve az emberhúst zabáló, ujjait levágó, jó mellű bálványokat imádó vagy veszettül üzekedő karakterei által, akiket utóbbi filmjeiben láthattunk. Ezután úgy tűnik, nem marad más, mint rálépve az elárvultak útjára, rossz társaságba keveredni. Hitéleti léptekben ez a konteó, amely a vallással ellentétben nem kér számon szabályokat, cserébe mindig azt mondja, amit hallani akarunk, és a hovatartozás hamis érzetével kecsegtet. Ezt a végső elkeseredettséget ragadja meg a Bugonia, amely – mint minden Lánthimosz-film – intenzív élmény, de azért érezni rajta, hogy

a direktor kezd belefáradni az élet értelmetlensége ellen folytatott szélmalomharcba.

Teddy (Jesse Plemons) és Don (Aidan Delbis) nem olyanok, mint bármelyikünk, ők tudják, mi a dörgés. Amikor odakint sétálnak, nem dolgozó embereket, hanem tudatlan elnyomottakat látnak, amikor körülnéznek fojtogatóan lepukkant lakásukon, ők a nagybetűs változás műhelyén pásztáznak végig, és rendíthetetlen szabadságharcosokat látnak, mikor gyenge, pohos testük felbukkan a tükörben. Mert megkülönbözteti őket a többiektől, hogy tudják az igazságot! Az igazság pedig az, hogy a helyi gyógyszergyártó óriáscég vezetője (Emma Stone) nem egy szimpla nagyvállalati kártevő, hanem földönkívüli, aki tökéletes emberi alakban nyomorítja meg a világot. A fiúk, jól átgondolt terveik szerint, határozottan fel fogják szólítani őt, hogy távozzon a bolygóról, és vigye a fajtársait is. Mert biztosra veszik, hogy akkor a világ visszaáll a régi kerékvágásba, és végletesen elfuserált életükben rendbe jön minden. Ehhez a magasztos célhoz el kell rabolniuk az embernek igen jól álcázott alakot, és le kell nyírniuk az antennáit, amelyeken keresztül a fajával tartja a kapcsolatot… Innen már nyert ügyük van – gondolhatnánk, ám nem olyan könnyű valakiből kiszedni az idegen bolygója koordinátáit, ha az illető nem űrlény.

Elvalóságosodó tévképzetek

A Bugonia, a rendező munkásságának kontextusán kívülre helyezve, kifejezetten remek darab lenne. Mivel képileg sem a grandiozitás, sem (egy apró elemet leszámítva) a groteszk nem jellemzi, nem is feltétlen asszociálnánk róla Lánthimosz munkásságára. A látvány nagyon nyers, de teljesen valószerű, a karakterek gyomorforgatóan szánalmasak ugyan, de épp ettől a legemberibbek. Ezúttal nincsenek állattá változó szinglik, köszvényekkel teli királynők, se gázbuborékokat felbüfögő torz istenalakok. Teddy megszállott figurája már-már aggasztóan életszerű. A rendező most is a közönségfilmes ismertségű, ám szerzői filmes esztétikájú Jesse Plemons és Emma Stone párosával dolgozott (Willem Dafoe már-már kísérleti filmes arca viszont hiányzik). Jesse Plemons a tőle elvárt maximális hitelességgel hozza a szánalmas emberi létformát, akitől egyszerre viszolygunk és érzünk együtt vele.

Emma Stone pedig továbbra is remekül hozza azt az ártatlannak látszó számító nőszemélyt, akit aljas játékmesterként ábrázolva a rendező felelőssé tesz főszereplői szenvedéséért.

Az alapvető behatás tehát messze nem ismeretlen, ám a vizuális lenyűgözés és elborzasztás megszokott, lánthimoszi mélységeibe ezúttal nem merülünk le. Az extrém zenei betétek ugyan néha szemérmetlenül hatásvadászok, de a groteszk, szürreális kameraállások híján Robbie Ryan operatőr – aki pedig A kegyelem fajtáit és a Szegény párákat is jegyzi – ezúttal nem kalauzolja más, ismeretlen világokba a nézőt. Sőt.

A rendező témáinak és filmnyelvi megoldásainak abszurditása miatt általában nem ébred kényszer, hogy valós térben helyezzük el a történeteit, melyek így többnyire univerzálisak lesznek. A Bugoniával azonban a rendező elhagyja a munkásságának alapját képező greek weird terepét, és annak ellenére, hogy a koreai Mentsétek meg a zöld bolygót! című sci-fit adaptálja, teljességgel amerikai filmet csinál. A lepukkant lakás belső káosza az odakint idilli kisváros képével – amelyet megspékel az amerikai sci-fiket evokáló „bicikliző fiú” visszatérő jeleneteivel – vizuálisan is egyértelműsíti ezt. Ami pedig végképp fixálja, az az alapkonfliktus, melyben egy rosszul kifejlesztett pirula ragadja el a főszereplőtől annak mentálisan beteg anyját. Noha az adaptált 2003-as koreai film alapötlete ez, az azóta eltelt idő és események kontextusában mindez már egy gyógyszeripartól megnyomorított ország szenvedéstörténete. Teddy véres elszántságát az a vágy tüzeli, hogy visszakapja, amit a gyógyszergyártó alien elvett tőle, és visszaállítsa a világ helyzetét az „azelőttire”. Mi lenne amerikaibb, mint fegyverekkel felszerelve gyilkolásra készen hajszolni az idilli múltat?

Persze azért a film értelmezése messze nem szűkül nemzetspecifikussá, a véleménybuborék jelenségével például a teljes nyugati világ jövőképét satírozza sötétre.

A Teddyhez hasonló, interneten élő, saját szorongásait tévképzetekkel enyhítő, a kontrolltól megfosztva immár szabadon őrjöngő ember a progresszió torz, de kiirthatatlan vadhúsa, amely a fejlődés mértékével egyenes arányban terjed szét a társadalmon.

Ugyanakkor a rendező mindezt nem a cinizmus, sokkal inkább az együttérzés irányából közelíti meg. Ha egyet nem is értünk vele, teljességgel megértjük a férfi problémáját. Hiszen ki ne vágyná vissza az idillt, még akkor is, ha az soha ott se volt? A rendező megszállott főhősét szánalomra méltó, de nem nevetséges alaknak állítja be. Teddy legbelül tudja, hogy a harca értelmetlen, tudja, hogy az anyját nem a gyógyszercég vette el tőle, hanem sosem volt ott igazán. Teddy és vele Lánthimosz maga is tudja, hogy isten halott. De Norman Bates módjára emberként magára ölti a formáját, és elváltoztatott hangon megeleveníti.

A Bugonia tehát a beteg szülő-gyerek kapcsolat alapkonfliktusával baljós árnyékot vet az efféle kapcsolatból szabaduló, elvilágiasodó Nyugatra, amely még mindig nem meri belátni, hogy a legnagyobb veszélyt maga az ember jelenti a saját túlélésére. De természetesen a film – a korábbaikhoz képest szűkmarkúbban mért, de jól alkalmazott – humora és extremitása anélkül is élvezhetővé teszi az alkotást, hogy ilyen tartományokban értelmeznénk a látottakat. Enélkül a film két incel, az online olvasott tartalmakba beleőrülő internethuszár és hű Sancho Panzájának története, akik a régi értékeket követelve vissza alufóliával harcolnak a techrabszolgaság ellen, amelybe egy idegen bolygó izgatóan csinos küldötte próbálja belehajszolni őket.