Sokszemélyes téboly – Ajánló a 81. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál programjából

A szomszéd szoba (rendezte: Pedro Almodóvar)

A népszerű spanyol forgatókönyvíró-rendező, Pedro Almodóvar első angol nyelvű produkciója Sigrid Nunez Egy életen át című eutanáziaregényének adaptációja, a fesztivál fődíját elnyerő film önreflexív megvalósításmódja és egyes konkrét képi megoldásai azonban elsősorban Ingmar Bergman Personáját idézik. A szomszéd szoba elégikus melodrámája ugyanis legalább annyira szól alkotója karrierjének összegzéséről, mint az elmúlás elfogadásának gondolatáról.

A halálos beteg Martha (Tilda Swinton) már belefáradt a hosszú évek óta tartó eredménytelen gyógykezelésekbe, ezért önként szeretne véget vetni szenvedéseinek, hogy méltósággal búcsúzzon el az élettől. Gondosan kitervelt utolsó napjaihoz azonban szüksége van egy segítőre, egy megértő társra, aki mellette tud lenni a címadó szomszéd szobában a halál beálltakor. Régi barátnője, Ingrid (Julianne Moore) vonakodva, de vállalja a megrázó feladatot, így a két nő közös vakációra indul, ahonnan csak az egyikük tér majd vissza. A foglalkozásuk szerint haditudósító és regényíró karakterek a halálhoz való hozzáállás eltérő társadalmi felfogásait képviselik, emellett az alkotói alteregó két oldalát – a képek és az írás művészetét – fejezik ki. Ráadásul, ahogy hősnői fokozatosan mondanak le az élet különböző örömeiről, úgy búcsúzik a rendező is visszaemlékezéseiken keresztül saját pályájának egyes meghatározó motívumaitól.

Babygirl (rendezte: Halina Reijn)

A fesztivál számos filmje foglalkozott női sorsokkal, melyeken keresztül az elnyomás különböző társadalmi formáira világítottak rá a készítők. A Vittoria valós eseményeken alapuló történetének hajthatatlan anya karaktere a bürokrácia igazságtalanságaival küzd a vágyott örökbefogadás érdekében, a Carissa címszereplő tinédzsere a lakóhelyét felparcellázó befektetők életmódja ellen lázadva áll hegyi kecskepásztornak, míg a Diva Futura Cicciolinát is felfedező pornóügynöksége az emberi bigottságból és megbélyegzésből fakadó kizsákmányolásokra világít rá. Halina Reijn rendezőnő ugyanakkor a ’90-es évek erotikus thrillereit idézve, a szexuális és a társadalmi kiszolgáltatottságra irányuló, már-már mazochisztikus vágyak örömét hangsúlyozva megy szembe a női függetlenséget és a nemi megkülönböztetés nélküli befolyást kiemelő kortárs feminista diskurzus leggyakoribb reprezentációs alapvetéseivel.

A Babygirl az elavult nemi szerepek megszokott hatalmi dinamikáját igyekszik meghaladni. Főhőse, Romy (Nicole Kidman) egy valódi feminista példakép, hiszen önerőből építette fel saját vállalatát, amelyet azóta is sikeresen vezet. Egy fiatal gyakornok, Samuel (Harris Dickinson) felbukkanása azonban teljesen felforgatja a valójában alárendeltségre vágyó nő életét. Ennélfogva kettejük forró viszonya sem a testiségről, sokkal inkább a hagyományos férfi-nő kapcsolatok berögződéseinek felülvizsgálatáról és az elfojtások felszínre kerüléséről szól. Így Reijn provokatív ábrázolásmódja és ellentmondásos megoldásai is elsősorban a szexuális tabuk felszínre kerüléséből fakadó kulturális következményekre reflektálnak.

From Darkness to Light (rendezte: Eric Friedler, Michael Lurie)

A fesztivál számos filmje foglalkozott a holokauszt emlékezetével: a Marco valós történetében a címszereplő a tragédia iránti érdeklődés fenntartása érdekében hazudja magáról, hogy megjárta a lágerek poklát, míg a The Brutalist Amerikába emigrált fiktív építész főhőse egy koncentrációs táborokat idéző emlékmű felépítésén keresztül kíván rávilágítani az Újvilágban is jelen lévő morális visszaélésekre. Valódi kuriózummal ugyanakkor Eric Friedler és Michael Lurie – filmes szakemberekkel készült interjúkra és archív anyagokra támaszkodó – dokumentumfilmje tudott szolgálni.

Hiszen a From Darkness to Light nemcsak a holokauszt és a humor összeférhetetlenségének kérdését járja körbe a híres komikus, Jerry Lewis 1972-ben forgatott holokausztvígjátéka, a The Day The Clown Cried elkészítése és elmaradt bemutatása körüli ellentmondások magyarázatán keresztül, hanem a – koncentrációs táborba zárt gyerekeket szórakoztató egykori bohóc tragédiájáról szóló – rejtélyes film cselekményét is képes rekreálni a kulcsjeleneteket tartalmazó, korábban sosem látott felvételek segítségével. Így a produkció Hollywood egyik utolsó legendájáról rántja le a leplet, miközben a nézők elé tárja Lewis megrendítő eredeti felvételeit. A The Day The Clown Cried radikális témaválasztását és korát megelőző ábrázolásmódját pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy Az élet szép 25 évvel később Oscar-díjat nyert hasonló ötletekre épülő történetével és Lewis örökségét kamatoztató megoldásaival.

Happyend (rendezte: Neo Sora)

A Happyend az olyan kortárs tandrámák sorába illeszkedik, mint az Érettségi, a Magyarázat mindenre vagy A tanári szoba, mely alkotások az oktatási rendszer ellentmondásain túlmutató, politikai válsághelyzetekre hívják fel a figyelmet az iskola intézményének metaforikus társadalommodellként való ábrázolásán keresztül. Neo Sora forgatókönyvíró-rendező közeli jövőben játszódó története egy csapat tinédzser mindennapjait követi nyomon Tokió egyre inkább technológiailag determinált világában. A folyamatosan kisebb balhékba keveredő baráti társaság eltérő szociális hátterű, származású és mentalitású tagokból áll, technózene iránti rajongásuk mégis összeköti őket. Így az elektronikus művészet közösségteremtő erejének filmbeli kiemelése a felhasznált technológia nyújtotta különböző lehetőségekre is rávilágít.

A Happyend ráadásul végtelenül humorosan és életszerűen mutatja be a zárt rendszer ellentmondásait és kiskapuit kihasználó, de a szabadságért küzdő fiatalok konfliktusait. A csapat legutóbbi kihágása – a korrupt igazgató új sportautójának talajjal merőleges felállítása – ugyanakkor a teljes gimnáziumra hatással bíró következményeket von maga után: az intézményben olyan kamerarendszert szerelnek fel, amely folyamatos megfigyelés alatt tartja a diákokat, és valós időben bünteti őket az esetleges engedetlenségekért. A szabadságjogok eltiprásával járó fegyelmezési módszernél pedig csak az megrázóbb, ahogy egyes tanulók a totalitárius rendszereket idéző megoldás mellé állva, önként mondanának le a demokratikus elvekről a biztonságot ígérő elnyomás kedvéért.

Harvest (rendezte: Athina Rachel Tsangari)

A mostanra jelentős nemzetközi karriert befutó Yorgos Lanthimos után a greek weird wave egy másik meghatározó alakja, Athina Rachel Tsangari is elkészítette első nagyszabású, angol nyelvű mozifilmjét. A Harvest Jim Crace azonos című regényének adaptációja (magyarul Az utolsó aratás címen jelent meg), a rendezőnő azonban korábbi görög filmjeinek jellegzetes formai megoldásait és absztrakciókban bővelkedő, különös esztétikáját érvényesítve dolgozza fel a feudális kor Angliájában játszódó történetet. Így a Harvest anakronizmusai és elvont motívumai miatt pontosan meghatározhatatlan világa leginkább kortárs társadalmi parabolával szolgál.

Mikor egy névtelen faluba idegen látogatók érkeznek az aratást követően, váratlanul tűzvész üt ki a gazda pajtájában. A lakók külső szemmel szokatlan és erőszakos zárt közössége azonnal elítéli a színes bőrű jövevényeket, pedig jövőjüket sokkal inkább a földjeiket bérbe adni tervező hűbérurak veszélyeztetik. Az allegorikus motívumokban gazdag, elliptikus cselekmény során groteszk humorral tálalt, felkavaró kegyetlenségek, illetve – a természet és a művészetek mindennapi szerepét kiemelő – lírai jelenetek váltakoznak, mialatt az elnyomó hatalom mesterkedései a háttérben lassan felemésztik a falu és az önmagáért kiállni képtelen közösség életét.

Joker: Kétszemélyes téboly (rendezte: Todd Phillips)

Todd Phillips Joker-interpretációja hatalmas hullámokat kavart 2019-es bemutatását követően. A népszerű képregényfőgonoszt a szociális háló széthullásának áldozataként bemutató történet olyan klasszikusokat idézve reagált a Trump-éra Amerikáját meghatározó széthúzásra és általános feszültségre, mint a Taxisofőr vagy A komédia királya. A hatalmas sikert követő folytatás azonban szándékosan tagadja meg a katarzist az önbíráskodó főhős újabb társadalmi bosszúhadjáratára számító nézőktől. 

A Joker: Kétszemélyes téboly elégikus musicalbetétekkel tűzdelt tárgyalótermi drámája saját toxikus rajongóit állítja vádesküdtszék elé.

Arthur (Joaquin Phoenix) a korábban elkövetett gyilkosságok miatt ül börtönben, ahol találkozik legodaadóbb követőjével, Leevel (Lady Gaga). Kettejük románcában a közönség eredeti Joker-filmhez fűződő kapcsolata testesül meg, miközben Arthur tárgyalása során az előző rész visszatérő karakterei tesznek – a szerepeiket és Arthur tetteinek pszichés, illetve társadalmi következményeit utólag értelmező – vallomásokat. Így a film minden lehetséges nézői elvárásnak ellentmondva szolgál saját előzményének önreflexív kritikájával. A Joker: Kétszemélyes téboly az előző felvonás konkrét idézeteivel és homage-jellegével szemben ezúttal a hollywoodi reneszánsz szubverzív műfajfilmjeinek dekonstruktív cselekményét, hangnemkeverő poétikáját és pátoszos realizmusát érvényesíti.

Leurs enfants après eux (rendezte: Ludovic és Zoran Boukherma)

Ludovic és Zoran Boukherma nosztalgikus felnövéstörténete a fiatal generációkat szétszakító gazdasági és társadalmi nehézségek következményeit mutatja be. Az iker rendezőpáros Nicolas Mathieu magyarul szintén megjelent Gyermekeik is utánuk című díjnyertes regényét adaptálta, melynek cselekménye négy, egyenként pár napot felölelő epizódon keresztül követi nyomon egy francia munkásosztálybeli és egy marokkói bevándorló fiú egész ’90-es éveken végigvonuló, egyre radikálisabb tettekhez vezető viszályát. A tragédiák sorozatába torkolló, fokozódó ellentétek ráadásul a szereplők személyén túlmutató kulturális és osztálykülönbségekre vezethetők vissza.

Anthony (Paul Kircher) és Hacine (Sayyid El Alami) szülei még jó barátok voltak, az apák egymás mellett dolgoztak az időközben bezárt helyi gyárban. Az általános regresszió azonban felszínre hozta az életkörülményeik miatt saját sorstársaikat okoló emberek konfliktusait, melyek különböző családon belüli és nemzedéki krízishelyzeteket eredményeztek. Ilyen körülmények között pedig a coming of age műfaj ismerős szituációinak – az első szerelmi csalódás megélésének, a szülőktől való elszakadás nehézségeinek és a gyermekkori barátságok elhalványulásának – keserédes melankóliába boruló emlékképeihez is a lírai felvételeken megelevenedő múltidézés jelenre reflektáló valóságának nyomasztó érzete társul.

Maldoror (rendezte: Fabrice du Welz)

A Maldoror valós eseményeken alapuló nyomozóthrillere egy gyerekek ellen elkövetett szexuális bűnténysorozat ügyének alakulását dolgozza fel a ’90-es évek vidéki Belgiumában. A történet azonban nem elsősorban a megrázó események hatásos ábrázolása, a nyomasztó atmoszféra vagy a baljós légkör fokozatos megteremtése, hanem a főszereplő fiatal rendőr, Paul Chartier (Anthony Bajon) karakterútjának tragédiája miatt válik különösen átélhetővé. Paul ugyanis a történet elején még egy életvidám és tettrekész karakter, aki frissen kötött házassága örömmámorában úszik, idővel azonban egyre inkább az eset megszállottjává válik, ami magánéletére és személyiségére is kihatással van. A férfi hiába szenteli magát önzetlenül egy jó ügynek, kezdeti egészséges lelkesedése pusztító önmarcangolásba fordul.

A Maldoror a társadalmi problémákra érzékeny átlagembereket lelkileg megtörni képes szándékos megtévesztések és rendszerszintű mulasztások kollektív morális káoszának pszichológiájába nyújt betekintést főhőse önsorsrontó igazsághadjáratán keresztül. A film ugyanakkor még a nyomok felgöngyölítése és az elkövetők (jelentős részének) elfogása után sem kínál feloldozást a látottak alól. Hiszen a gyakran horrorisztikus képsoroknál, feszültséggel teli jeleneteknél és testközelből átélt nyers akcióknál is letaglózóbbnak hat a nyugati demokrácia csődjeként prezentált bürokratikus útvesztők korrupt nemtörődömsége.

Pavements (rendezte: Alex Ross Perry)

A Pavement ’90-es évekbeli amerikai rockbandája közel sem tett szert világhírnévre, a leginkább videóklip-rendezőként tevékenykedő Alex Ross Perry mégis a kevésbé ismert együttes megalakulásáról és sikereiről igyekezett egy nagyszabású portréfilmet forgatni. A Pavements ráadásul egyszerre dokumentálja az igazi zenészek karrierjét és a róluk forgatott fikciós életrajzi produkció előkészületeinek mozzanatait. Azonban hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az egykori zenekar archív koncertfelvételekre és korabeli interjúkra épülő múltidézését kiegészítő, alternatív cselekménysíkokat létrehozó friss felvételek a zenészéltrajzi műfaj kifigurázására szolgálnak, ezzel is tisztelegve az eredeti banda játékos, absztrakt stílusa előtt.

A Pavements tehát olyan, mintha A turné híres áldokumentumfilmjét valódi személyekről forgatták volna, miközben a cselekmény egyes metakommentárjai A lankadatlan: A Dewey Cox-sztori vagy a Weird: The Al Yankovic Story zsánerparódiáit idézik. Különböző típuskarakterek és visszatérő fordulatok válnak gúny tárgyává, többek között a főhőst alakító, öntelt sztárszínész (Joe Keery), aki egyre irreálisabb módszerekkel éli bele magát szerepébe, vagy a művészeket idővel kisemmiző, kétszínű menedzserrel (Jason Schwartzman) folytatott csatározások. A komikus túlzásokat pedig a (látszólag) végig komolynak szánt dokumentarista ábrázolásmód teszi igazán mulatságossá, különösen, amikor az önmagukként megjelenő tényleges zenészek „kiesnek szerepeikből” az őket megformáló színészekkel való találkozások és (félig) megrendezett jelenetek során.

The Order (rendezte: Justin Kurzel)

A The Order története egy bankrablássorozatot lebonyolító terrorista és az őt üldöző FBI-ügynök tevékenysége és módszerei között von ideológiai párhuzamot. A ’90-es években zajló, megtörtént események alapján készült akcióthriller Taylor Sheridan vidéki Amerikáról mesélő kortárs balladáinak (mint A préri urai és a Wind River – Gyilkos nyomon) motívumkészlete és hangulata mellett Michael Mann elégikus bűnfilmjeit, különösen a Szemtől szemben tematikáját idézi. Justin Kurzel rendező szintén az igazságszolgáltatásba vetett bizalom megrendülésére reflektálva mutatja be kritikus meglátásait a társadalmi berendezkedés alapvetéseinek megkérdőjelezésén keresztül.

Hiszen Terry Husk nyomozó (Jude Law) másokat veszélyeztető, megszállott hajszája csupán a fennálló uralmi rendszer általános elfogadottsága miatt különbözik a más elvek alapján, de ugyanazon motivációk mentén küzdő szélsőjobboldali neonáci szervezet vezetőjének, Bob Mathewsnak (Nicholas Hoult) a céljaitól. A két merőben eltérő megítélésű férfi közötti morális hasonlóságokat ráadásul az olyan szimbolikus momentumok is kifejezik, mint a természet ártatlanságának tiszteletét hangsúlyozó közös vadászjeleneteik vagy a rendőr felelősségvállalásának változását érzékeltető vízzel, majd a későbbiekben már csak porral történő kézmosás motívuma, illetve a bűnöző tűz általi megtisztulásának képsorai. Hiszen a valós személyekről szóló történet tanúsága szerint mindössze az aktuális politikai hatalom értékrendje határozza meg, hogy valaki éppen a törvény melyik oldalán áll.