Ujjgyakorlat vagy nosztalgia? A Covid-unalom jótékony időtöltése, avagy tudatos szerzői újrarendeződés? Jórgosz Lánthimosz legutóbbi filmjével, A kegyelem fajtáival nyilatkozatot tesz: előbbre valónak tartja saját témáinak és kézjegyeinek működtetését, mint a népszerűség-hajhászást.
A Szegény párák árnyékában mintegy másodhegedűsként tekintünk A kegyelem fajtáira, amely a görög rendező korai filmjeinek minimalista stílusjegyeit hordja magán. Elkerülhetetlennek látszik az összehasonlítás, nemcsak a bemutatók gyors egymásutánja, hanem az eltérő rendezői szándék miatt is. A kedvenc és a Szegény párák révén ugyanis a greek weird, azaz görög újhullámos rendező a mainstream filmes világ közkedvelt szereplőjévé vált. Ám A kegyelem fajtái puszta életre hívása jelzi, hogy az elmúlt években készült közönségkedvenc (és -barát) filmek nem feltétlenül jelöltek ki egy új csapásirányt a rendező pályafutásában.
A kegyelem fajtáiban kaleidoszkópszerűen rendeződnek újra az elemek, újabb képeket (s egyben rendszereket) alkotva. A film három szegmensből áll, amelyeket ugyanazok a színészek és a hasonlóan szürreális társadalmi struktúrák kapcsolnak össze. A triptichont alkotó három kisfilm hosszas (némelyek szerint unalmas) felvezetőjében értetlenül-bizonytalanul igyekszünk eligazodni az adott társadalom viszonyrendszerében – amelyben maguk a szereplők is éppen csak téblábolnak.
Ahogy Lánthimosznál megszokhattuk, a társadalom struktúrája mindig eltér valamiben, ami számunkra szokatlan, és csak bizonyos fokig ismerhető ki. A kegyelem fajtáiban háromféle szisztémával találkozunk, amelyek mind a hatalom rémisztő és érzelemmentes dinamikáját vázolják fel.
A kérdés viszont az: van-e kiút ezekből a rideg szociális rendszerekből, ahol a kedvesség csupán álca?
Az első fejezetben Jesse Plemons alárendeli magát a nagyvállalatot és annak alkalmazottainak életét minden részletében és percében igazgató Willem Dafoe karakterének, a középső részben pedig már antagonistaként jelenik meg. Gyanakodni kezd a hajótörést szenvedett felesége valódiságát illetően, és minden lehetséges értelemben kizsigereli a nőt, aki önként áldozza fel testét férjének lelki üdvéért. A záróepizódban újra egy Dafoe által megformált szereplő kerül a hierarchia csúcsára, és ezúttal mint szektavezér manipulálja a hittérítő Stone–Plemons-párost, akiknek közvetett életcélja a halál legyőzése lesz.
Lánthimosz korábbi filmjeiben gyakran nem a vásznon, hanem a néző elméjében jelennek meg a borzalmak. A homár transzformációira a színen kívül kerül sor, az Egy szent szarvas meggyilkolásában pedig magyarázat nélkül marad a spontán bénulás kiváltó oka. A kegyelem fajtái azonban a felvezetések után kendőzetlenül prezentálja a horrort.
Lánthimosz a bejáratott témáit porolja le és írja újra: a közösséghez tartozás szabálytalan szabályait, a cselekvések performatív jellegét, az intézményesség elleni lázadást, a morál totális felszámolását és a hatalom működésmechanizmusait. Némileg meglepő módon a három szegmenst egy R. M. F. nevű statiszta köti össze. Nem egyedi eset ez: A szabadság fantomjá-ban is a mellékszereplők vezettek át az egyes epizódokon, ahogy A második felvonásban is az étteremvezető válik szignifikáns tényezővé a narratív síkok közötti kapcsolódások tekintetében. A kortárs, hatalmat tematizáló alkotásoknál, úgy tűnik, egyre markánsabban jelzik azt a problémát, miszerint a reflektorfényben ünnepelt elit körüli hatalmas stábot, kiszolgáló személyzetet ignoráljuk. Ez ellen „lázad fel” szofisztikáltan például a Tár is, ahol a stáblista aljára sorolt közreműködők nevét olvashatjuk a nyitányban.
Lánthimosz azáltal, hogy a fejezetcímekben az említett R. M. F.-re fókuszál, minduntalanul a háttérben mozgó statisztériára, tágabb értelemben a társadalmat működtető láthatatlan életekre irányítja a figyelmünket.
De vajon meddig lehet kizsákmányolni a ranglétra aljára sorolt R. M. F.-eket? A hatalom kíméletlensége teszi őket érzéketlenné, rideggé, vagy megjelenhet a kedvesség szikrája – amely maga lenne a kegyelem? Látszólag nincs kényszerítő erő, megtévedt szereplőink mégis feláldoznak minden személyes és erkölcsi vonatkozást, amely a normalitáshoz köti őket, csak hogy kedvezzenek a piedesztálra emelt személynek.
Az intim viszonyok vulgárissá válnak, a morál és az együttérzés felszámolódik. Minden manipuláció tettetett kedvességnek álcázott, és voltaképp csak a bizarr, destruktív tettek azok, amelyek valódi empátiából és jóságból fakadnak. Bukowski fogalmazza meg a Hollywoodban: „Ami szép, az nem feltétlenül kedves is.” Ennek a fordítottja (is) igaz A kegyelem fajtáira (amelynek tükörfordítása „A kedvesség fajtái”): Lánthimosz szereplői, akik „kedvességre vetemednek”, olyan kontextusba kényszerülnek, amely által az önfeláldozó, szívmelengető megnyilvánulások groteszknek tetszenek, ők maguk pedig erőszakosnak és mazochistának tűnnek. Minden jó szándékot, minden önzetlennek tűnő cselekedetet áthat a hatalom láthatatlan működése. Ez különösen érvényes a második epizódra, amelyben Stone karaktere saját testét és lelki integritását áldozza fel férje miatt, mondhatni szívét-lelkét beleadja az ínyenc férjének készített ételekbe. Az önfeláldozás itt nem a szeretet kifejezése, hanem egy rendszer könyörtelen logikájának való megfelelés.
Lánthimosz remekül instruálja színészeit. A szereplők a brechti színház elidegenítő effektusát alkalmazva intonáció nélkül beszélnek, mozgásuk merev, bábszerű. Egész lényüket az aiszópuszi tanmese tanulságának vetik alá. Dafoe a Szegény párákban „bejáratott” zsarnok arcát örökíti át a nagy hatalmú mogul és a könnygyűjtő szektavezér szerepeibe. Hong Chau és Margaret Qualley mellékkarakterei finoman terelgetik a főbb szereplőket a morál útvesztőjében – utóbbi a zárlatban a testvére sikeréért képes fejest ugrani az ismeretlenbe, amely szintén a bezárt-elnyomott társadalmi réteg groteszk motivációját tükrözi.
Ez a filozófiai perspektíva a görög tragédiák történeteire rezonál: az emberi sorsok a nagyobb struktúrák, az isteni vagy társadalmi erők játékszerei.
A kegyelem fajtái bizonyos tekintetben ezen a vonalon halad tovább, azonban Lánthimosz megfordítja a klasszikus tragédiák irányát: az emberek nem pusztán áldozatok, hanem aktív részesei is a saját alávetettségüket megteremtő helyzeteknek és rendszereknek. Jesse Plemons karakterének fokozatos átváltozása például éppen ezt a dinamikát testesíti meg, ahogy impotens figurája egy gyermekien naiv személyiségből (első rész) az államapparátus elnyomó alakjává válik (második rész).
Emma Stone a tőle megszokott (és elvárt) profizmussal hozza az érzéketlen-kiszolgáltatott nőfigurákat. A forgatókönyv nem kíméli őt: a történetek során elkábítják és megerőszakolják, gyilkosságra és önamputációra kényszerítik, egy szaunában pedig szinte halálra gőzölik. Már A kedvencben evidenssé vált, hogy Stone remekül rá tud hangolódni Lánthimosz kíméletlenül destruktív, ám néhol tarantinósan szórakoztató sztorijaira. Bella Baxter karaktere mindkettejük számára sikeres határfeszegetés volt: a Szegény párák kísérlet arra, hogyan lehet öntudatra ébredni a lánthimoszi keretek között.
Mindez letapogatható a két film eltérő színvilágában is: míg A kegyelem fajtáinak rideg-fakó, csak néhol viruló képei az érzelemmentes társadalmi rendszereket és a szereplők belső világának sivárságát tükrözik, addig a szegény pára a lehető leghektikusabb, legextravagánsabb divat szerint öltözködik: Stone karaktere így a babalét egyszínűségéből az öntudatra ébredés érzelmi és vágyakkal teli, kaotikus univerzumába lép át, amely az élénk színhasználatban tükröződik. A kegyelem fajtáiban az érzelem halvány szikrája a lila kosztüm által testesül meg – nem véletlen, hogy Stone ikonikus táncmozdulatai fémjelzik a filmet, aki emiatt voltaképpen a mindenkori lánthimoszi világábrázolás manifesztációjává válik. Tulajdonképpen Stone imidzse képez hidat a minimalista látványelemeket, szenvtelen szereplőket és az elidegenítően akciómentes jeleneteket halmozó A kegyelem fajtái és a 2023-as Frankenstein-parafrázis között.
Arról, hogy a fekete öves Lánthimosz-rajongók hogyan viszonyulnak A kegyelem fajtáihoz, talán még korai lenne statisztikát készíteni. Azt pedig, hogy a görög sztárrendező milyen irányt vesz ezután a tavalyi ingergazdag éve után, végképp lehetetlen megállapítani. A The Hollywood Reporter híre szerint már 2025-ben érkezik a Bugonia című következő filmje, amelyben szintén a Stone–Plemons-párossal találkozhatunk, s amely most először nem saját ötleten, hanem egy dél-koreai filmen alapszik. Vajon bölcs döntés ugyanazt a színészpárost alkalmazni egy ennyire megosztó film után? Remélhetőleg. Mindenesetre izgatottan várjuk, mi pattan még ki Lánthimosz agyából – mert hogy ott állandó karnevál van, az biztos.
A kegyelem fajtái (Kinds of Kindness)
Ír–angol filmdráma, vígjáték, 164 perc, 2024
Rendező: Jórgosz Lánthimosz
Forgatókönyvíró: Jórgosz Lánthimosz, Efthimis Filippou
Operatőr: Robbie Ryan
Zeneszerző: Jerskin Fendrix
Szereplők: Emma Stone, Jesse Plemons, Willem Dafoe, Margaret Qualley, Hong Chau, Joe Alwyn