Az expresszionizmus esszenciája – Interjú Cserbik Rita festőművésszel

Napok teltek el az Úgyfest című performanszod lezárása óta, most pedig egy újabb kiállítást nyitottál Fruits of the sun néven. Ritka, hogy egy festő életében ilyen kevés idő telik el két tárlat között.

Az Úgyfest arról szólt, hogy valójában én magam hogyan is festek. A közönség így nemcsak egy kiállításba nyert betekintést, hanem a munkámba is, hiszen a szemük láttára fejeztem be azokat a kétszer kétméteres festményeket, amelyek az Úgyfest kiállításra készültek. A performansz különlegessége volt az is, hogy nem feszített vásznakra vittem fel a festéket, hanem á la nature a keret nélküli hordozóra, pontosan úgy, ahogy a stúdióban szoktam. Majd ezt a feszítetlen vásznat felszögeltem a falra. Ezzel az volt a legfőbb célom, hogy lazítsam a közönség és a művészet közötti merev határvonalakat. Évekig kísérleteztem, mire eljutottam erre a pontra. Ezzel párhuzamosan már elkezdtem dolgozni a Fruits of the sun sorozat festményein is, amelynek részleges egységét március 22-én bemutattam a Telep galériájában, így a két projekt közel esett egymáshoz.

A tárlat érdekessége, hogy csendéletet ábrázol az absztrakt festészet eszközeivel. Mit gondolsz, érti a közönség ezeket a festményeket?

Úgy gondolom, hogy jól érti. Miután az Úgyfest rendhagyó koncepciója sikeres volt, bátran nyitottam meg ezt a tárlatot, amelyben egy másfajta megközelítésből ábrázolok gyümölcsöket. Ahogy az Úgyfest során oldottam a közönség és a művészet közötti feszes határokat, úgy a Fruits of the sunnal a motívumokat igyekeztem az absztrakt festőművészet eszközeivel bemutatni, és ezúttal előtérbe kerültek a pasztellesebb kék, rózsaszín, bézs, zöld, levendula színtónusok. Ezek pedig egy-egy erőteljes gesztusként „felcsapva” jelennek meg a képeken. Gondoljunk bele, milyen csodálatos dolog, ahogy körbeölel és érlel minket a nap, akár a gyümölcsöket, és amennyiben érlel minket, nekünk vágyódnunk kell arra, hogy ragyogjunk kívül-belül, akár egy gyümölcs.

Azt azonban nem mondanám, hogy konkrét csendéletről van szó, sokkal inkább egy-egy kiemelt forma jelenik meg a vásznon, amelyeknek a megfestése nagyon felszabadító volt.

Mert közben visszaemlékeztem az egyetemi órákra, ahol rengeteg időt töltöttünk egy beállítással, vagyis ahogy a gyümölcsöket rendeztük az asztalon. Nekem azok a kompozíciók mindig nagyon ingerszegények voltak. Ennek már jó pár éve, de az ilyen látványemlékeimbe sokszor kapaszkodom még mindig. A Fruits of the sun képeit a gyümölcsökről alkotott saját benyomásaim alapján ábrázoltam, képzeletemben és vázlataimon sokkal izgalmasabb megoldásokkal játszva, mint anno a tanulmányok során.

Bátor vagy!

Bátran merek megismerni bármit és másképpen újragondolni. A munkám része az is, hogy sokat kutatom a világot, vagy csak szimplán sétálok számomra fontos helyeken. Ilyen a Margit-sziget is, ahová gyakran járok szemlélődni, feltöltődni. Elmegyek a szigetre, körbejárom, leülök és csak figyelek: az engem ért hatásokra, benyomásokra alapozok. Így alakult például a Fruits of the sun festménysorozat is. Figyeltem a természetet, a napot, a fényt, a növényeket. Naplózok, jegyzeteket, vázlatokat készítek róluk, és később ezek alapján vágok bele a festésbe. Absztrakt alkotóként nem az a feladatom, hogy pontosan leképezzem a valóságot, hanem sokkal inkább az, hogy a saját perspektívám alapján ábrázoljam akár a napot, akár a fényt, akár a természetet és mindezek összefüggéseit. Hasonlóan fontos feljegyzéseket korábban a Tuileriák kertjében Párizsban vagy Barcelonában a Güell parkban tettem, illetve nagymamám kertjében is. Idő, mire beérik egy-egy gondolat.

Jól sejtem, hogy Jackson Pollock a minta számodra?

Jackson Pollock az absztrakt expresszionizmus atyja, akinek a művészete amerikai látogatásom alkalmával ragadott meg, amikor élőben láttam a képeit. Akkor értettem meg az absztrakt művészet esszenciáját. Bátornak lenni, merésznek és kísérletezőnek! Ő véletlenül fedezte fel saját technikáját, amikor egy ügyetlen mozdulat következtében ráejtette a festéket a vászonra. Jackson Pollock ráébresztett arra, hogy az expresszionizmus feladata folytatólagosan továbbgondolni a megfigyeléseket.

Pollock és kortársai képei előtt merengve rájöttem, hogy alkotóként fontos megismernem a szabályokat, fontos azokkal kísérleteznem és átalakítanom őket, illetve végül rendszereznem kell mindezeket a saját formámra és karakteremre.

Kísérletezés közben pedig rengeteg új lehetőség adja magát át az alkotónak. Ezért szeretek állandóan gyakorlatban maradni.

Tehát ne is várjunk tőled figurális festményeket?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy remélem, fogok annyira unatkozni hatvanévesen, hogy leülök és megfestek egy csendéletet mondjuk, vagy akár az unokáimat. Most erőm teljében sokkal izgalmasabb az, amikor a klasszikus leképezés helyett a benyomással együtt örökítek meg bármit a vásznon. A valóság pontos rögzítésére egyébként ott van a fotográfia.

Erről eszembe jutnak a különböző művészeti kollaborációid, mint a telefontokok, a táskák vagy a pólók, amelyeken megjelenik a művészeted.

Többen felfedezték már, hogy szeretek újragondolni. Először egy táskatervező márka kért fel arra, hogy a színválasztással tegyem egyedivé az új kollekciójukat, majd az egyik legnagyobb telefontokgyártó vállalat keresett meg azzal, hogy szeretnének egy festőművésszel közösen gondolkodni, és új irányt alkotni. Így alakult, hogy festményeim megjelentek már nemcsak telefontokokon, de pólókon, pulcsikon és egyedi tervezésű táskákon is. Párizsi kiállításom alkalmával szintén egy egyedi tervezésű nadrágkosztümszettben jelentem meg, amelyen ugyancsak láthatók a festményeim motívumai.

Ilyenkor felmerül egy kényes kérdés: sokszorosításról beszélünk vagy művészeti darabokról?

Beszélhetünk sokszorosításról, mert ez szerintem egy jó lehetőség – köszönet Warholnak! Izgalmassá teszi a műveket, mert viselhetővé válnak, akár egy póló, egy pulóver vagy egy táska felületén, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen darab sokkal megfizethetőbb, mint egy festmény. Szinte ajándék! Pont ezért csak időnként, és rövidebb lefolyású projektekben veszek részt. Például a telefontokok megtervezése számomra különleges munkafolyamat volt. Először is megfigyeltem a saját telefontokomat. Felismertem, hogy folyton festékes, majd ezt továbbgondoltam, kísérleteztem, nekidobtam a telefontokot a vászonnak, míg végül kaptam egy újragondolt formát, amit a gyártó sokszorosított. Tehát ez valóban egyfajta sokszorosítás, viszont nem érdemes alábecsülni,

mert ezekkel a mindennapi kiegészítőkkel sokkal több emberhez juthat el egy gondolat vagy egy ötlet, így inspirálva másokat az alkotás felszabadító érzésére és látványára.

Képes lenne erre az is, aki nem tanult képzőművészetet? Gondolok itt az önjelölt művészekre.

Picasso híressé vált kijelentése ad választ erre a kérdésre: „Tanuld meg a szabályokat, mint egy profi, hogy aztán úgy szeghesd meg őket, mint egy művész!” Vagyis ahhoz, hogy ügyes legyél az elvonatkoztatásban, elengedhetetlen az, hogy ismerd a festőművészeti szabályokat, amelyekre építhetsz, és amelyeket újragondolhatsz, vagy ha jobban tetszik: amelyeket felrúghatsz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bántja az igazságérzetemet a Covid utáni amatőr alkotók megjelenése, akik előismeretek nélkül, autodidakta módon kezdtek festeni, ma pedig művészként hirdetik magukat. Ebben nem a helyzettel való visszaélés bosszant igazán, hanem az a tény, hogy ezzel beleszólnak az absztrakt művészet alakulásába, és ezzel összezavarják a közönséget. Ez a fajta módszer nem egyenlő azzal, amit Picasso tett, aki elsők között kezdte igazán másképp feldolgozni a valóságot, hiszen ő jól ismerte az alapokat. Fáj a szívem, hogy sokszor összetévesztenek az ezt az időszakot követő kísérletezőkkel. Szeretném azt hinni, hogy a közönség kritikus velük, és végső soron majd a valóban átgondolt, megfontolt, felépített művek maradnak csak fenn.