A nyelv mozgásban – Kritika a Budaörsi Latinovits Színház Cyrano de Bergerac című előadásáról

A Cyrano de Bergerac a maga klasszikus mivoltában a mai napig a popkultúra részét képezi. Edmond Rostand 19. századi verses tragikomédiáját legtöbben talán a Jean-Paul Rappeneau rendezte, 1990-ben bemutatott francia filmadaptáció nyomán ismerjük, de Peter Dinklage főszereplésével készült belőle amerikai filmfeldolgozás is 2021-ben. Rostand művét Martin Crimp brit drámaíró adaptálta szabadon színpadra, az eredetileg 2019-ben bemutatott előadás hazai ősbemutatója pedig Závada Péter fordításában 2025 tavaszától a Budaörsi Latinovits Színházban tekinthető meg.

A történet szerelmi háromszögében Bergerac (Böröndi Bence) egy kiváló kardforgató kadét és még annál is nagyobb tehetségű szómágus. Ám csúf külseje, leginkább ormótlanul nagyra nőtt orra miatt nincs szerencséje a nőknél, így másodunokatestvére, Roxane (Koós Boglárka) felé sem mer közeledni, hiába gyötri iránta olthatatlan szerelem. Roxane viszont annál is inkább kezébe veszi érzelmi életének alakulását: megkéri Bergeracot, hogy tegyen meg mindent az új kadét fiú, Christian (Fröhlich Kristóf) épségéért, és segítsen kettőjüknek találkozót szervezni. Igen ám, de Christian vonzó külseje bizonytalan belsőt takar, az egyébként nem rossz képességű férfi nők társaságában megbénul, és esetlenül, rosszul forgatja a szavakat. A két katona összeteszi hát, amije van: a vonzó Christiannak Bergerac szolgáltatja a nyelvet, ő írja a leveleit. Test és kifejezett lélek így lesz kettőjükből a szerelmes Roxane által egynek hitt, tökéletes férfi.

A barokk kori történet hely és idő tekintetében is aktualizált formát ölt a budaörsi színházban. A kezdés előtt, még a folyosón, a flegmatikus Christian a dress code szerint öltözött közönség között jár-kel. Ahogy beengednek minket a nézőtérre, a színpad kifutószerűen sorok közé nyúló elejét a színészek még takarítják. A színház a színházban nyitójelenetének metaszintjét Závada Péter úgy írta meg, hogy az azonos legyen a valósággal: a párizsi színház dolgozói, ahol Bergerac is alkot, lelkesen mesélnek saját műhelyükről, azaz magáról a budaörsi színházról, ahol jó marketinges módjára sorolják fel, ki rendez éppen az évad során: Alföldi Róbert, Hegymegi Máté, újra Alföldi Róbert, Pelsőczy Réka, ja, és ha még nem hallotta minden érdeklődő, maga Alföldi Róbert ugyancsak. Eközben a színészek által játszott nézők, mecénások lecsipogtatják a jegyüket a bejáratnál, hogy velünk együtt megnézzenek egy Montfleury (Takács Zalán) által előadott Hamlet-monológot. Könnyed kabaréhangulattal indít a Cyrano de Bergerac, de nem is annyira a néző résztvevővé tételéről van szó, mint inkább a színház nézői attitűdbe helyezkedéséről. A történet azonban mégsem teljesen itt és most játszódik. Párizsban járunk, a kardvívás még nem sport, hanem élő fegyvernem, a hadi szállás falfirkáin 17. századi dátumok olvashatók, ugyanakkor szó esik Margó-díjról, PIM-ről, a Librikóka könyvesbolt és kávézó olvasást népszerűsítő influenszer tulajának pedig kimondatlanul is egyértelmű a budapesti referenciája.

A tér- és időbeli kettősségek mind arra utalnak, hogy az előadásnak nem célja mélységében valódi kritikai véleményt nyilvánítani a hazai kultúrpolitikáról, az éles megjegyzések inkább csak a poén kedvéért hangzanak el.

A Cyrano de Bergerac éppúgy nem kíméli a „ház” alkotóit, Alföldi Róbertet és Závada Pétert sem, mint bárki mást, aki egy oltogató szövegelés erejéig alkalmat ad a szómágiára.

Bár a viccnek szánt beszólások egyrészt mindig magukban foglalnak valamilyen mértékű komolyságot, másrészt viszont a slam műfajának, mint az előadás fő építőelemének, az egyik legalapvetőbb fogását képviselik. Bergerac persze ír szonetteket, elégiákat is, de a 21. századi freestyle slammelés az, amivel valódi népszerűségét kivívja, és ami szinte szándéktalanul tör fel belőle, ám mégis ez a legfontosabb kifejezőeszköze és a lételeme.

A bő kétórás előadás során nem törik meg a rímes versbeszéd. Komoly színészi kihívás lehet egyrészt a nagy mennyiségű szöveg pontos tudása, másrészt az is, hogy a szükséges helyeken a lehető legtermészetesebbnek hasson a beszéd. Amikor szópárbajra kerül sor, vagy az irodalom szakos Roxane lenyűgözése a cél, akkor nem jelent problémát, hogy a bravúros szövegre figyel a néző, ahogy akkor sem, amikor épp Christian nevetséges rímfaragása a téma. De a Cyrano de Bergerac nem csupán szórakoztatni szeretne. És ahhoz, hogy ne mindig a nyelvet figyeljük, hanem el tudjunk merülni az eseményekben, a nyelvbe is bele kell tudnunk feledkezni. A színpadon akkor is rímekben beszélnek a színészek, amikor a történet szerinti szereplők nem, és ezt a különbséget a játszóknak az autentikus szövegmondással kell természetessé tenniük. Ez a legtöbb esetben sikerül is, és a szöveg, ahol sziporkáznia kell, ott valóban izgalmas, sőt meglepő, ahol viszont csak a téma megtartása miatt verselnek a színészek, hétköznapinak hat. Két jelenet van csupán, amely során kissé kellemetlenné válik a rímkényszer: az egyik, amikor Roxane, a másik, amikor a kadétok mutatják fel slammer képességeiket. Ezeknek a szövegeknek a minősége szembetűnően silányabb a korábbi – jórészt Bergerac szájába adott – olyan verses monológoknál, amelyeknek komoly hangvételű témája mellett egyidejűleg deklarált célja a nyelvi játékosság villogtatása is. Roxane tulajdonképpen csak állandósult szókapcsolatokat citál egymás mellé, hogy azok értelmileg válaszoljanak egymásra, de az elmésnek szánt szöveg eleinte inkább csak kényszeredett, majd egészen monotonná válik. A katonák nyíltszívű gondolatai a háborúról pedig bármennyire őszinte és megrázó érzéseket közvetítenek, éppen a súlyos téma komor hatását gátolják a kissé közhelyes rímekkel és a kiforratlan nyelviséggel.

A Cyrano de Bergerac fő hangsúlya bár egyértelműen a szövegen van, az előadás látványvilága is minden tekintetben kidolgozott. A sárga színű, lépcsős, mozgatható díszletelemek izgalmas lehetőségeket nyújtanak: az épületkockák hol fektetve, hol állítva töltik be a szerepüket, olykor kávézópultot formáznak, máskor háborús bunkert. Az előadás nagyjelenete során, amikor Roxane bekötött szemmel hallgatja Bergerac szavait, és érinti Christian testét, nem csak a lelepleződés izgalma miatt aggódunk, a feszültséget szintén növeli a látvány, ahogy Roxane a mozgó díszleten manőverezik.

Szép képi megformálása a férfialakok dualitásának, amikor Christian a színpad elejére tolja a lányt tartó épületelemet: egyszerre mozdítja meg a kifejezés a női szívet, a test pedig a fizikai világot.

De az objektumokon való játék veszélyhelyzet nélkül is dinamikában tartja az előadás egészét. Amikor Roxane barátja, Alastair (Németh Áron Valentin) üzenethordozóként belejt a térbe, szinte végigfolyik a díszletelemeken, ezzel is kifejezve karakterének lágyságát.

Jó ízlésű arányérzékre vall a látvány tekintetében az is, hogy számos olyan jelenetben, amelyben sok szereplő van színen, és sok a megszólalás, egy-egy mondatnyi közbeszúrások hangzanak el, az előadás nem kívánja még látványos mozgással is túlterhelni az érzékeket. Pelsőczy Réka rendezőként jól érzi, hogy a Cyrano de Bergerac tömegjelenetei nem válnak statikussá attól, ha elmaradnak belőlük a nagy koreográfiák, hiszen a központi kifejezőeszköz, a nyelv eleve nagy koncentrációt igényel, és ez a díszlettel kiegészülve olykor tökéletesen elegendő. Kulcsjelenet ebben a tekintetben a háború, ahol a Bergerac és Christian seregét érő támadásokat csupán egy-egy erős fényvillanás és hangos robaj jelzi. A katonák sem forgatják fel a színpadot, letisztult a kép, amikor az arcukon átsuhanó félelmet és kétséget látjuk. És ez a letisztultság teszi igazán líraivá Christian halálát is: Bergerac és Roxane a színpad elején állnak, a szóforgató épp annak beismerésére készül, hogy ő az, aki megformálta a Christian szájba adott mondatokat, amikor az újabb elsüvítő támadás megvilágítja a mögöttük álló áldozatot. A megsebzett férfi nyugodtan sétál be az egyik díszletelem ívelt ablakába, a ledekkel megvilágított ablakkeretet pedig, a benne álló Christiannal együtt, finoman a földre fektetik a katonatársak.

De ugyanezt az apróságokban rejlő izgalmat fedezhetjük fel az előadás nyitójelenetében, amikor a színház a színházban hosszú etűdjét a szereplők jó része nézőként a színpad oldaláról figyeli. Egy-egy reakció, a súgó bakizása vagy az egymásra vetett jelentőségteljes pillantások mind szórakoztatóak, de a párhuzamos történések ellenére is jól követhetőek.

És habár a rendezés teret ad a sok szereplő együttes figyelésére, mégis akad olyan karakter, aki kissé feleslegesnek hat. Valvertnek (Atlasz Barnabás) megtévesztően nagy jelentőséget tulajdonít a bemutatás, mivel Roxane elvileg hozzá kényszerülne feleségül menni, hogy törlesszen a fiú apjának (Mertz Tibor), aki a lány diákhitelének kifizetésében segít. Ám hiába várjuk Valvert feszültségnövelő szerepét, hiszen a későbbiekben valójában az apa az, aki Roxane-t megpróbálja birtokolni és zsarolni. Valvert szerepének így nemhogy súlya nincs az előadáskezdés után, de szinte teljesen ki is íródik az előadásból, sőt, mintha maguk a történet szereplői is megfeledkeznének róla.

A Budaörsi Latinovits Színházban megtekinthető Cyrano de Bergerac egyszerre nagy szerelmi tragédia és szórakoztató vígjáték, kalandos történet és közben hétköznapi valóság. Utóbbi pedig nem csupán a jelen popkultúrájába ágyazott átírás vagy a Juristovszky Sosa tervezte jelmezek miatt – melyeknek köszönhetően egyébként szintén az az érzésünk, mintha csak a kétezer-húszas évek Budapestjén sétáló emberek életébe nyerhetnénk bepillantást –, de a felismerés miatt is, hogy a központi problémák mennyire a mi valóságunkat is érintő témák. A háború, a kifejezés nehézsége, a visszajelzések nyomán létrejövő énkép vagy az én töredezettsége, közelebbről vagy távolabbról, de a legtöbbünk számára a mindennapjaink részét képezik. Ez az előadás sok mindennek a története, az önfeláldozásnak, a nyelv világteremtő képességének vagy az emberi erőszaknak, ám egyikben sem törekszik pátoszosan nagy igazságok kimondására. Szerényen egy-egy mondatba sűrít súlyos gondolatokat, megadva ezzel a nézőnek a belátás szabadságát. Következtetett állítások helyett helyzeteket mutat fel, az ítéletet már ránk bízza.

https://latinovitsszinhaz.eu/eloadas/cyrano-de-bergerac