Egyiptomból Etelközön át – Kritika a Budaörsi Latinovits Színház Az igazság gyertyái című előadásáról

Az észak-erdélyi Bözödújfaluban egykor mindenféle vallás és felekezet megfért egymás mellett: katolikusok, reformátusok, unitáriusok, görögkatolikusok, zsidók és szombatosok éltek együtt zavartalanul – mondja fel nekünk lelkesen a leckét Kovács Sári (Hartai Petra), a szombatos Kovácsék lánya. „Már megint magában diskurál” – vágják félbe időről időre az előadás során Sári iskolaifelelet-szagú kifele narrálását a falu lakói, és veszik semmibe ezzel együtt a közönséget. Székely Csaba Az igazság gyertyái című színművét a Színikritikusok díja által többszörösen elismert marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat ősbemutatója után most a Budaörsi Latinovits Színházban tekinthetjük meg, Alföldi Róbert rendezésében.

Bözödújfalut 1940-ben visszacsatolják Magyarország területéhez, a keresztény felmenőktől származó, korábban is már zsidó szokásokat követő, majd a 19. században zsidó hitre áttért helyi szombatosoknak – saját megnevezésük szerint az igazság gyertyáinak – eddig háborítatlan életét utoléri a történelem, egészen pontosan a fasizmus vasmarka. Kovácséknál a családi házon belül is egyre kiélezettebbé válik a helyzet. Márti (Pelsőczy Réka) nem győzi ismételgetni családjának, hogy nem azért vonultak ám ki Egyiptomból, hogy aztán semmibe vegyék a saját zsidóságukat, mire fia, a felnőttség küszöbén álló Samu (Fröhlich Kristóf) dacosan megjegyzi, hogy ő ugyan nem Egyiptomból vonult ki, hanem Etelközön keresztül vonult be. A családi körön belül e két tűz között áll Mózes (Ilyés Róbert) és Sári. Ők nem igazhitű vagy kifogásolhatatlan életet szeretnének élni, csupán a zavartalan boldogságot keresik: a kissé gyenge jellemű Mózes nem veti meg az italt, sőt a kártyát sem, és miután kikeresztelkedése miatt Márti elűzi a háztól, másik családot alapít, de tékozló fiúként fel-felbukkanó alakja erkölcsi feddhetősége ellenére is szerethető marad. Az infantilis, sánta Sári pedig „csak” igaz szeretetre, jó férjre vágyik, nem számolva azzal, hogy a gyűlöletkeltéstől és a szabadságkorlátozástól elmérgesedett világban ezek a vágyak csupán a legkiváltságosabbak számára valósulhatnak meg. Az igazság gyertyái bár valós történelmi vonatkozásokkal bír, központi kérdései sokkal egyetemesebbek, mintsem hogy pusztán történelmi drámaként fémjelezzük.

A darab nemcsak a holokauszt áldozatainak állít emlékművet,

de talán még kiemeltebben is foglalkozik annak a problematikájával, hogy az elnyomó hatalom hogyan kiskorúsítja népét, miként fosztja meg az egyént az önmeghatározás alanyi jogától, és mondja meg az embernek, ki is ő valójában. Ahogy színre viszi azt is, hogyan áldozunk fel emberi, családi kapcsolatokat ideológiák oltárán.

A történelmi szemléletet, a valóságot mint referenciális pontot nemcsak a fókusz tompítja, de Bözödújfalunak az előadás végén elhangzó sorsa is: a falu ma már nem létezik. A 20. század második felében egy víztározó építésekor elárasztották a települést, és felszín alá került annak minden egykori utcája, háza, temploma. Kálmán Eszter díszlettervének szimbólumvilága is a realitástól való elvonatkoztatást hangsúlyozza: a színpadi térben minden csupa kék és sárga. A három házat formázó, mozgatható kék falak jelzik a falut, ajtóikon ki-be lehet járkálni, átrendezésükkel váltunk a házbelső, külső udvarok, terek, utcák között. A zsidócsillag sárga színére festett székek szintén ház formájúak, pakolni is lehet beléjük, így az esetleges továbbállásra kényszerülés esetén azonnal kéznél vannak. A színek a székely zászló kék alapon arany sávját is megidézik, de ez a színszimbolika többszörösen jelentőségteljes: 

a tordai kerámia kék árnyalata és a kiválasztott nép sárgája folyamatosan színpadon ábrázolja Az igazság gyertyáinak zsidó–székely kettősségét, egyidejű konfliktusát és szimbiózisát.

A minimalista formák és színek folyamatosan a nézői tudatba idézik a történeti keretet, azonban nem szándékoznak valóban atmoszferikusan megjeleníteni az 1940-es évekbeli falut, könnyű a dráma valóságánál általánosabb szinten elvonatkoztatnunk. Bár azt gondolom, üdvös Az igazság gyertyáinak igen meghatározó körülményeit csak ürügyként felhasználva a belső tartalmakat középpontba emelni, a letisztult, geometrikus színpadkép kissé túlságosan is jelszerű. A bözödújfalui miliő valódi megteremtése nélkül pedig olykor a belső tartalmak is kissé jelzésértékűek maradnak: Kovácsék történetén keresztül az időből-térből kiemelés segítségével bár sokkal közvetlenebb módon találkozunk az önazonosság áldozatkövetelésének és az énfeladásnak a konfliktushelyzeteivel, de a hús-vér világ nélkül ez a találkozás sokkal inkább tudati, mint érzelmi, katartikus. Legalábbis az első felvonásban.

De ez nem csak a díszlettervnek köszönhető: Alföldi Róbert rendezésében az egész első felvonás leginkább az építkezést szolgálja. Persze, nem is lehet rövid munka egy tizenhat szereplős dráma kapcsolatainak bemutatása, a konfliktusok megalapozása, főleg, ha mint Az igazság gyertyái esetében is, nem egyetlen főszereplős drámáról beszélünk. Az igazság gyertyái Márti és Samu képviseletében éppúgy az identitásvállalás okozta gyűlölködés és üldöztetés tragédiája, mint ahogy Sári és Mózes nézőpontjából a túlélésért folytatott alkalmazkodásnak, a hétköznapi boldogságért vívott verítékes küzdelemnek is. De akár a tanító (Nagypál Gábor) lenézett „kisember” figurájának elmérgesedett frusztrációi, akár a bántalmazó unitárius lelkész feleségének (Bohoczki Sára) és lányának (Koós Boglárka) esete szintén külön drámát érdemelne. Mégis, a szűk háromórás előadásnak már csak az első felvonása is elég hosszú ahhoz, hogy expozícióként túlnyújtottá váljon. Az előkészítő funkció itt inkább rendezői döntés, hiszen már az első felvonásban is színre kerülnek olyan jelentős dramaturgiai fordulópontok, mint amikor Mózes (első alkalommal) elhagyja a családját, de ekkor mégsem érvényesülnek igazán a történésekben rejlő tragikumok.

Székely Csaba drámáinak ismert alapvonása a sajátos humor. A kacagtató balsors és a szívszorító, mégis mosolykeltő helyzetek izgalmas színpadi ajánlások: a Latinovits Színház előadásának első felvonásában ezek a felkínált drámai pillanatok kissé kurtára zártak, sokszor épp mielőtt igazán ránk nehezedne a történések súlya, egy tompító poénnal könnyítetté válik az adott helyzet. 

Az előadás valódi tétje a második felvonásban érkezik meg a színpadra, akkor viszont egy igen figyelemreméltó koncepció révén.

Sári felénk forduló „magában diskurálása” már az előadás elejétől kezdve érezteti a közönséggel, hogy Bözödújfalu világa nem elzárt a nézőtértől. Ez pedig a második felvonásban még nyilvánvalóbbá válik: a szünetről visszatérve sárga héliumos lufik várnak minket a sorokban elszórva, ezek közé ülünk vissza. Amikor a hatalom katonái megérkeznek Bözödújfaluba összeszedni a munkatáborba szállítandó zsidókat, felkapcsolódnak a lámpák, és a fegyveres, egyenruhás katonák a szemembe nézve adják ki az utasítást: húsz percem van összekészülődni, egy család egy bőröndöt hozhat. Képtelen vagyok nem arra gondolni, amit a Sorstalanság tanított: a holokauszt nem hasonlítható semmihez, nem lehet megérteni, nem lehet empatizálni vele. És mivel a tapasztalat megoszthatatlan, így a tragédia ismerete is csak a túlélőké marad. Az igazság gyertyái épp ezért résztvevőkké tesz bennünket: bár a történelem legnagyobb népirtásának legembertelenebb tetteit nem jeleníti meg az előadás, mégis a holokauszt számtalan művészeti feldolgozása közül egy pillanatra talán itt éreztem legvalóságosabbnak a felfoghatatlant. Rajtaütött zsidók vagyunk a sok sárga lufi között, egy náci tiszt a szemembe nézve személyesen engem szólít fel, hogy szedjem össze a holmimat, visznek munkatáborba.

A főbb szerepek eleve adott árnyaltsága és a kidolgozott színészi megformálások kölcsönösen támogatják egymást az előadás során: Pelsőczy Réka alakításában Márti hithű magatartása az atrocitások ellenére is megingathatatlan, mégsem válik rideg személyiséggé. A közel sem hibátlan Mózes iránt érzett szerelmében megmutatkozik a gyermeki naivitás és a megbocsátás. Fröhlich Kristóf indulatos, apja italozását és kártyázását követő Samujának stílusa pedig bár sokszor durva, sőt, olykor akár önzőnek is tűnhet, a legnagyobb áldozatokat végül mégis ő hozza meg a történetben. Az előadás egyik legszívszorítóbb jelenete is hozzá köthető, ahogy törődni vágyó bátyként tehetetlenségében mézes semmivel vigasztalja a szegénységben édesség után sóvárgó Sárit.

A kisebb szerepekben inkább karikaturisztikusan megjelenített típusokon, jelenségeken nevetünk. A két zsidó (Spolarics Andrea és Takács Katalin) munkatáborban ábrázolt vitajelenetét hosszú percek után is hangos kacagás kíséri a nézőtérről, és a közjátékot még hosszan elnéznénk.

Az arról szóló abszurd perlekedés, hogy ők mint igazi zsidók sorsközösséget vállaljanak-e Kovácsékkal, akik bár zsidók, mégsem olyan zsidók, mint más zsidók, mindenfajta politikai korrektség nélkül nevettet minket a származási kérdésekből levezetett képtelenségeken és azon, milyen természetes magabiztossággal akarják mások meghatározni az ember saját identitását.

Azonban olykor közhelyesek maradnak ezek a paródiák, ahogy például a második felvonás elején ábrázolt disznóvágás jelenetében is: a pálinkázó, holtrészeg falusi férfiak leállatiasodásában nincsenek újszerű poénok, ahogy aztán a helyszínre érkező katonák által a disznó elosztása és lefoglalása is kissé túl direkt és sablonos ábrázolása, kritikája az urambátyám hatalomnak.

Az igazság gyertyái történetének olyan természetes velejárói az időhöz és helyhez kötöttség, valamint a vallási meghatározottságok, hogy Kovácsék közül Samun kívül sokáig senki nem is akarja észrevenni, hogy megkérdőjeleződik, a vallásukkal mennyire fér össze a nemzeti identitásuk. Csak Samu olvas újságot, a család többi tagját nem is érdekli a politika.

Az igazság gyertyáinak huszadik századi székely, zsidó vonatkozása a Budaörsi Latinovits Színház színpadán úgy válik a lényeginek csupán körülményévé, hogy közben mégis elképzelhetetlen nélküle a történet.

A díszlet, a színek és a nyelv bár egyértelmű jelei e körülményeknek, mégis visszafogottak, nem különösebben egzotikusak 2025 Budapestjén sem. Alföldi Róbert interpretációjában az említett körülmények olyan egzisztenciális alapvetések, amelyek – formai kikeresztelkedés ide vagy oda – nem választáson múlnak. Így pedig minket, nézőket sem elsősorban ezek izgatnak. Bár a körülmények nem elhanyagolhatók, de nem ezek kapják a legfőbb tétet a rendezésben. Hanem az, hogy a regnáló hatalom – Az igazság gyertyái esetében éppen antiszemita – ideológiája miként torzítja a személyes viszonyokat. Miként borul fel teljesen Márti és Samu kapcsolatában a szülő-gyermek szerep, vagy milyen pszichés traumákat, visszafordíthatatlan sérelmeket okoz másokban Mózes képtelensége a felelősségvállalásra. Ahogy a narrátor, Sári szemszögéből is a plébános elsősorban nem egyházi személy, hanem egy férfi, vagyis emberi minőség, úgy mi is elsősorban nem holokauszt-áldozatok történetét, hanem az üldözöttség gerjesztette emberi drámákat látunk a színpadon.