Történetek vannak – Interjú Kocsis Katica esztétával a Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már című kiállításról

Honnan jött a kiállítás ötlete?

A tavalyi tállyai művésztelep témája a diszkrimináció volt, és ennek apropóján keresett meg Berger Anna, a művésztelep és a hozzá tartozó galéria vezetője, hogy csináljunk egy kiállítást a női bántalmazásról. Úgy gondoltam, érdemes a témát kicsit szélesebbre nyitni, és a konkrét abúzuson túllépve a sérülékenységről, sebezhetőségről beszélni.

A bántás, sebzés egy erőszakos gesztusként van jelen ebben a koncepcióban, mint egy központi motívum, amely végigvonul a kiállított műveken. Sok olyan esemény ér minket kívülről, amely sebeket ejt rajtunk. Ennek azonban a drámán túl lehet egyfajta pozitív üzenete is: amikor a sebeket begyógyítjuk vagy begyógyulnak, akkor erősebben kerülünk ki a helyzetből. Jó példa erre Gáspár Annamária Waiting I. című munkája. Ez a mű a teherbe esésre való várakozásról szól. Látható, hogy az egyik figura az előtte, a másik pedig az utána állapotot mutatja meg, a két alak eltér kissé egymástól, testalkatban is, illetve az egyik kicsit erotikusabb, míg a másik inkább beburkolózik.

Hasonló üzenete van Nagy Kriszta Tereskova emblematikus Sebes sorozatának is. Ezek a képek egy nagy szakítás után készültek, amikor gyakorlatilag hazamenekült az édesanyjához, aki főzött rá, gondoskodott róla, ő meg csak festett és festett. A nyersvászon felületen a sebek konkrétan hímzések formájában jelennek meg, néhol pedig strasszkővel. Tehát ezek már azok a fajta sebek, amelyek elkezdtek begyógyulni. Ha ez megtörténik, akkor ugyan ott marad a heg, de a tapasztalat komplexebbé és erősebbé tesz minket.

Akad a kiállítók között olyan is, aki a másik pólust képviseli, és nem a kitárulkozás, hanem éppen az elnémulás gesztusával reagál egy-egy traumára.

Töttös Kata képei szerintem nagyon jó példák erre. Vannak azok a sebek és fájdalmak, amelyeket egyszerűen nem tudunk kibeszélni. Ez még az a pillanat, amikor belül zajlik a dráma. Az már mindig egy következő lépés a folyamatban, amikor tudunk róla beszélni. A Világtalan című képén látható lányról nagyon keveset tudunk – nem tudjuk, hogy ő döntött-e úgy, hogy a szeme elé köti ezt a kendőt és elbújik, vagy valaki rátette. A haját két copfban viseli, ezzel az ártatlanság érzetét erősíti, de közben azt is látjuk, hogy meg van feszülve a nyaka.

Töttös Kata művészetében szerintem az a nagyon erős, hogy egészen apró jelekkel tudja ezt az óriási drámát megidézni. Ha megnézzük a Rúzsos című képét, itt is egyértelmű, hogy ezzel a nővel történt valami nagyon rossz, azonban mindenkire rá van bízva, hogy miként olvassa a történetét. Annyit látunk csak, hogy el van kenődve a rúzsa, kicsit kócos, és a szemében ül valami rettenetes rémület, riadtság, de ő sem tud megszólalni.

Egy másik kiállító, Kovács Petra képein már nemcsak szónélküliség, hanem tekintetnélküliség is van. Antikizáló hatású figurákat fest rendszerint kék és piros színben, akik mintha megmerevedtek volna a traumától, amely érte őket. Egy belső dráma kivetüléseinek tűnnek ezek az egyszerre kissé szoborszerű, mégis nagyon fluid alakok, akik mintha kiszakadtak volna a jelenből, és egy kényszerű időtlenségben léteznének.

Denisa Štefanigová cseh művész munkáit is a fluiditás uralja – mindenhol kavargó és szétfolyó testeket látunk, amivel az identitás képlékenységére is utal. Hiszen nem vagyunk lezárt entitások, akik fix határokkal rendelkeznek, hanem az identitásunk, sokszor éppen a kívülről érkező hatások, sebek révén, állandóan változik. Denisa képein ezek a fantasztikus, szürreális alakok elfolynak, szétcsúsznak, a belsejükben még újabb történetek zajlanak. Amikor a testiség vagy a biológiai működés belép az ábrázolásba, akkor az egyből egyrészt groteszkké válik – a bahtyini értelemben vett groteszkké, amely összemossa az össze nem illőt, tehát a gyönyörködtető meg a visszataszító, undort keltő egy helyre kerül –, és a mi emberi kvázi szentségünk máris profanizálódik.

Több alkotó is beemel kézműves technikákat, például hímzést vagy varrást a műveibe – hogyan árnyalják ezek a művek mondanivalóját?

Magának a hímzésnek már önmagában van egyfajta erőszakos jellege. Sok művész úgy tekint a vászonra, mint testre, azaz minden egyes gesztus, ahogy a tű átdöfi a vásznat, igazából egy sebzés, de egyúttal hozzátétel is. Bodrogi Judit munkáiban például nagyon izgalmas, hogy a hímzett testkontúrok nem teljesen konkrétak, rejlik bennük valami bizonytalanság. Az én olvasatom az, hogy amikor történik velünk valami traumatikus, akkor újra kell fogalmaznunk a saját határainkat is, hogy kik vagyunk, meddig tartunk, hogyan is létezünk ebben a valóságban – tehát a külső behatás kontúrvesztéssel is jár. Az általa meghímzett és festett alakok nagyon lágyak és törékenyek, magukban hordozzák a sérülékenységet.

Ha a technikákról beszélünk, kicsit visszacsatolnék Gáspár Annamarihoz, aki festőként indult, de volt egyszer egy nagyon hosszan elhúzódó ínhüvelygyulladása, ami miatt sokáig nem tudott festeni. Viszont tudott hímezni a másik kezével. Így kezdett el monumentális textilmunkákat készíteni, vagy épp rátéteket applikálni a műveire (Protection I-II.) Ő rendkívül érdekesen kísérletezik az anyagokkal.

Városi Gabriella A te lelkedet is tőr járja át című installációja is helyet kapott a kiállításon, ez egy 15 darabos fametszetsorozat, amely a szív és a tőr motívumára épül – nyilván ez már önmagában egy erőteljes szimbólum. Az installáció kis méretű, intim elemeit a három teremben elszórva helyeztem el, kvázi meglepetésszerűen bukkannak fel.

Hét nő műveit válogattad be a kiállításba, mégsem azt hangsúlyozod, hogy ez egy feminista bemutatás lenne. Az utóbbi időben több galéria és múzeum is előállt direkt nőművészeti tárlatokkal – mit gondolsz erről a trendről?

Elhasznált már ez a diskurzus. Ha nőművészeti kiállítást szeretnénk csinálni, akkor nagyon fontos, hogy valóban releváns kérdéseket vagy jelenségeket vegyünk elő. Azt gondolom, hogy ma már fókuszáltabbnak kell ennél lenni. Ősszel rendeztem egy kiállítást, ami a női nemi szervről és a női szexualitás szabadságáról szólt (I love the smell of it – Artkartell projectspace, 2024. 10. 25. – 11. 23.). Sokféleképpen meg lehet fogni ezeket a sajátos női tapasztalatokat, de szerintem ez akkor tud érvényes lenni, hogyha olyan jelenségekről beszélünk, amelyek adott esetben akár férfiakat is érinthetnek. És ha van egy olyan releváns téma, amelyhez én is és az alkotók is személyesen tudnak viszonyulni. Nekem kurátorként fontos az, hogy az adott témához személyesen is tudjak kapcsolódni, így tudok elég mélyen lenni – és szeretném hinni, hogy kurátornak lenni egyfajta érzelmi munka is.

Te amúgy milyen típus vagy? Hogy reagálsz a bántásra?

Én beszélek. Ha kell, akkor folyamatosan. Nagyon hiszek a történeteink megosztásában, szerintem ez elképesztő fontos, különösen ebben az időszakban. Ma már nincsen egyetlen igazság, amely vezetőként szolgálhat, viszont vannak egyéni perspektívák, sztorik, amelyekből tanulhatunk, amelyek kitágíthatják a perspektíváinkat, és szélesebbre nyithatják a buborékunkat. Nem tudom neked azt elmondani, hogy milyen a női bántalmazás ma. De el tudok mesélni személyes történeteket. El tudom mesélni az én megéléseimet az elmúlt időszakból, hogy mi volt az, ami nehéz volt, vagy amin túl kellett jutni, és a művészek el tudják mondani a saját történeteiket. Fontos, hogy a kiállítótérben sincs egyetlen állítás, hanem egyéni tapasztalatok, megélések vannak, és most ezek a történetek kerültek a falakra, és ütköznek meg egymással, vagy kerülnek párbeszédbe, és akkor működik egy kiállítás szerintem, hogyha én mint néző is tudok kapcsolódni a saját történeteimmel. Így lesz továbbra is érvényessége a művészetnek.

Milyen egyéb témákkal foglalkozol, és hogyan tudod beleszőni ezt a mostani kiállítást a szakmai utadba?

Kiemelném a Focus on Black Art online magazint, amelyet november óta csinálok, és ahol fekete művészekkel készítek interjúkat. Van bennem egy jó adag kíváncsiság, hogy mi van e mögött a trend mögött – és végül is itt is a személyes történetek a legfontosabbak. Nagyon érdekes, hogy férfi művészekkel beszélgetve szintén sokszor előjön a sebezhetőség fogalma. Az afrikai kontinensen élő férfiak számára az érzelmekről való beszéd még inkább tabusított, mint nálunk. Például egy baráti beszélgetésben sem elfogadott az egymás személyes, érzelmi alapanyagáról beszélni. Kíváncsi vagyok rájuk, ráadásul én valahogy mindig új területeket akarok felfedezni. Ilyen vagyok, nekem kell az, hogy mindig csináljak valami olyat, ami nagyon ismeretlen, vagy nagyon félek tőle.