Föld és víz határán – Interjú Medcalf Laura multidiszciplináris képzőművésszel

A családod révén kétlaki életet élsz, félig Londonban, félig Budapesten. Hol és hogyan kezdődött a művészettel való kapcsolatod, hogyan lehet egyszerre két helyen helytállni?

Magyarországon nőttem fel, Szentendrére jártam kéttannyelvű képzőművészeti iskolába, aztán a British International Schoolba, ahol felsőfokú képzőművészeti szakot választottam. Nyaranta Londonban a Central Saint Martins művészeti egyetem divat szakára jártam rövid kurzusokra, mivel eredetileg női divattervező szerettem volna lenni. Mindig is nagyon szerettem alkotni és a kreativitásomat kifejezni, innen ered a többféle médiummal való kísérletezés, de már kis korom óta festek absztrakt és figuratív módon. Középiskolai tanárom biztatására jelentkeztem érettségi után az Arts University Bournemouth (AUB) egyetemre, ahol egy igazán inspiráló környezetre találtam. Az egyetemi műtermemen kívül vonzott a grafikai műhely is, ahol volt alkalmam a szitanyomással és a rézkarccal megismerkedni, később pedig a növények migrációját kezdtem kutatni. Foglalkoztatott a növényzet származása és hogy hogyan kerültek bizonyos növények távoli tájakról az angol kertekbe. A bournemouthi botanikus kertekben kutattam, a Jurassic-part mentén pedig gyakran ellátogattam Londonba a Kew Gardensbe, ahol kedvemre gyűjthettem információkat a könyvtárban és az archívumban.

És az alkotói technikádra hogyan találtál rá, milyen kísérletezések vezettek idáig?

Rájöttem, hogy a fénnyel és a természettel szeretnék együtt dolgozni. Az egyetemen az UV-gépen kezdtem el nyomatokat készíteni ezekről a növényekről, de egyszer annyira felmelegedett a gép, hogy felgyulladt, és beindult a tűzriasztó. Ezután nem használhattam többé. Ekkor jött az ötlet, hogy fényforrásként a napot fogom használni, ami bár Angliában elég keveset süt, de mellette elkezdtem a tengerrel, a talajjal, a vízhatárokkal együtt dolgozni. Így találtam meg a művészeti érdeklődésem azon alappilléreit, amik máig meghatározzák az alkotásaimat.

Az egyetemi közegből kiszakadva merre indultál?

A dél-angliai Dorsetben kezdtem alkotni, majd később az utazásaim során a Földközi-tenger partjainál folytattam: Ibiza, Formentera, Monaco, az Adriai-tengernél Pugliában és az Égei-tengernél Párosz szigetén, Thaiföldön, az Atlanti-óceánnál Miamiban és a Karib-szigeteken Dominikán volt lehetőségem alkotni. A hazai vizek közül eddig a Duna és a Tisza, illetve a Balaton vizein és vizeivel készültek műveim. Az, hogy az egyetem egy tengerparti városban volt, lehetővé tette számomra, hogy kialakítsam azt az egyedi stílust, amit máig képviselek. Számomra ez egy véget nem érő együttműködés a nappal, a nyílt vízzel és a talajjal. A legkisebb szériám hét műből áll, és Monacóhoz kötődik, de a dél-angliai széria több mint kilencven alkotásból áll. Még sok olyan hely van a világon, ahol szeretnék alkotni. 

Érdekesnek látom azt az ellentétet, amely aközött húzódik, hogy egyfelől mennyire anyagokhoz és azok egymásra való reagálásához, kölcsönhatásához kötöttek a munkáid, másfelől az általad megragadni igyekezett vízmozgás, hullámzás mennyire mulandó dolog és a pillanat töredéke. Erős kontraszt feszül ezek között, amit igyekszel megragadni és megörökíteni. Hogyan találtál rá a kristályra mint anyagra és az ezzel való alkotás mechanizmusára? Úgy hiszem, sok kísérletezés kellhetett hozzá.

Mindenféle technikával kísérleteztem és ezek összeötvözésével is, de ezt megelőzte és kiegészítette az egyetemi könyvtárban való kutatás és a hagyományos művészet tanulmányozása. Foglalkoztatott, hogy hogyan reagálnak egymásra az egymástól függő kémiai összetevők, és azt a reakciót próbáltam meg máshol is megtalálni, ahogy a növény reagál a fényre. Az ilyen jellegű kölcsönhatások és folyamatok különösen érdekelnek. Az alkotás menetén folyton változtatok, alakítok, szeretek játszani az anyagok arányaival és mennyiségével, és figyelem a kiváltott hatást. Egy teljes körként tekintek erre a folyamatra. Sokat látogattam a British Museumot is, ahol rengeteg inspirációt gyűjtöttem. Alkotásaim különféle méretben készülnek, de a kedvenc formám a japán kakemono forma, amely jellemzően keskeny és hosszú.

Tavaly ősszel volt két egyéni kiállításod az Esterházy-kastélyban a Magyar Kertörökség Alapítvány szervezésében. Idén kora tavasszal pedig a The Workshop galériájában Seek Your Light címmel nyílt ismét egy egyéni kiállításod, melyen a fény kapott nagy szerepet. Hogyan alakult ki az itthoni bemutatkozó kiállításaid koncepciója és fókusza?

Nagyon érzékeny voltam mindig is a fényekre, arra, hogy milyen megvilágítás hogyan hozza elő a színeket, a különböző árnyalatokat. A munkáimban mindig van természeti és emberi kötődés is, ezeket a fény köti össze, amely befolyással bír mindkettőre. Az alkotásaim anyagi vetületét szintén meghatározza a fény, ugyanis olyan kristályokkal festek, melyek a fényre reagálnak, és ez köt össze valójában mindent: az embereket, a földet és a természet energiáit.

Az angol nyelvben a kedvenc szavam az „ephemeral”, melynek magyar fordítása az efemer, és úgy érzem, ez határozza meg az alkotói attitűdömet is: a folytonos törekvés arra, hogy állandóvá tegyem a múlékonyt.

Ezzel a témával nyitottam meg a második önálló kiállításomat most májusban a Tér-Kép Galériában.

Nehéz besorolni bárhova az alkotói stílusod, hiszen a természettel való együtt dolgozás által mutat közös vonásokat az ökoművészettel, a biomorfológiai művészettel, a land arttal, és erős a performatív jellege is, de egyik kategóriába sem illeszthető kizárólagosan. Valamelyik közel áll hozzád ezek közül, vagy inkább konkrét művek, alkotók vannak rád hatással, mintsem kategóriák? A természetes helyek folyamatainak átlátása és az azokhoz való tudatos igazodás közismert példájaként Walter de Maria Lightning Field és Nancy Holt Sun Tunnels alkotásai jutottak eszembe.

Richard Long land artistot és Herman de Vries holland alkotót említeném még, mivel tetszik a természettel való együttműködésük és gyűjtögetésük, sőt, a szakdolgozatomat is róluk írtam. Valahol minden művész inspirál, akiknek ismerem valamelyik művét és az általad felsorolt kategóriákban alkot, de nem konkrét műveik voltak rám igazán nagy hatással, hanem a problémafelvetés és a megközelítés, az az alkotói perspektíva, amely az emberiség határait kutatja, és a beavatkozást mutatja fel. Azt, hogy ennek ellenére a természet mindig nyer.

Foglalkoztat a munkáid időbeliségének dimenziója? Pontosabban, befolyásoló alkotói tényező számodra, hogy a vászon, a papír előbb-utóbb a természet részévé válik? Itt a biomorfológiai művészet azon irányzatára is gondolok, amely visszahelyezi az alkotásokat a természetbe, és újra a körforgás részévé teszi őket, vagy eleve helyspecifikusan alkot, és nem mozdítja el az alkotást „eredeti” helyéről.

Igen, foglalkoztat ez, ugyanakkor elsősorban a jelennek élek. A munkáim is reagálnak az itt és most tényezőire. Ha sötét szobába viszem be őket, kifakulnak, újra ki kell őket vinni a fényre. Műfajilag festészet és performansz is egyszerre, a végeredmény szempontjából pedig valamilyen szinten festmény, nyomat és egyfajta fotográfia a vége. 

Úgy gondolok a műveimre, mint egy megfogalmazhatatlan együttműködésre a természettel, amely során több médiummal dolgozom multidiszciplinárisan.

A természetes környezet tehát egyfajta performatív térré válik, mert hatást gyakorol rád, a művészre és ezáltal a mű létrejöttére. Így a mű a természetben megtapasztalt élményed eredménye lesz. Căbuz Andrea A természetben létrehozott művészi alkotások performativitása című könyvében a mű és a természet közötti performatív viszonyt vizsgálja, amelyek megváltoztatják egymás valóságát. Eszerint a természet közvetett módon, a mű által hat a nézőre, és így válik performatívvá. Van egyfajta előhívásjellege annak, ahogy a fény hatására végső formát öltenek a műveid, de emellett a hullámok mozgása is megörökítődik a papíron, dimenziók közötti váltással és dokumentációs jelleggel. 

A hullám egy mozgó szobor, egy pillanat, ami gyorsan elmúlik, mégis időtlenné válik a papíron való megörökítés által. A természet partner a közös alkotásban. Nagyon szeretem ebben a folyamatban, hogy nekem mindig a természet fejezi be a munkáimat, az fixálja le. Ha nem tennék a papírra vizet, akkor örökre sötét maradna. A víz a meglepetés, ami kihozza a különböző árnyalatokat.

Minden helynek, térnek van egy jellegzetes, egyedi minősége, és ma is ismerünk olyan helyeket, ahol más energiaminőségek vannak. Ezeket a rezgéseket kihasználva építettek ide például szakrális épületeket. Már a Római Birodalom alatt is létezett a helyek védőszelleme, a genius loci, és az egész birodalom területén oltárok tisztelegtek egy-egy hely védőistenségének. De Ázsiában ma ugyancsak számos oltárt találunk az adott hely szellemeinek állítva, ugyanakkor a folklórban szintén megjelennek a különböző helyek misztikus, védelmező lényei. A műveid egyfajta csatornaként magukon viselik a helyszínek minőségét, erősen helyhez kötődnek. A helyspecifikusságnak van köze a különböző helyek szelleméhez, vagy Walter Benjamin és Gernot Böhme nyomán az aura és az atmoszféra fogalmához? Meghatározó ez számodra?

Igen, abszolút meghatározó! Ha nem érzem ezt a kapcsolatot, akkor tovább keresek, vagy felmérem, hogy ez nem az a nap, vissza kell jönnöm máskor. A különböző helyek közötti vándorlás úgy kezdődött, hogy kétszer voltam Görögországban, Párosz szigetén, ahol nagyon sós a tenger, és észrevettem, hogy más lett az itteni széria, mint a korábbi ibizás vagy karib-tengeri, és akkor elkezdtem újabb helyszíneket keresni. A víz összetétele, sótartalma mindenhol más, így helytől függően nagyon különböző művek születnek. Most nyáron részt vettem a második badacsonyörsi alkotóművészeti rezidenciaprogramon, itt születtek meg az első tavi alkotásaim, amik egy kiállítás formájában összegződtek az Egry József Emlékmúzeumban, Badacsonyban. Nagy álmom még gleccserek jegével dolgozni, de ott nehéz kivitelezni, hogy a nap megszárítsa a műveket. Hóval is kísérleteztem már az angol tengerparton. 

A természetben létrehozott alkotások esetén a természet kínálta feltételekhez kell idomulnod, hogy azok majd számodra kedvezően alakíthassák tovább a művet. Műteremként tekintesz a természetre, vagy egyfajta kivonulás a „kinti” alkotás?

A műalkotásaim alapját, a festészeti részt műteremben csinálom, a természetre pedig egyfajta végtelen inspirációs forrásként tekintek. Alkotás közben nem szoktam senkihez sem szólni, áramlás alapon festek, szinte beleépítve magam a sok egymásra rakódó rétegbe. A folyókba, tengerekbe fizikailag is beviszem a műveimet, és mindig egész napokat alkotok. 

Talán meglehetősen unortodox kérdés, de nem izgulsz, hogy a készülő munkáidat elsodorja a víz, vagy felkapják a hullámok? 

De, egyszer Angliában egy két darabból álló alkotásom egyik felét elkapta a tenger, ruhástól utánaugrottam és elkaptam, pedig épp egy nagyon hideg februári nap volt. A természet néha ilyen hangosan is beavatkozik az alkotásba.

A képeidet elnézve mintha a rejtett formákat keresnéd a természetben, amelynek számos művészettörténeti előzménye van, hazai példákat tekintve is, kezdve a Kállai Ernő-féle bioromantika elmélettel vagy Moholy-Nagy László Botár Olivér-féle újraértelmezésével, illetve a kortársak közül Kiss Dániel szobrászata jutott még eszembe. Nálad ez egy tudatalattival való játék, ahogy a láthatatlan formákat szeretnéd láthatóvá tenni?

Nagyon fontosnak tartom a játék folyamatát, amelyhez elengedhetetlen a művekbe való belemélyedés, hiszen csak így vehetőek észre ezek az apró minták. Például a homoknak, a kristályoknak és a hónak is van egy organikus mintázata.

Az olyan mintázatok érdekelnek, amelyek felett átsiklik a szem.Az ezáltal rejtve maradt formákat szeretném előhozni, és elérni, hogy mindig újat lásson a szemlélő tekintet.

A képeim létrehozásakor olykor meleg homokot használok, mivel ezzel is különféle halványuló árnyalatokat tudok létrehozni.

Előfordul veled, hogy átélsz egy élményt egy bizonyos helyen a természetben, alkotástól függetlenül, és megfogalmazódik benned, hogy ezt az élményt szeretnéd majd megörökíteni, vagy az alkotás maga jelenti azt az élményt, hogy létrehozod ezt, azaz az időbeliségben van-e ilyen jellegű rögzítés? A különböző természeti elemek mozgása és alkotásba való bevonása a műalkotásaid címeiben is felbukkan, ilyen például az Esős égbolt, amiben megjelenik a víz útjának körforgása, vagy a Szélcsend, amely vizualitásával nemcsak azokat az elemeket mutatja meg, amelyek a mű készítésekor ott voltak, hanem például azokat is, amik nem, mondjuk a szél hiányát.

Ott helyben, a helyszínen döntök ilyesmikről. Úgy vagyok vele, hogy a múltat már nem tudom visszahozni, viszont minden lerakódik bennem és a pillanatban, amiben alkotok, és akkor feljön minden a felszínre. Sok nap összefüggéséből vagyok ott azon a helyen, szóval ilyen értelemben ez egy tudatos, pillanatra való készülés. És igen, tényleg vannak olyan műveim, amelyek esővel készültek! Próbálok mindig úgy gondolkodni, hogy a cím áruljon el valamit a helyszínről, ahol készült és magáról a folyamatról is.

Ezeket a folyamatokat el szoktad próbálni? Mennyit bízol a véletlenre? Van előre meghatározott elgondolásod, vagy az is átitatódik a hely energiájával? A természet hozzájárulása eleve belekalkulált, azaz megalkotod a mű fizikai szituációját, és rábízod a természetre a befejezést?

Utazáskor meg van szabva, hogy mennyi papírom van, így nincs lehetőség próbára. A helyszínen megfigyelem a természetet, de ehhez a szemlélődéshez képest a vízbemerítés egy rövid pillanat, így a hibalehetőség benne rejlik a folyamatban, annak szerves részét képezi. A csend sokat segít az alkotói folyamatomban, ilyenkor mindig nagyon sebezhető vagyok, ahogy kinyitom az elmém, de ezt a sebezhetőséget el kell fogadni. Alkotás közben megszűnik számomra a külvilág, ilyenkor nem hallok semmit.

Májusban nyílt a Tér-Kép Galériában az Efemer című kiállításod, melynek Nagy Nikolett Colette és Ecker Klaudia volt a kurátora és szervezője. Itt üveg nélkül állítottad ki a műveidet, mintha ezzel is közelebb akartad volna hozni a nézőhöz az alkotásokat, lebontani még egy határt a természet és az ember között. A műveid meghatározó része kint születik, de hogy állsz ahhoz, mikor beviszed egy galériába, egy nagyon ember által megkonstruált térbe a műalkotás státuszában létező természeti elemet? Ezek között húzódik egy erős ellentét, ami nagyon érdekes is egyben. Furcsának érzed ezt, vagy ez a végső cél számodra?

Az installálás ezen módja tudatos döntés volt, a néző közelebb engedésén túl minden ember alkotta faktort mellőzni szerettem volna, illetve azt a fajta gyermeki kíváncsiságot is elő kívántam hozni, amivel a természet felé fordulunk. Érdekes, mert a kiállítás, a megmutatás számomra a végső célja az alkotásnak, ugyanakkor kiállítva is látszódik a nyersanyag és ennek kibontakozása a térben. A fehér falon bele tud mélyedni az ember, és számomra ez az igazán meghatározó sorsa minden műnek.

A Tér-Képben egy hangtálterápiás esemény is kapcsolódott a kiállításodhoz, de ezen kívül is erősen érződik valamiféle vonzódásod az ősi elemekhez, mind anyag szinten a kristályhoz, a homokhoz, a földhöz vagy a vízhez, mind munkamódszer szintjén az átszellemülésben, a csend erős jelenlétében, a meditációs gyakorlatokba hajló alkotói folyamatban.

Kifejezetten inspirálnak ezek, főleg az ősi felfedezések és a hatások, amit az emberi testre és az érzékelésre fejtenek ki. Egy hangfürdőn való részvétel után ugyanazt érzem, mint alkotás közben, mintha lebegne a testem. Régóta érdekel az ősi elemekkel való kommunikálás, amit emberként tapintással, a széllel való együttműködésben tudok leginkább megélni. Számomra a természet az emberi elme nyugalmát jelenti, ahogy a hangterápia, a jóga, a mozgás az emberi test összhangját. Mindig is érdekelt, hogy mikor nyugodt az elme, hogyan dolgozik az agy, illetve a különböző hangok szerepe ebben. A hangulatkeltés, a belső nyugalom az, amit én is próbálok megfogalmazni a műveimmel.

Hosszú távon hol képzeled el a művészeti tevékenységed bázisát, illetve mit ad ez a szélesebb perspektíva?

A pandémia miatt 2020-ban meghiúsult az első londoni kiállításom, és ehelyett tartottam egy live stream online tárlatot. Jövőre, öt évvel később, májusban végre megnyílik a londoni egyéni kiállításom a The Galleryben. Viszont Magyarország a bázisom, itt van a stúdióm, ami viszont egyben az egész világ is. Az itthoni vizekkel még nagyon szeretnék kapcsolódni, és Magyarországot is jobban fel szeretném fedezni. Londonban nagyon sokat inspirálódom, sokat tanulok, sok újdonságot lát ott a szem, de egyébként Budapesttel is ez a helyzet, csak itt inkább nyugodtabb életet élek, míg Angliában etetem magam az élményekkel. Londonban sokkal bátrabbak az emberek, ehhez mérten más a hozzáállás és a kurátori kreativitás, de én is egyre bátrabbnak érzem a különböző médiumokkal való munkát. A természettel való együttműködésen és a természeti absztrakción túl a természetes növényi és kristálypigmentek és a botanika az, ami nagyon foglalkoztat mostanában.

Az idei Budapest Contemporary vásáron az Orgona 22 Galéria standja képviselt, valamint a vásárhoz kapcsolódóan részt vettél a Képező Galéria jótékonysági aukcióján is. Hol láthatóak most a műveid, és mik a jövőbeli terveid?

December 12-én nyílt meg az Ahol a vizek összeérnek című egyéni kiállításom az Apollo Galleryben, ami január 24-ig látogatható. Decemberben Isztambulban is megtekinthető még négy kiválasztott művem egy csoportos kiállításon a Hasan Sarıtaş Galleryben. Emellett sok izgalmas projekt várható az Orgona 22 Galériával is jövőre, tervben van például az Art and Antique vásáron történő megjelenés is.