Férfias játékok – Kritika a Kinyírni a világot című filmről

A felvázolt disztópikus jövőben a totalitárius államhatalom nyilvános kivégzéseket szervez ellenségeinek likvidálására és az esetleges lázadások kordában tartására. A félelemben tartott emberek közül azonban idővel már csak találomra választják ki a hatalom ellenségeit, akik az aktuális kvóták betartása érdekében válnak áldozatokká. A névtelen, siketnéma főhős (Bill Skarsgård) szintén hasonló körülmények között veszítette el szüleit, ezért egész életét arra áldozta, hogy felkészüljön a bosszúra. Ennek érdekében már kisgyerekkora óta egy titokzatos sámán útmutatását követve edzi testét és szellemét a majdani összecsapásra az államhatalom képviselőivel, az uralkodó Van Der Koy családdal és a kegyetlen elnökkel, Hilda Van Der Koyjal (Famke Janssen).

Kinyírni a világot – magyar feliratos előzetes

Maszkulin hősikonok

A Kinyírni a világot tipikus bosszútörténete és „egyszemélyes hadsereg” főhőse a ‘80-as évek tesztoszterondús akciómozijait idézi, de már a műfaj stilizált kortárs alakváltozatainak mintáját követi. A zsáner maszkulin erőt árasztó mintadarabjaihoz, különösen Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone életművének jellegzetességeihez képest ugyanis a 2000-es évek hangsúlyos ábrázolásmódbeli változásokat hoztak. Ezek kitüntetett példája a Jason Bourne-franchise, amelynek kézikamerával rögzített, realisztikus harcjelenetei révén a nézők már közvetlenül a szereplők szituációjába kerültek, vizuálisan is érzékelve a történtek szubjektív káoszát. Noha ezek a megoldások egyre letisztultabb formákban érvényesülnek az olyan alkotásokban, mint többek között a John Wick-széria, a Tyler Rake- és a Jack Reacher-filmek vagy a Senki.

Az ilyen típusú, a bosszú és a megváltás tematikájára épülő, minimális cselekménnyel rendelkező és intenzív tempójú történetek gyakran merítenek az ázsiai küzdősportokból, az alkotók a közelharc koreográfiáját tapasztalt harcművészekkel dolgozzák ki, a látványos jeleneteket pedig minimális számítógépes utómunkával, tényleges kaszkadőrmutatványokként valósítják meg. Így a látottak realizmusigénye csak tovább építi a címszereplők legendáját, egyedülálló képességeikre hívva fel a figyelmet. Ezek a motívumok ráadásul az olyan tipikusan férfias vonásokat domborítják ki, mint a tetterő, a bátorság, a függetlenség és a magabiztosság, valamint a vezetőkészség, mely tulajdonságokat a nézők is könnyedén magukénak érezhetik a filmek felfokozott, szubjektív ábrázolásmódjának köszönhetően.

Nem véletlen, hogy a műfaj a hagyományos nemi szerepek átrendeződésének időszakában vált ismét népszerűvé a széles tömegek körében.

A világot kinyírni vágyó fiú figurája tragikus háttértörténetének, sztoikus jellemének, célorientált áldozatkészségének és megállíthatatlan akaraterejének köszönhetően szintén tipikus kortárs akcióikonná válik. Nem beszélve a hasonló karaktereket leginkább meghatározó férfias fizikumáról, erőtől duzzadó izomzatáról. A film ugyanakkor parodisztikus hangvételével a maszkulin személyiségjegyek ironikus reflexióit vonultatja fel: a fiú fizikai erőnléte egyre kevésbé érvényesül a különböző fegyverek és modern harceszközök nélkül, átgondolatlan bátorsága sokkal inkább vakmerőségnek hat, egymagában ráadásul folyamatosan kudarcot vall, legyőzik vagy elfogják, és kizárólag mások segítségével, csapatban képes előrébb jutni, vezetőkészségének hiányát pedig az is mutatja, ahogy a szájról olvasó hős egy szót sem ért meg a haditervből, így csak sodródik az eseményekkel.

A Kinyírni a világot fordított felnövéstörténete során továbbá a megtestesült fegyvernek, a halál eszközének tartott férfiből válik a családjához visszataláló, tragikus sorsú (kis)fiú. Ez már abból is látszik, hogy a végső küzdelmek előtti hagyományos felkészülésmontázs rögtön a cselekmény legelején kapott helyet, a kiképzés ráadásul nem is sikeres, a továbbiakban pedig a magát ereje teljében érző főhős fokozatosan veszíti el a kontrollt a küldetése felett, míg a lezárásra teljesen szembefordul korábbi céljaival. A film tehát a hasonló történetek macsósága elé tart görbe tükröt szándékos túlzásaival és kifigurázott férfiképével, ami nemcsak a gyermeklelkű gyilkológépként viselkedő főhős, hanem az öntelt pojácákként bemutatott ellenfelek, a pszichopatákként ábrázolt, megmentésre váró családtagok, valamint a bölcs mentor szerepének felvétele helyett abuzív tanítómesterként megjelenő sámán archetipikus karaktere kapcsán is szembetűnő.

Videójáték-esztétika

A hagyományos férfiszerepek nosztalgiájának ironikus átértelmezése során a klasszikus maszkulinitásminták stilizációi odáig fokozódnak, hogy az akció műfaj szubjektív érzelmi és formai megoldásai gyakran már a videójátékok befogadási élményét kínálják. A Hardcore Henry sajátossága, hogy belső nézetből, ténylegesen a főhős szemén keresztül élhetjük át a teljes történetet, a Boss Level – Játszd újra időhurok-narratívája pedig azt imitálja, ahogy a játékok végtelenszer újraindíthatók az irányított karakter halála esetén, és a pályák bármikor elölről kezdhetőek, míg a Talpig fegyverben és a Free Guy a lelketlen programokként cselekvő játékhősök megszemélyesítésén keresztül hívják fel a figyelmet a karakterek valódi játékosoknak való kiszolgáltatottságára. 

A Kinyírni a világot különböző konkrét motívumok és húsvétitojás-szerű megszólalások segítségével tematizálja videójátékos inspirációit.

A főhős gyerekkorára visszaemlékező bevillanásai például azt mutatják, ahogy egy klasszikus, verekedős arcade-gépen játszik, a későbbiekben hasonlóan zajló valós verekedései során pedig a játék jellegzetes kivégzéseit utánozza, illetve annak egysorosait idézi. Míg az egyik szereplő érzelmi reakciói a videójátékokban felugró jellegzetes címszavakként villannak fel sisakja képernyőjén, szó szerint az arcára írva gondolatait. A főszereplő játékszinkronokat imitáló, elváltoztatott hangszínen megszólaló folyamatos narrációja ráadásul úgy hívja fel a figyelmet a történet ambivalenciáira, illetve kliséire és szolgál az aktuális események külső szemszögű kommentálásával, hogy a nézői gondolatoknak adjon hangot a lehetséges befogadói benyomások és megszokott reakciók egyértelmű megfogalmazásán keresztül. Egy – az átlagnézők számára tipikusan nehezebben érthető – akcentussal beszélő szereplő mondandóját például a filmen belül is nehezére esik megértenie a főhősnek, ahogy az ő nézőpontjával azonosuló közönség sem tudja hova tenni a komikusan torzított beszédet.

A produkció többek között ezekhez hasonló formai megoldásokkal igyekszik kompenzálni a hagyományos filmekből hiányzó interaktivitás lehetőségét. A fiú erős személyiségjegyek és specifikus vonások nélküli, általánosítható sablonfigurája helyébe ugyanis bármelyik néző könnyedén bele tudja képzelni magát, ahogy az irányítható videójátékhősöket is az őket mozgató, helyettük döntéseket hozó felhasználók töltik meg élettel. Az átélhetőséget, a könnyű azonosulást pedig csak tovább fokozza a karakter némasága, hangjának metaforikus és konkrét hiánya, valamint a kezdő játékosokra emlékeztető hozzáállása, miközben szintről szintre fedezi fel a film epizódjai során jól elkülöníthető pályaszakaszokként funkcionáló helyszíneit.

Ennek megfelelően a cselekmény a videójátékok körökre osztott küzdelmeit idéző akciójelenetek láncolatából épül fel, melyek során hol a többnyire arctalan ellenfelek, hol a főszereplő kerül erőfölénybe a feszültség fokozása érdekében.

Így a Kinyírni a világot lineáris küldetésnarratívája olyan élményt nyújt, mintha egy rögzített videójáték-menetet néznénk.

Az érezhetően díszletek között, szűk folyosókon vagy minimálisan berendezett termekben zajló küzdelmek alatt a kamera végig a főhős mozgását követi, gyakran hosszú, vágatlan beállításokban, hogy a harc részletei kerüljenek a középpontba, mialatt a fegyverropogás és a csonttörések hanghatásait aláfestő zene a látványos koreográfiák sebességéhez igazodva egészíti ki a látottakat.

A médiaerőszak mámora

A díszletben elhelyezett fénycsövekkel és halovány lámpákkal diegetikusan bevilágított, homályos szobabelsők és az elmosódott, szürkés színvilág az alacsony költségvetésű grindhouse-mozik és exploitationfilmek vizualitását elevenítik fel, mely stílus a látványosan digitálisnak ható effektekkel és az agresszivitás eltúlzott ábrázolásával kiegészülve a korai verekedős játékokat idézi. A filmben prezentált totalitárius berendezkedés eszközeként megjelenő erőszak természetéről azonban kevés gondolat fogalmazódik meg. Annak ellenére, hogy A menekülő ember és Az éhezők viadala világaira emlékeztető rendszerben önreflexív módon még a médiában közvetített brutalitás szerepe is hangsúlyos. A kormányhatalom megerősítése érdekében tartott kíméletlen, nyilvános kivégzések ugyanis nemcsak a helyszíni közönség előtt zajlanak, hanem élőben is közvetítik őket. A tematikus díszletek közötti ádáz mészárlásokat pedig valódi show-műsorként rendezik meg.

A Kinyírni a világot közönséghez való viszonya ugyanakkor ambivalensnek érződik a film médiareprezentációjának tükrében, hiszen a stilizáltan bemutatott kegyetlenségek egyszerre próbálnak profán feszültséglevezető izgalmakkal szolgálni és a hatalommal való visszaélés eszközeként megjeleníteni a tényleges erőszakot. Az egymást követő harcok főellenségei ráadásul a hatalmon lévő család tagjai közül kerülnek ki, akik egyúttal a tévéműsor szerkesztésének különböző résztvevői is. A közönség szócsöveként megjelenő fiú pedig a produkció elkészültében betöltött szerepük alapján, fontossági sorrendben győzi le előbb a műsorvezetőt, majd az írót, a rendezőt és végül a producert. Bár többeket csak véletlenül gyilkol meg a hatalom médiagépezetének kiszolgálói közül, a közönség metaforikus bosszúja így is egyértelmű.

Az ironikus hangvétel tehát ellentmondásossá, a film pedig saját paródiájának tárgyává válik az elítélt erőszak önmaga ellen való felhasználása és a média absztrakt önkritikája során.

Az „egyedül a világ ellen” típusú hasonló bosszútörténetekre jellemző, hogy hőseinek nemes céljait a drasztikus eszközök szentesítik, hiszen a közjó érdekében elkövetett bűnök alól a legkíméletlenebb harcosok számára is jár a feloldozás. A Kinyírni a világot elszigetelten zajló eseményei során azonban az átlagemberek perspektívájáról, a disztópikus világ működéséről és az uralkodódinasztia tagjainak motivációiról érdemben nem tudunk meg semmit. Az akciókat elválasztó jelenetek világépítő törekvéseinek ötlettelensége továbbá vizuális inspirálatlanságukban is tetten érhető, miközben a szokványos beállítások és ellenbeállítások váltakozásai többnyire kizárólag az éppen beszélő szereplőket mutatják hasonlóan szűk mélységélességű félközeli felvételeken. A karakterépítést szolgáló dialógusok képi hangsúlyozása ellenére ugyanakkor az elhangzottak tartalmatlan expozíciókban, illetve sehová sem vezető ármánykodásokban merülnek ki.

A családi újraegyesüléssel végződő konzervatív befejezés és a záróképen együtt videójátékozó gyerek testvérpár alakja a látottak súlytalan videójáték-homage jellegét erősítik, miközben a parodisztikusan megidézett maszkulinitás iránti nosztalgia és a hasonlóan férfias hősöket szerepeltető történetek egyre semmitmondóbbá válásának iróniája kidolgozatlan ötletekként keretezik az öncélú szórakoztatást nyújtó vérengzéseket. A nézői alteregóként megjelenő főszereplő épp úgy az erőszak eszköze, ahogy a médiafogyasztók fenntartják a különböző műsorok és produkciók kínálatát. A Kinyírni a világot saját közönsége felé tartott görbe tükre mégsem mutat túl a férfiasság és az erőszak médiareprezentációjának egyszerű címszavakban és harsány motívumokban megfogalmazott kritikájánál.