„Körbe-körbeforgó” – Recenzió Molnár Krisztina Rita Hosszú utazás című verseskötetéről

A Hosszú utazás két ciklusának címeit már évek óta ismerhette a Molnár Krisztina Rita költészetét figyelemmel kísérő olvasó, hiszen a kötet egyes darabjai már korábban is megjelentek többek között a Bárka Online vagy az Élet és Irodalom hasábjain. A Lenkönyv című első ciklus huszonkilenc „szalagból” áll, amelyek közül az utolsó kettő három-három verset foglal magában, míg a Lapok egy hercegségből című versciklus huszonhét számozott verset tartalmaz.

A kötet szemet gyönyörködtető borítóját Bódi Kati grafikusművész készítette. A montázs egyes rétegei több szempontból is reflektálnak a tartalomra. A középpontban egy arc részlete, egy szem, pontosabban a szerző szeme látható elölnézetből, miközben egy rajzolt arc körvonalát oldalnézetben látjuk: a kompozíció a szerzői szándéknak megfelelően etruszk freskók részleteiből áll össze. A borítókép narancsos, vöröses, terrakotta színvilága köszön vissza a kötet verseiben, és több versszöveg kötődik a kép bal felső sarkában repülő stilizált madarakhoz is. A kép és a szövegkorpusz legfontosabb kapcsolódási pontja azonban az az öt textilszalag, amelyek a képet vízszintesen tagolják. A szalagok némelyikén feliratok látszanak, amelyek a laikus, nyelvtörténetben járatlan befogadó számára nagy valószínűséggel értelmezhetetlen betűhalmaznak tűnnek. Ezek a szalagok azonban a legfontosabb etruszk nyelvemlék, a Liber Linteus Zagrabiensis (másutt, főként a német nyelvű szakirodalomban: Liber Agramensis), azaz a zágrábi Lenkönyv részletei.

Molnár Krisztina Rita „Patkányölő” című verse a szerző előadásában

A Kr. e. 250 körül keletkezett Lenkönyv az itáliai etruszk civilizáció eddig ismert legteljesebb fennmaradt nyelvemléke, amely regénybe illő módon élte át a keletkezése óta eltelt majd két évezredet. A 19. században Napóleon egyiptomi expedíciója nyomán divatossá vált az egzotikus, alapvetően egyiptomi, ókori kincsek gyűjtése, amelynek során sok tehetős európai igyekezett megvásárolni az egyiptomi civilizáció fennmaradt és még hozzáférhető rekvizítumait. Így került a Monarchia egyik horvát nemzetiségű udvari hivatalnokának, Mihajlo Barićnak a tulajdonába alexandriai útja (1848) során egy szarkofágban megőrzött eredeti múmia, melyet hazatérve kibontott a pólyából, és üvegvitrinben állított ki a házában, de szerencsére a pólyát is megőrizte. A hivatalnok halála után pap testvére örökölte meg mind a múmiát, mind annak eredeti pólyáját, és a zágrábi múzeumnak ajándékozta azokat. Ekkor kezdődtek el a szövegre vonatkozó vizsgálatok is, melyek során megállapították annak korát és azt, hogy eredetileg Toszkánából származhatott a lenvászon anyagú tekercs, melyet a fiatal nő mumifikálásakor felszabdaltak, és ezekbe a csíkokba tekerték bele a testet. A feliratokat a múmia lenvászon pólyatekercsén fedezték fel, a szalagok eredetileg valamiféle könyvként képzelhetők el. A szöveg összesen 230 sorból áll, amelyeket fekete és vörös tintával írtak a tekercsre. Több kísérlet ellenére a mai napig sem sikerült teljesen helyreállítani, illetve értelmezni, az láthatóan erősen hiányos. A kutatók feltételezése szerint vallási, esetleg rituális éves naptár lehetett, erre istenek neveiből, himnusztöredékekből, illetve az évszakokra való utalásokból következtetnek a szakemberek.

A szarkofágban nyugvó bepólyált múmiára, valamint a Lenkönyv történetére a kötet első verse is reflektál: „A szalag megfejthetetlen, / mint etruszk jelek / a múmiára csavart vászoncsíkokon.”

Utazás versekkel

A Hosszú utazás versei öt éven át íródtak, közben a költő sokat utazott, erre utal a kötet másik ciklusának címe: Lapok egy hercegségből, a szerző ugyanis a Covid-világjárvány idején egy tanévet tanárként dolgozott Luxemburgban. A versszövegek azonban a szerzői intenció szerint sokkal inkább időbeli, mintsem térbeli utazásként értelmezendők. Lovász Andrea 2023 februárjában megjelent ÉS-beli interjújában a költő a következőket mondta a címről: „A címben szereplő utazás azonban se nem a konkrét utakra, se nem az életút kötelező állomásai közötti mozgásra utal. Inkább az időben való utazásra. Arra az axiómának tűnő felismerésre, ahogy a világ dolgai, a motívumok, legyenek azok személyes vagy társadalmi léptékűek, ismétlődnek, átrendeződnek vagy újrateremtődnek a bolygón. Nemcsak a történetekkel, az érzelmek vagy az emberi kapcsolatok hálózataival, a társadalmi berendezkedés mintáival kapcsolatban tűnik ez így, sokkal alapvetőbb szinten – az anyag, az atomok, a sejtek mikrokozmoszában is. Az utazás az anyagé és a léleké egyszerre. Távolléteim alkalmával, amikor végre sokat voltam egyedül, több időm volt mindezt átgondolni, mint abban az ismerős térben, amit hazának nevezünk.”

A Lenkönyv különös módon számozott versei (lásd például Második szalag – Avar; Hetedik szalag – Patkányölő stb.) tehát egyfelől a cikluscím és a borítókép által megidézett etruszk nyelvemlékre utalnak, másfelől arra az időtlenségre, amely egy majdnem kétezer éves, mára már kihalt nyelv emlékét őrző könyv szemlélése közben fogja el a gondolkodó embert. A kötetet ezekkel a háttérismeretekkel olvasva már az Első szalag – Míg farkasok vonulnak első két sora („Etruszk vagyok. / Jó ideje időket lesek.”) rámutat, hogy mi a kapcsolat a kötet külső megjelenése és a benne megjelenő szövegek között. Egyúttal a szemlélődő lírai szubjektum is meghatározza magát ebben a két sorban, s felveszi azt az időn kívüli, filozofikus pozíciót, ahonnan másként látszanak az összefüggések.

Hiszen József Attila óta már biztosan tudjuk, hogy „a líra: logika”, s ebből az aspektusból a költészet biztosan a filozófia közeli rokona.

Az idő tehát a kötet kulcskérdése. A Scolar Kiadó által szervezett kötetbemutató beszélgetésen a sorozatszerkesztő, Illés Andrea kérdésére a költő a következőképp fogalmazott: „Vannak olyan határhelyzetek az életünkben, […] amikor sokkal erősebben érzékeljük azt, hogy az időn muszáj gondolkodni. […] Amikor az ember észreveszi, hogy valami nem stimmel az idővel, […] visszatérnek idők […], azoknak a pillanatoknak vagy állapotoknak a rögzítése, mikor az ember ráismer arra, hogy valóban visszatér az idő önmagába, akár spirálszerűen ismételve önmagát.” Ezekkel a gondolatokkal többször is találkozunk a versekben. A huszonhatodik szalag – Jelenések az idő tájáról című különös, akrosztikonos vers – amelynek versszakkezdő kiemelt betűi a magyar ábécé hosszú magánhangzóinak sorát adják – negyedik versszakában ezt olvassuk: „Órák. Körbe-körbeforgó csillagok. / Átlátszó idők. / Van mérhető? És mérhetetlen? / Hány éve, hogy a világon vagytok?”

Távolság térben és/vagy időben

A költő a fentebb idézett ÉS-interjúban is a távolságot és a magányt emelte ki a kötet keletkezési körülményei közül, amelyeket nemcsak az utazások, hanem a világjárvány okozta korlátozások is okoztak. A szeretett személyektől, az otthontól való kényszerű távolság – amely valamelyest mindannyiunk zsigeri élménye az utóbbi évekből – ösztönözte, inspirálta a versek alapjául szolgáló gondolkodást, szemlélődést. Ez a vonás talán leginkább a szerző első verseskönyve, a Közelkép (1998) szövegeivel köti össze a Hosszú utazást. A Lapok egy hercegségből cikluscím nyelvi megformáltsága a Levél egy fjord partjáról című verseskötet címére emlékeztet, s feltehetőleg nem véletlenül. A szövegek minden bizonnyal valós élmények csíráiból táplálkoznak, egy idegen ország szürke, ködös tájai, különös élőlényei, fura ágrajzai a szemlélődő költészet tárgyai. A ciklus címével lép párbeszédre a 19. Hosszú tél a hercegségben című vers is, amelyben koncentrálódik a kötet alapélménye, az ismétlődő, átalakuló, de újra és újra visszatérő természeti, kulturális, társadalmi struktúrák felismerése, lírai értelmezése: „Zuzmókat gyűjtök. / Hópelyheket. / Fluorzöld, mohazöld, sárga fodrokat, / meg elolvadó, hiábavaló, / hogy tökéletes / hókristálymintákat figyelek / hónapok óta. / […] szénégetők kunyhójában izzott ez a zuzmó, / volt napraforgószár, tavalyelőtt / bükklevél a szélben, / körbe-körbeforgó, / csak nem ereszt, / nem ereszt el a bolygó.”

Amikor Molnár Krisztina Rita 2022 júliusában először mutatta meg közösségi oldalán a készülő verseskötetének borítóját, a következőket írta mellé: „számomra pedig azért fontos kötet (és persze, minden szerzőnek mindig mindegyik kötete fontos, de remélem, akik elolvassák majd, akik végigjárják az utazást a versekkel, látni fogják, hogy ezek a versek más vidékeken járnak, mint az eddigiek), mert ez az utazás nem az enyém, nem is az egyes ember életének stációit járja végig, sokkal régebbi – ismétlődő mintákkal, atomokkal, a föld alatt összefonódó, láthatatlan gyökerekkel, elveszett nyelvekkel és kultúrákkal.” A „föld alatt összefonódó, láthatatlan gyökerek” jelzős szókapcsolat kifejezetten az első ciklus egyik darabjára, a Második szalag – Avar című versre utal, amelynek kertjéről (ahol egy tölgy- és egy hársfa áll) talán sokunknak eszébe jut a szerző nagy sikerű (éppen hatodik újrakiadását ünneplő) gyermekregénye, a Maléna kertje, arról pedig Ovidius Átváltozása, s talán még Philemon és Baucis története is.

Sokrétű, mély intertextuális rétegeket mozgató, klasszikus értelemben vett szép vers, mely méltón sorakozik fel a magyar költészet nagy őszversei mellé:

„Letérdeltem, / meghajolva kotorásztam, / zizegett a hárs, zörgött a tölgy. Elnéztem / a kék lapáton együtt, karéjos és szívforma, / hogy összegyűlt. Visszafordultam a kert felé, / ahol a két fa áll. Ágaik egymást nem érik el, / de ősszel az avarban / együtt sodródnak, / megülnek a bokrok tövén, / és nem tudom, a föld alatt / hogy kúszik egymás felé / a sok hajszálgyökér.” De ott van a kert témája sok más versben is, például a Radnóti-hommage Tizennegyedik szalag – Tétova apró vagy a görög mitológiai Daphné történetét újraíró Huszonötödik szalag – Babérbokrok című versekben. A kert mindig a biztonságot és a nyugalmat sugárzó tér Molnár Krisztina Rita verseiben, gondolati és képi inspirációja szövegeinek.

Metafizikai versek

Molnár Krisztina Rita költészetében nagy tétje van a természetfelettiről szóló gondolatoknak és a vele való párbeszédnek. Míg a Levél egy fjord partjáról című előző kötetében ennek a tematikának külön ciklust is szentelt – ott a keresztény ünnepek köré épültek a szövegek –, addig ebben a kötetben szétszórtan helyezkednek el ezek az egyébként nagyon is fajsúlyos versek. Az ötödik szalag – Kovász hárommérőnyi lisztben című vers a költő korábbi imaverseinek nyomába lép, és már címével egy Szentírás-beli szöveghelyet idéz meg a szinoptikus evangéliumokból: „(Jézus) Azután egy másik példabeszédet mondott nekik: »Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet egy asszony megfogott, és belekeverte három merőnyi lisztbe, amíg meg nem kelt az egész«” (Mt 13,33 vagy hasonlóképp: Lk 13,21 – az idézet a Káldi-féle Neovulgáta fordításból származik, más fordítások a mérő, mérce, illetve a véka szavakat használják a mérőnyi helyett). A szöveg a vers keletkezésének konkrét megnevezésével indul: „A kétezerhuszadik év tavaszán / – a ködspirálba hajszoló időn – / felkúszott a köznapok bástyafalán / a félelem. Jegyében jött a böjt.” A vers a vershelyzet speciális volta ellenére univerzálissá és időtlenné válik, mert a szövegben összekapcsolódik az emberiség által megélt világjárvány tapasztalata a kétezer évvel azelőtti eseményekkel, Jézus kereszthalálának történetével: „hol vigaszra és reményre szomjasan / (csak ne legyen szürke az ég, az arcunk!) / lennénk veled az Olajfák hegyén…” A reményvesztett hang mögött azonban ott vannak a természet ébredésének bizakodásra okot adóan ismerős, mégis egyedi képzettársítású képei: „Pedig a hársfaodúban új fészek / a megváltó rügyek a bokrokon…” Hasonlóképpen egy bibliai történethez kapcsolódik a Harmadik szalag – Mécses című vers, melyben Jézus egyik, végidőkről szóló példázatának lírai újraírását olvashatjuk (példázat a tíz szűzről és a mécsesekről – például Máté 25,1–13).

Imaversek

A Lenkönyv-ciklus egyik emlékezetes darabja a Huszonhetedik szalag – Egy másik fordítás című imavers, amely korábban már önállóan is megjelent az ÉS hasábjain 2018 márciusában, akkor még más címmel: A csendből – Egy másik fordítás. A versben a címen kívül csak az utolsó sor változott meg a kötetben az első közléshez képest. 

A szöveg felépítése és mondatszerkezetei talán még azok számára is ismerősen hangzanak, akik nem kötődnek a kereszténységhez, hiszen a Miatyánk bibliai eredetű imádságának átiratát, illetve „másik fordítását” olvashatjuk.

„Valamikor 2017 végén írtam ezt a Miatyánk-parafrázist, és emlékszem, arra voltam kíváncsi, lehet-e a szavak megváltoztatásával, de a mondatszerkezet és a tartalom megőrzésével újra élővé tenni egy olyan többezer éves imaszöveget, ami annyira ismert mindenki számára, hogy szinte külön gyakorlat úgy elmondani, hogy közben még képes legyen a szövegre figyelni, nem rigmusként elismételni az ember” – írta Molnár Krisztina Rita a közösségi oldalán a versről 2023. szeptember 1-jén. A recenzens nagy kísértést érez, hogy ide idézze a költemény egész szövegét, de talán helyesebb meghagyni az olvasónak a felfedezés örömét, ezért csak a vers kezdetét idézem: „Kőszikla. Ott fenn a hegyekben. / Visszhangozzék fel a te neved. / Derengjen a te árnyékod, / libegjen a te fuvallatod, / amint az ormon, úgy a völgyben is.”

A kötet élén álló, fentebb már idézett vers (Első szalag – Míg farkasok vonulnak) a lírai szubjektum szemlélődése mellett az idők fenyegetettségét, bizonytalanságát is a kötet alapélményeként jelöli ki. A kötet utolsó szövege (27. Meghidegül), mely alcímével ismét Jézus egyik végidőkről szóló példabeszédéhez kapcsolódik, annak a reményével zárul, hogy az ember túlél, ha kitart. A kötet hátoldalán – némileg szokatlanul, ám a kötethez nagyon is szervesen illeszkedve – Kővári Zsolt csillagász gondolatait olvashatjuk Molnár Krisztina Rita költészetével kapcsolatban: „Valamennyien a térnek és az időnek egy megszabott véges tartományában létezünk […]. Mi hát a végtelen az ember számára? […] erre az egyszerűnek tűnő kérdésre tudományos alapon nem tudok jó választ adni. A tudomány kérdései és válaszai véges léptékűek.”

És bármennyire is nyugtalanító a kérdés, bármennyire is elégtelenek a tudomány válaszai sok esetben, az emberiségnek mégis az az évezredes tapasztalata, hogy a művészetek képesek valamit megsejtetni a végtelenből és vigaszt nyújtani a szükség idején.

A nyelv és a költészet bolyhos kendőként borul ránk, akármilyen nagy is a minket körülvevő világ hidege: „vegyél fel meleg kendőt, / a puha, bolyhos, régi / ölel, a vállad védi. / Ha hidegül egyre körbe, / meghidegül a szél is, / fütyül csontba, velőbe, / szélbe, keresztbe vacog, / a világ egyre reszket, / csattog, haragszik, mérget / és félelmet csepegtet. / Ha felfordul mindenestül, / amíg az idő enyhül, / kendőben, felhőben bízva / tudni, hogy csak kitartasz, / hogy ez nem az a végül, / hogy elül a szél, a farkas.”