„Újra kellett gondolnom, ki is vagyok igazán” – beszélgetés Nyári Flóra szobrászművésszel

Miért választja manapság valaki a szobrászatot hivatásának?

Ez vett körül egész életemben. Édesapám, Nyári Zsolt is szobrász, így már óvodás koromtól kezdve vitt magával a műtermébe. Kipróbálhattam a különböző technikákat, például fából ragasztgattam kis szobrokat, így nagyon hamar megszerettem az anyagokkal való munkát. Noha óvodásként fontolóra vettem, hogy állatkerti gondozó leszek, sosem gondoltam komolyan, mindig is a szobrászat érdekelt inkább.

Középiskolába is a Pécsi Művészeti Gimnáziumba járt, majd az MKE szobrász szakán diplomázott 2018-ban, azt követően pedig a Pécsi Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát. Ezek szerint mindig céltudatosan tanult?

Ha végiggondolom, igen. Érdekes, mert magától értetődő volt, hogy a szobrászatot válasszam, de a húgom például festőnek tanul az egyetemen, őt egyáltalán nem érdekli a szobrászat, csakis a festészet. Az öcsém pedig – valószínűleg miattunk – egy kicsit elfojtotta magában az alkotási vágyát. Nagyon sokáig nem is sejtettük, hogy tud rajzolni, szándékosan nem is foglalkozott ezzel. Drámatagozaton tanult, és csak a középiskola utolsó évében jött rá, hogy érdekli a szobrászat, ráadásul nagyon tehetséges is, úgyhogy most ő is szobrásznak tanul az egyetemen.

Hogyan lehet ma szobrászként érvényesülni?

Sokan díszletesként keresik a kenyerüket, és mellette készítik a saját szobraikat. Én tanárként dolgozom, abban a művészeti középiskolában tanítok szobrászatot és művészettörténetet, ahová én is jártam. A legfontosabb azonban, hogy jelen kell lenni mind az online, mind az offline térben, például a közösségi médiában és a kiállításokon is.

Tényleg minden a „networkingen” múlik?

Nem minden, de érdemes ápolni a kapcsolatokat. Egymástól értesülhetünk a pályázatokról is, ha pedig „szem előtt vagyunk”, és kiállítunk csoportos tárlatokon, könnyebben eszébe jutunk akár egy kurátornak, ha egy következő tárlatot szervez. És persze mindehhez jó adag szerencse is kell, nem elég csupán jelen lenni. Ami az online platformokat illeti, nem véletlenül javasolják sokan az Instagramot. Én is kaptam már azon keresztül megkeresést, sőt, az USA-ba rendeltek is tőlem egy szobrot, mert az Instagramon látták a műveimet. És ugyanígy került be az egyik munkám a Yama Art gyűjteményébe is. A környezettudatos márkát képviselő cégcsoport létrehozott egy művészeti gyűjteményt. Az ezt bemutató Yama Ház 2021-ben nyílt meg Ikerváron. Egy portréfilmet is készítettek velem és a szintén szobrász vőlegényemmel, Getto Józseffel.

Az első önálló kiállítási lehetőségét is pályázati úton nyerte: a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) Parthenón-fríz termében április 18-án nyílt Élő-hely című tárlata. Miről szólt a kiállítás?

Kifejezetten a tettyei környezetről, ahol élek, és a tettyei macskákról.

Az otthonosság fogalma foglalkoztatott, szerettem volna egy megfoghatatlan érzést átélhetővé tenni.

Amikor néhány éve visszaköltöztem Pestről az egyetem után, jó érzés volt visszakerülni ebbe a környezetbe. Kissé depresszívebb időszakomat éltem ugyan, mivel minden bizonytalan volt, az egyetemig ugyanis mindig tudtam, hogy mi a célom, utána pedig hirtelen egy kissé kicsúszott a lábam alól a talaj, legalábbis ingataggá vált. Ez a környezet pedig megnyugtatott. Újra kellett gondolnom, ki is vagyok igazán, egyfajta önelemzést végeztem. Egy nap üldögéltem a kátránypapírból készült tetőn, és rájöttem, valójában ez a környezet az, ami igazán én vagyok. És a macskák, akikkel csak gyerekkoromban foglalkoztam sokat, de a művészetemben soha nem használtam fel a velük való szoros kapcsolódás és kötődés érzését. Amikor ez beugrott, hirtelen rengeteg ötletem támadt, belevetettem magam a munkába.

Mit jelképeznek a macskák az életében, miért kötődik hozzájuk?

Gyerekkoromtól kezdve szerettem figyelni a viselkedésüket. Számomra egy olyan vágyott állapotot testesítenek meg, amelyet nehéz emberként elérni: jóban vannak ugyanis önmagukkal. A macskák függetlenek és önazonosak. Ebben a környezetben pedig különösen inspiratívan hatottak rám. Jól érzik magukat a rendezett káoszban, amely körülveszi őket, az össze-vissza álló cserepek és téglák között, a kátránypapírtetőkön. Igazából nem számít nekik, hogy hol vannak, hanem inkább mindig az adott helyzethez alkalmazkodnak, abban találják meg a szépséget, például a nap melengette tetőt, amire jó ráfeküdni és kinyújtózkodni rajta.

Miért sematikusan ábrázolja a macskákat?

Mindig is foglalkoztatott a figurális és az absztrakt közötti szűk határ, és ez a fajta formaalkotás, ami annyira leegyszerűsített, hogy még éppen csak felismerhető az adott tárgy, de elég tág teret enged a szabad asszociációnak is. A tömeg és a mozdulat az, ami megfog. Mintha csak egy, a szemem sarkából megfigyelt pillanatképet jelenítenék meg.

A műveimmel csupán jelezni, kijelölni szeretném a formai határokat. Éppen csak annyira, hogy az adott forma még egy kívülálló számára is felismerhető legyen, de ugyanakkor elvont is.

Ez egy elég szűk mezsgye. Honnan tudja, hol ez a pengevékony határ?

Ezt sosem tudom, inkább csak érzem, de engem lepett meg a legjobban, hogy az emberek már legelőször is értették, miről szólnak a művek, nem kellett senkinek elmagyaráznom.

A Dilemma című munkája egy félig nyitott ajtóból álló installáció. Ez is a tettyei sorozathoz kapcsolódik? Mit jelképez az ajtó?

Igen, ez is a sorozat része. Az ajtót itt találtam a házunkban, mármint a tokot, ami az egyik helyiségben a falnak támaszkodva várta, hogy történjen vele valami. Évekig nézegettem, mert tudtam, hogy majd szeretném felhasználni egy munkámhoz. Gyakran előfordul, hogy nehezen hozok meg egy-egy döntést, nagyon sokat rágódom magamban. Megfigyeltem, hogy amikor kinyitom az ajtót a macskámnak, fogja magát, és leül a küszöbre. Se ki, se be nem akar jönni. Azt választja, hogy nem dönt. Erről eszembe jutott, mennyit dilemmázom egy-egy döntéshelyzetben, hogy mit is kellene tenni.

A macskáktól sokat tanulhatunk, például azt, hogy lehet, néha az a legjobb döntés, ha csak leülünk, és várunk.

A 2019-ben készült Erdőtorzó című sorozata facsonkokat ábrázol – mintha kissé negatívabb hangvételben készültek volna ezek a művek.

Akkoriban a híradások szinte csak a bolíviai erdőtüzekről szóltak, és elkezdett foglalkoztatni a téma. Utánaolvastam, miért szaporodtak meg ennyire az erdőtüzek, hiszen korábban is előfordultak, de nem ilyen mértékben. Talán azért is tudtam ezzel azonosulni, mert akkoriban én is az élet árnyékosabb oldalát láttam. Biztosan most is tudnék olyan munkákat alkotni, amelyeket negatív téma inspirál, de szoborkészítés közben valahogy nem a negatívumokra akarok koncentrálni. Inkább a jó oldalát akarom nézni az életnek. Nem azt mondom, hogy most minden tökéletes, vagy el kell fojtani a negatív megéléseket, csak azt, hogy érdemes mindig felülvizsgálni magunkat, és akár máshogy hozzáállni egy problémához.

A művészet ezek szerint segít abban, hogy máshogy álljon hozzá a történésekhez?

Talán igen, de például amikor rossz passzban vagyok, nem tudok foglalkozni szobrokkal, nincs kedvem a munkához. Szerencsére ez ritkán fordul elő.

Említette, hogy a vőlegénye is szobrász. Jól megfér együtt két dudás egy csárdában?

Hogyne, mert nagyon különbözőek a munkáink. Én figuratív, ő pedig inkább a geometrikus absztrakt irányzatba sorolható, nonfiguratív műveket készít. Amikor csak tudunk, összedolgozunk, segítünk egymásnak, például a kiállítások installálásában is. Folyamatosan nézzük a pályázatokat, és több szobrász barátunkkal együtt alakítottunk egy művészcsoportot is, Emezek néven. Egy művésztelepen jutott eszünkbe az ötlet, hogy így is segíthetnénk egymást.

Külföldre is pályáznak majd, esetleg szerveznek kiállítást?

Hosszabb távon igen, az is a célunk. Évekkel ezelőtt édesapámat meghívta egy Olaszországban élő műgyűjtő házaspár a cipressai Villa Biener galériába, amely egyfajta művésztelepként is működik. Akkor engem is magával vitt, tavaly nyáron pedig már én is kiállíthattam a saját szobromat, és a jövőben is tervezünk együttműködést. A nemzetközi művészek alkotásaiból álló gyűjteményük a saját házuk galériájában és a kertben állandó kiállításként megtekinthető, így bárki megnézheti a munkákat.

Min dolgozik most?

Ugyanezen a tettyei sorozaton, csak továbbgondolom. Rengeteg megvalósításra váró ötletem támadt azóta is, többek között nagyobb méretű installációkat tervezek. Szeretném kitágítani a témát úgy, hogy ne csak Tettyéről és ne csak a macskákról szóljon, de ez még a jövő zenéje. Az biztos, hogy a kátránypapír megmarad, tovább kísérletezem az anyaggal. Szeretném bevinni a galériatérbe azt az érzetet, hogy milyen is itt, a tetőn lenni. Az Élő-hely című kiállításomra nagyon sokat készültem, így ez után adtam magamnak egy kis pihenőt. Mivel rövid ideig volt látható, szeretném, ha ezeket a munkákat még Pécsen vagy másutt is be tudnám mutatni.

Azt mondta, szeretné bevinni a tettyei életérzést a galériatérbe. Ezek szerint meg akarja osztani másokkal az érzést, vagy mi az, ami mozgatja? Egyáltalán, mennyire érdekli, hogy mit gondolnak az emberek a munkáiról, vagy hogy értik-e egyáltalán?

Nagyon örülök, ha valaki érti, miért csináltam ezt vagy azt, de nem ezért készítem a szobrokat, hanem azért, hogy létezzen az, amit elképzeltem. Mert számomra nagyon fontos, hogy meg is tudjam valósítani az ötleteimet, kézzelfoghatóvá tehessem őket.

Hajt valami, így meg sem kérdőjelezem, hogy van-e létjogosultsága a szobrászatnak az életemben, mert enélkül nem tudnék élni.

Az zavar, ha valami nem úgy jön össze, ahogy elképzeltem, vagy azt érzem, hogy ez most nem sikerült úgy. Olyankor tovább dolgozom, és addig fejlesztem az adott munkát, amíg úgy érzem, hogy elégedett vagyok vele. Nem azt mondom, hogy az elkészült munkáim hibátlanok, de a tökéletlenségeik már elfogadhatóak számomra.