Újjászületni fáj, de megéri – Beszámoló a Szentendrei Régi Művésztelep Örökölt minták című kiállításáról

„…nem lehet széthuzigatni szálakra az összefüggő egyetlen szövetét a létezésednek” – írja Ottlik Géza a Buda című regényében. Vagy mégis? Újfent bátor intermediális művészek vették birtokukba a Szentendrei Régi Művésztelepet: az Örökölt minták kiállításon a hagyományos textilművészet Ariadné-fonalát követve ámuló Alice-ként kalandozhatnak a látogatók a néprajz, a társadalomtudományok és a pszichológia közös határterületeire. Az inspirációt ezúttal a textil, a szövet mint az élet metaforája adja, csakhogy a fonalat nem a párkák, hanem innovatív kortárs alkotók szorgos keze fonja körénk. Az eredmény töredékességében is hordozza a generációkon át öröklődő terhek, traumák fájdalmát, ugyanakkor az újjászületés lehetőségét is felvillantja előttünk, végig szem előtt tartva azt az egyéni törekvést, hogy a magyar népi motívumkincset kortárs köntösbe bújtatva tárja a látogatók elé.

Már Arakhné mítosza is a nőkhöz kapcsolta a szövés-fonás tudományát, így nem csoda, ha az épületbe belépve rögtön két egyedi technikával készült, emlékekből szőtt női portré ragadja meg a látogató figyelmét. Hidasi Zsófia és Kecskés Fanni a híres gödöllői szövőműhely két fontos alakjára, Frey Vilmára és Undi Mariskára emlékeztek, a hagyományos mesterségbeli tudást és a modern kor vívmányait egyaránt felhasználva munkájuk során. A kollektív emlékezet működését leképező, archív fotók és festmények részleteiből összeálló két kép az előtérben hangsúlyos dekoratív elemként is megtalálja a helyét, azonban a gödöllői műhely női alkotóinak munkáját méltató hommage-ként is határozott indítása a kiállításnak.

Újrahasznosítás és újjászületés

Az ősidőktől fogva tudjuk, hogy az aprólékos, ismétlődő mintázatok lecsendesítik az elmét. Marton Eszter szintén az előtérben látható Foltok című munkája egy, a kintsugihoz – azaz a törött kerámiák repedéseit kiemelve és nem elfedve történő javításához – hasonló hagyományos japán technikát mutat be. A szövet javítását, megerősítését szolgáló sashiko technika a gyógyulást ünnepli és a tökéletlenség elfogadását hangsúlyozza. A kiállításon több alkotás is köthető egyébként az upcycling, vagyis az értéknövelő újrahasznosítás fogalmához, melynek lényege, hogy teljesen új vagy többletértékkel gazdagodik az újrafelhasznált anyag, ez esetben a különböző textilmaradékok. A sashiko célja úgy megvarrni a szakadást és megerősíteni a szövetet, hogy a javítás nyomát a kintsugihoz hasonlóan díszként őrizze meg az anyagon. Az egyszerű, repetitív, meditatív hatást keltő minták nyomán pedig új értelemmel gazdagodik a korábban sérült textil. Nagyon hasonló elv mentén dolgozott Szász Zsófia is Layers című alkotásán: ő kizárólag a hagyományos, népi hímzésmintákból merített ihletet, és kézi keresztszemes technikával kísérletezett a Néprajzi Múzeum textilgyűjteménye által felajánlott régi, de műtárgynak nem tekinthető hímzett textilek életének meghosszabbításán, új funkciójuk kialakításán.

A szövet legegyértelműbb formája, amit nap mint nap magunkon viselünk, vagyis a mindennapi ruha.

Több alkotó is foglalkozott valamilyen módon a ruházattal, a divattal, a szövet hordható formájával, valamint azzal, hogyan fejezhet ki fájdalmat, lázadást vagy éppen felszabadulást egy-egy öltözék.

Ferencz Karolina alkotásai a kulturális sokk jelenségét járják körül: a sorozat két darabja, a Heritage, illetve a Chaos a kulturális örökséggel való szembenézés különböző állomásait interpretálják, továbbá az attól való elszakadásra is reflektálnak. Műveinek anyaghasználatában ugyancsak együtt él a hagyomány és a modernség. A 2025-ös Heritage egy nagyon zárt, szinte fojtogató kreáció, amely masszív anyagokkal, kecskebőrrel és neoprénnel dolgozik, a merevített formák pedig – mint akár a széles váll – egy befelé forduló, a saját védelmi vonalai mögé visszavonult személyiséget sejtetnek, ahogy a viselőjét szinte páncélszerűen ölelik körbe. Ebben a fázisban a kulturális örökség súlya nyomasztó, ugyanakkor egyfajta burkot is képez, védelmet ad a külső behatásokkal szemben. A Chaos címet viselő kreáció már egy teljesen más lelkiállapot kivetülése: a geometrikus, kemény ívek még vértezetet sugallnak, ugyanakkor megszüntetik az egyneműséget és a koherenciát. A különböző, látszólag véletlenszerűen egymás mellé került darabokat kapcsok tartják össze, és ebből az irányított káoszból áll össze maga a ruha, amely viszont már nem nyújt védelmet, nem tartja össze a széthullani készülő belső ént.

Talán a legbátrabban Ziegler Katalin kísérletezik a ruhával mint kulturális lenyomattal, hiszen a mai napig kevés öltözéknek van olyan erősen kódolt jelentéstartalma, mint a menyasszonyi ruhának. Ziegler Katalin komplex munkája, az Emlékerózió/Feloldás nemcsak a saját maga által készített textilkreációból, hanem egy különleges fotó- és videóinstallációból is áll, amely a menyasszonyi ruha tudatos összeroncsolását, majd megtisztítását fázisonként mutatja be. A fotók elrendezésével, illetve a videó tudatosan megkomponált képeivel szemben a fehér menyasszonyi ruha anyagán a véletlen munkál: az idő és a zselatin teszi a dolgát, az eredmény azonban előre nem jósolható meg. Az installációt a művész saját esküvője inspirálta, azonban az alkotás során sikeresen transzponálta ezt a rendkívül személyes élményt egy olyan közösségi síkra, ahol a megtisztulás folyamatában a mindenkori néző is magára ismerhet.

A személyes és kulturális örökséghez kifejezetten előremutató, dinamikus viszonyulást láttat Papp Zsófia Virágnyelven-sorozata: az általa kreált ruhadarabokon a hullámmotívum szimbolizálja a megújulást, míg a növényi ornamentika a női teremtőerőt. A folklór újító szellemű beemelése egy-egy alkotó munkásságába korántsem mai kezdeményezés: a Hagyományok Háza 2024-es kiállítása, a Női lélek, népi formák is számos úttörő női művészt mutatott már be a 20. század elejéről, többek között éppen a Hidasi–Kecskés-páros által most megörökített Undi Mariskát, Lesznai Annát vagy akár a Zsolnay nővéreket. Papp Zsófia a hagyományos minták mellett a ruhák hordhatóságát is szem előtt tartja, így ezek a darabok kiléphetnek a múzeum falai közül, hogy funkciójukat betöltve megjelenhessenek a hétköznapi élet tereiben. A ruhák mellett egy kortárs dizájner, Attalai Zita mutatja meg, hogy milyen sokféleképpen lehet szép az icipici női cipő: szegedipapucs-parafrázisaiban ő is a hordhatóságra helyezi a hangsúlyt, noha máskülönben tervezőként bátran kalandozik lábbelijeivel az absztrakció határán.

Szövedékek egymásra rétegződése

Egy másik fiatal tehetség, Zsigmond Dóra 2025 augusztusában így jelentette be az általa alapított ZSIGMOND márka megszűnését, melynek kollekciójából láthatunk még néhány reprezentatív darabot a kiállításon: „Az animizmus – az a meggyőződés, hogy az élettelen tárgyak is hordozhatnak spirituális erőt – mélyen gyökerezik a magyar néphagyományban. Hisszük, hogy a ruhadarabjainkon keresztül kialakult kapcsolatok hasonló örökséget teremtettek, amely nem ér véget a márkával, hanem továbbvihető az élet más területeire is.” Berliner mellény, betyárpóló, rónanadrág; közel százéves ágytakarók, kendők, a vidéki kultúra tárgyi emlékei köszönnek vissza a ZSIGMOND ruhadarabok anyagában és motívumaiban, így rétegződik folyamatosan egymásra a régi és a kortárs, a hagyományos és a modern.

Az egymásra rétegződésnek nagy mestere az eszközöket rendkívül bátran és innovatívan használó Richter Sára, akinek alkotásai szó szerint behálózzák a teret, át- meg átszövik az egész kiállítást, hiszen három különböző helyen is felbukkannak a térben.

A változatos anyaghasználattal készült művek az öröklés, a hagyaték kérdéskörét járják körül, egyfajta leltárba foglalják a múltat.

Horgolt anyagba burkolt tárgyak zuhataga fogadja a látogatót, az öröklés lelki folyamataira reflektáló lenvászon hímzések mellett visz az utunk, apró, hétköznapi dolgaink hosszú, véget nem érő litániáját morzsoljuk éppen, amire rímel a művész 2022-es hímzett, applikált munkájának címe, egy evangéliumi idézet: Akarsz-e meggyógyulni? (János 5,6)

Horváth Lóczi Juditot a geometrikus rend festőjének ismertük, ezért is megkapóan őszinte az anyaság kaotikus érzelemvilágára reflektáló 2025-ös munkája. A Lágy szögletek – Linea nigra egyszerre idézi fel a befogadóban a női test lassan, fokozatosan visszaalakuló vonalait a szülés után, és egyszerre mutat rá az addig megszokott életstruktúrák elengedésének nehézségére. A „meglazult”, képlékennyé vált geometrikus hálózat közepén mintegy az alkalmazkodás, az új dolgok be- és elfogadásának apoteózisaként leng a fehér pelenka, rajta a terhesség során képződő sötét csík, a linea nigra imitációja.

„És ezt nem lehet hagyni, ezzel mind valamit kell csinálni, megragadni, harapni, elmondani, megfesteni: magadévá tenni. Csakhogy mindegyikhez olyan sok minden egyéb tartozik; kihagyhatatlanul… nem lehet széthuzigatni szálakra az összefüggő egyetlen szövetét a létezésednek…” – idézzük újra Ottlik Géza Buda című regényének sorait. Erre a sok minden egyébre: felmenőkre, emberi kapcsolatokra, elvarratlan szálakra reflektál Poroszlai Eszter Áttűnő és Németh Sára Nexus címet viselő installációja. Az örökséget ugyanis nemcsak mint kisebb-nagyobb tárgyak halmazát lehet elképzelni, hanem mint egymásra rétegződött, kusza szálak szövedékét is. Ez a speciális háló más és más színt ölthet attól függően, honnan nézünk rá: megtarthat, de akadályozhat is az előrejutásban, behálóz, ahogy Kecskés Fanni Örökség címet viselő kreációja fonja be agresszív kúszónövényként a próbababát.

Az ellentmondás feloldásához az alkotók személyes élményeik bevonásával, a megújulás, a folyamatos újraértelmezés és aktualizálásra törekvés révén jutnak közelebb.

A Szentendrei Régi Művésztelep galériája ismét különösen alkalmasnak bizonyult egy összetett, szélesebb rétegeket is megszólítani képes kiállítás befogadására, folytatva ezzel azt az izgalmas utazást, amelynek kiemelt állomása volt tavaly az Összhang vagy 2024-ben a Virágnyelven című csoportos tárlat. A kortárs képzőművészet iránt érdeklődők már bizonyára megtanulták, hogy érdemes útba ejteni ezt a rendkívül természetközeli, az elcsendesedést és a kontemplatív folyamatokat nagyban segítő helyszínt, ahol a sok ablak miatt a kint és a bent nem különül el élesen, és ez a szellős, tágas térérzet hozzátesz a befogadói élményhez.

Az Örökölt minták két kurátora, Jusztusz Noémi és Pallós Anna Lídia remek érzékkel használta ki a galéria térbeli adottságait, és találta meg azokat a pontokat, ahol egy-egy nagy méretű installáció a legjobban tud érvényesülni. Az is nagyon pozitív, hogy akárcsak az örökség, úgy maga a tárlat is több szinten működik: a befogadó lelki-pszichológiai együttműködését igénylő, értelmező szándékú bejáráson túl egy interaktív, jobbára fizikai síkon maradó hozzáállásnak is teret enged, hiszen majdnem az összes alkotás háromdimenziós, körbejárható a térben. A rengeteg különböző szín és forma gyönyörködtet, a részletes leírások tartalmaznak minden szükséges információt. Minden szempontból látogatóbarát kiállítás, kortól és nemtől függetlenül. Ha már a nemeknél tartunk, a kiállító művészek sorában kizárólag nőket találunk, bár ez némileg csalóka, hiszen a tényleges közreműködők között azért vannak férfiak is, például Zsigmond György, akinek a gyűjteményéből származnak a Zsigmond Dórát megihlető kendők és ágytakarók, vagy Tóth-Heyn Máté, aki a videót készítette Ziegler Katalin installációjához. Még Richter Sára unokája, Lóci is hozzájárult egy apró gesztussal a kiállításhoz, tovább árnyalva ezzel a nemek szerinti eloszlást. A tárlatot azzal a meggyőződéssel hagyjuk ott, hogy a kortárs textilművészet mára nemzetközi szinten is megkerülhetetlen műfajjá nőtte ki magát, és abszolút frissen képes reflektálni a társadalmat foglalkoztató aktuális kérdésekre, problémákra, ahogy jelen esetben az örökség fogalmára is.