Tűnődés a trópusokon – Kritika a Pacifiction című filmről

A helyszín Tahiti, Francia Polinézia legnagyobb szigete, a főszereplő pedig a távoli Franciaország helyi reprezentánsa, De Roller (Benoît Magimel), aki túlóráiban a szigeten felbukkanó katonák céljait fürkészi. Első felületes pillantásra a Pacifiction a klasszikus politikai thrillerek világát idézi az egzotikus vidéken tartózkodó diplomata ténykedésével, aki szövevényes összeesküvés nyomaira bukkanva próbálja felfejteni a sötét szálakat. A vonatkozó műfaji elemeket Albert Serra azonban csak ugródeszkának használja, majd a hagyományos történetvezetést szisztematikusan bombázza szét. A dramaturgiai csavarok, a rejtett motivációk sejtetése, vagy az ügy klasszikus kibontása helyett

a katalán filmest a modern hatalom természete, illetve az abból kibomló lélektani, erkölcsi és esztétikai következmények izgatják.

A gyönyörű panorámaképekben elénk tárt paradicsomi helyszín és a nyugati főszereplő pozíciója első körben nyilván arra invitál, hogy a filmet a velünk élő kolonializmus kommentárjaként figyeljük. Serra többször hangsúlyosan előtérbe hozza ezt a réteget, hogy aztán mégis mindig más irányba kalandozzon. Az éjszakai bárban például vonzó fiatal polinéz férfiak és nők lenge öltözetben szolgálják ki a többségében fehér vendégeket, sőt, De Roller még egy törzsi előadást is kotnyeles társrendezőként kezd instruálni. A francia diplomata mégis az új idők helytartója, aki önmagát amolyan szerény szolgaként, az állam komolyabb hatalom nélküli képviselőjeként aposztrofálja, és simulékony modorban ajánlgatja segítségét a helyieknek.

A hatalom illúziója

A nagy francia filozófus, Michel Foucault bizonyára elégedetten csettintene Serra filmje láttán, hisz ezekben a találkozásokban a Pacifiction pontosan azokat a csatornákat és hajszálereket vizsgálja, melyeken keresztül a hatalom észrevétlenül szivárog le a hétköznapi valóságba. Míg azonban Foucault különböző társadalmi intézményeket és gyakorlatokat vett mikroszkóp alá, Serra egyetlen karaktert analizál. De Roller próbál passzívan viselkedni és beolvadni, miközben mélyen meg van győződve a saját intellektuális és erkölcsi felsőbbrendűségéről. A férfi látszólag kiválóan ismeri a terepet és a vállalt szerepet, ám a Pacifiction ennek az értelmezésnek az ellenkezőjét is rendre felkínálja, folyamatosan elbizonytalanítva a nézőt, a szó lehető legpozitívabb értelmében.

A Pacifiction bő két és fél órájában De Rollert követjük keresztül-kasul a szigeten hétköznapi teendői közben. Ott vagyunk a találkozóin, hallgatjuk a gyakran egészen nagy ívű megnyilatkozásait, rögzítjük a nyomokat, mégsem lehetünk biztosak semmiben. Sem abban, hogy valóban létezik-e bármiféle rejtély, sem abban, hogy De Roller valóban olyan jól mozog ebben a közegben. Igaz, bejáratos mindenhová és a helyi potentátok mosolyogva fogadják, de a valódi reakcióikat nem ismerhetjük. A főszereplő ráadásul soha nincs az irodájában, soha nem jelenik meg bürokrataként, sőt, mintha soha nem is pihenne.

De Roller mindig mindenhol ott próbál lenni, és mindenkivel jóban akar lenni. Eközben pedig pontosan olyan fennhéjazó megfejtésekbe bocsátkozik, mint azok a bizonyára mindenki számára ismerős önjelölt világmegfejtők, akik két pohárka után néhány sejtelmes mondatban akár kéretlenül is kinyilatkoztatják, mi a nagy igazság és a valódi tudás. Benoît Magimel, a francia színjátszás fontos alakja lenyűgöző De Roller kimondottan összetett szerepében, hiszen akár egy-egy gesztussal, egy jellegzetes pillantással képes megvillantani a karakterben feszülő óriási ellentmondásokat.

A férfi bolyongása egy pezsdítően szerteágazó és maróan ironikus karakterdrámaként is nézhető az önnön fontosságába szerelmes politikusról, aki képtelen reálisan szemlélni önmagát.

Nemcsak arról van szó, hogy De Roller sokkal többet gondol a saját szellemi képességeiről, miközben kínosan álszerény, hanem a konkrét pozícióját és politikai tőkéjét illetően is röhejes túlzásokba esik. Ha egy írót köszönt fel, finoman elhinti, nagy ötletei vannak, amiket jegyzetfüzetbe körmöl, de soha nem nevezné magát írónak. Ha szörfösökkel találkozik, adrenalinfröccsökről beszél. Közben kétes arcokkal beszélget sejtelmesen, gyanús alakokat követ, lányokat figyel motorcsónakon távozni, távcsövet ragad, autóból kémkedik.

Az illúziók hatalma

Tahiti a Csendes-óceán közepén fekszik, és egy kicsivel többen lakják, mint Szegedet. De Roller ennek ellenére egy világpolitikai horderejű összeesküvés nyomait sejti, atom-tengeralattjárókkal, sőt kínai és amerikai beavatkozással. A film folyamatosan lebegteti, hogy képzelgésről, szóbeszédről vagy valódi fenyegetésről van-e szó, ám igen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy egy ekkora ügyet De Roller semmi esetre sem utalhatna önkényesen a saját hatáskörébe. A filmbeli bolyongása így nem is az ügy mélyére, hanem a hübrisz sötétjébe vezet. E motívumra rímelve Serra egy ponton még az Apokalipszis most egyik jelenetét is újrafogalmazza. A férfi sodródó süllyedése mégis elsősorban két remek kortárs argentin film, az Azor és a Zama saját hatalmuk árnyaival birkózó elveszettjeit idézi.

Ebből a szempontból De Roller alakja jellegzetes paranoid kortünetet mutat, hiszen felvett identitása öntudatlan rabjaként addig hajlítja a valóságot, míg tényleg úgy érezheti, a háttérben lappangó absztrakt hatalom ellen küzd. Ezt a vélt-valós harcot azonban nemcsak erkölcsi kötelességként, de valamiféle intellektuális teljesítményként éli meg, amit önzetlenül nyújt a helyiek számára. A főszereplő emiatt mélyen tragikomikus figura, aki gondterhelt arccal masírozik a szigeten, állandóan simítgatja fehér zakóját, és egy hozzá kínosan illő bézs luxusautóban feszít, ám a jelenléte valójában senkinek sem hiányzik. Ha akarjuk, a filmet száraz humorú politikai szatíraként is nézhetjük, ahol korunk kiválasztottságtudattól sújtotta populista vezetői kapják meg a magukét.

Ha mindezeket továbbgondoljuk, a Pacifiction akár valamiféle apokaliptikus rémálomként is megállja a helyét, ahol a gyönyörű paradicsomból kéretlen megváltók és machinátorok csinálnak kéken izzó poklot.

A film enigmatikus izgalmát éppen az adja, hogy ezek az önkényesen kiragadott értelmezési lehetőségek és irányok nemcsak állandó feszültségbe kerülnek egymással, de folyamatosan ki is térnek a kínálkozó skatulyák és címkék elől.

Hiába meditatív a tempó, hiába a szándékoltan eseménytelen cselekmény álomszerű logikája és hiába a bő százhatvan perces játékidő, a Pacification egy pillanatra sem unalmas, hiszen állandó reflexióra késztet. Mindebben pedig kitüntetett szerepet játszik a film szemkápráztató vizuális világa, ami epikus minőséget rendel a hagyományos dramaturgiai megoldásokat következetesen elutasító történethez.

A fentiek persze legfeljebb csak sejtetni tudják, milyen érzéki és intellektuális élmény a Pacification. Ugyanis Albert Serra munkájának legfontosabb különlegessége talán éppen az, hogy képes saját világot teremteni, amelyben, ha nyitottak vagyunk rá, rendkívül izgalmas elveszni. Éppen ezért örömteli hír, hogy a tavalyi fesztiválszezonban nagy kört futott filmet a következő hetekben méltó körülmények között, nagyvásznon is elcsíphetjük a Cinema Niche két budapesti és egy pécsi vetítésén.