Egy magyar(os) mumblecore – 30 éves a Rám csaj még nem volt ilyen hatással című film

A kétezres évek során a Sundance Filmfesztiválon egyre szaporodtak az olyan filmek, melyeket jól körülhatárolható tematikai és filmnyelvi ismérveik után a szakma csak mumblecore filmeknek kezdett becézni. Ezek olyan, az ezredforduló után megjelent darabok, amelyek elhanyagolható (no budget) költségvetésből, félamatőr jelleggel, kézikamerával és jellemzően nem túl jó hangminőséggel készültek. Innen a nevük is (a mumble azt jelenti: motyogni), ugyanis sokszor előfordult, hogy a közönség a sufnituning hangkeverésnek köszönhetően egyszerűen nem értette, hogy a karakterek mit beszélnek. Ezek a filmek rendszerint a kései húszas, korai harmincas éveikben járó fiatalokról, emberi kapcsolataikról és a négy fal között zajló személyes drámáikról szólnak. Van azonban egy talán kevésbé ismert hazai előképe is az ilyen műveknek, az éppen harminc éve bemutatott Rám csaj még nem volt ilyen hatással című film, ami rokonítható későbbi amerikai testvéreivel. Amatőr technika, fiatalok egymás közt, motyognak, elefántokról meg tévézésről zagyválnak, közben pedig néha szerelmeskednek is.

Motyogásuk közben (által) pedig kirajzolódik egy állapot Magyarországról, a kilencvenes évekről, és bennem arról, hogy ez ma is éppen ugyanolyan, mint akkor volt.

Hazai Attila esetében nem egy filmessel, hanem egy, a kilencvenes évek során rendre nagy visszhangot kiváltó, megosztó novelláskötetekkel és kisregényekkel jelentkező szépíróval van dolgunk. Emlékezetét többek között egy kifejezetten róla és a műveiről szóló tollcsatában, a „Hazai-vitában” is megőrizte az irodalomtörténet. Hazai viszont nem csupán író volt, hanem vezetett pár könnyűzenei formációt (Pepsi Érzés, Hazai Ízek), főszereplője volt szatirikus dokumentumfilmnek (a szintén zseniális Krémes érzések címűnek, 1997-ben), sőt, saját kisregényét is vászonra adaptálta (Cukorkékség, 1999). Műveinek szövegvilágától sem áll távol, hogy más mediális környezetben is megmutatkozzanak, de ezek kiemelt helye a film médiuma lett.

„Rám csaj még nem volt ilyen hatással” (részlet)

A film rendezője Reich Péter volt, akinek ugyan máig ez az egyetlen rendezése, de producerként azóta is aktívan dolgozik, és többek között olyan filmekben működött közre, mint a Parkoló (2014) vagy az 1945 (2017). Mivel azonban egyéb rendezői vagy forgatókönyvírói munkái nincsenek, ezért az alkotók közül csak Hazai írói világának kontextusában tudjuk megvilágítani a filmet.

„A valóság utolérte a Hazai-szövegeket, ami valaha érthetetlen szubkulturális halandzsának vagy dilettáns polgárpukkasztásnak látszott, mára, úgy tűnik, evidens realizmussá érett, a mindenkori »hülye fiatalság« (H. A.) anyanyelvi szinten beszéli dialektusait”

– írta Németh Gábor a Friss Hús rövidfilmfesztivál 2023-as programfüzetében. Meglátása azért kerülhetett be a prospektusba, mert a fesztiválon három film is akadt (Botos Dániel: Reggel, Horesnyi Máté: A kisebbik rossz, Nagy Dániel: A fürdés), amelyek Hazai Attila-szövegeket adaptáltak, így egy egész szekciót alkottak a Hazai-filmek. Szintúgy tavaly, a fesztivál ideje körül az Auróra pincéjében levetítették tárgyalt filmünket, és már az eseményről szóló beszámoló címében deklarálta Walters Lili, hogy „eljutottunk odaáig, hogy nem jutottunk sehova”. Hiába a rengeteg fanyalgó, Hazai mindig aktuális maradt, napjainkban szintúgy, mint ahogy a kilencvenes években volt.

Mi teszi azonban aktuálissá, élővé és izgalmassá akár a Rám csaj…-t, akár Hazai egyéb szövegeit?

A „nem film” aktualitása

Németh Gábor egy 2018-as konferencián azt a megállapítást tette Hazai szövegeiről, hogy „radikális és zseniális nem irodalom”. Itt a „zseniális” jelző használatából kiderül, hogy a mondat nem pejoratív értelmű, inkább a dilettantizmust és esztétikátlanságot mint művészi kifejezőeszközt mozgató attitűdöt szeretné leírni. Németh ezen megjegyzését továbbgördítve ezért a tárgyalt alkotásunkra a „nem film” kifejezést használnám.

A Rám csaj... papírvékonyságú alaptörténetében megismerkedünk Miklóssal, a húszas évei végén járó és az I Love You nevű alternatív bandában zenélgető, a Magyar Narancsnál dolgozó fotóssal (akit a való életben is ebben a zenekarban zenélő és ugyanannál a lapnál fotográfusként dolgozó Déri Miklós alakított – ennél tipikusabb belpesti liberális értelmiségi-művész élethelyzetet nehezebb elképzelni). Miklós a szabadidejében a haverjaival kocsmázgat, egyik helyről a másikra jár, teszi ezt konstans rezignáltsággal, mely hangulatot deus ex pecsétként nyomja rá a filmre a főhős naplószerű, unott hangú narrációja. Egy nap aztán összefut Dórával (Marozsán Erika), egy fiatal egyetemista lánnyal, aki iránt egy laza disznósajtozós-bicskanézegetős közjáték után gyengédebb érzelmeket is táplálni kezd. Persze ez csak a vezérfonal. A „nem filmünk” nem a szerelemről szól, pontosabban éppen csak annyira szerelmes, amennyire ez a kor fiatalságának egyfajta lelkiállapotát tükrözni hivatott.

Ha valamilyen kifejezéssel valamilyen határozott műfaji skatulyába szeretnénk gyömöszölni a Nem csaj...-t, akkor leginkább a „nemzedéki közérzetfilm” terminust, a magyar filmtörténetben ezt az oly ismert szóösszetételt aggathatnánk rá, ahová például Kránicz Bence is sorolja. Azonban, ahogy a hivatkozott cikk is megjegyzi, ez a film „folytatva a ’70-es évek néhány közérzetfilmjének (például A kis Valentinónak) filmnyelvi kísérleteit”, a klasszikusan bevett filmformanyelvhez képest mégis silánynak mondható. Egyrészt a színészi játék darabos és bábúszerű, a párbeszédek pedig tartalmatlanok és üresek. Másrészt a film fekete-fehér képi világa hasonlóképpen roncsolt, mint Hazai szövegeinek mondatai – igaz, ez nem feltétlenül a készítők hibája, a Rám csaj... egyetlen fellelhető kópiája ugyanis egy majdhogynem a kutya szájából kitépett VHS-felvétel, kiégett képi világgal, érthetetlen módon rákerült angol felirattal, ami talán egy külföldi fesztiválra előkészített kópia emlékét őrzi.

Akkor hát miért jó mégis ez a film? Először is azért, mert ami a klasszikus értelemben a „legprofibb”, még egyáltalán nem biztos, hogy a „legjobb”, vagyis a „legkifejezőbb”, vagy a „legalkalmasabb az alkotó mondanivalójának artikulálására”. A chilei rendező, Pablo Larraín például a No című, 2012-es filmjét úgy forgatta le, hogy a korszerű kameráira a nyolcvanas évekbeli chilei tévésekre jellemző lencséket szerelt fel. Hiába a „silányabb” képminőség, Larraín és operatőre így érezte adekvátnak a '88-ban játszódó, médiakampányról szóló filmjének megjelenítését. A Begotten című 1990-es igen elvont és egyedi művészfilmről nem is beszélve, amely ugyancsak szándékosan rontott minőségű vizuális hatásokkal él. Bár a készítők részéről nem intencionált, de hasonló értéket ad a Rám csaj...-hoz a fekete-fehér, szinte a nézhetetlenségig roncsolt VHS-felvétel, amelynek formájában vagy inkább állapotában kering a film a neten.

Merthogy filmünk így képes kifogástalanul artikulálni azt, amit mondani szeretne, és azt, amivé harminc év után vált.

A Rám csaj... e roncsolt képi világgal ugyanis egy időkapszulává válik, ablakká a kilencvenes évek közepére,

melyet nem pusztán maga a film, de annak így-úgy, (vélhetően) mindenféle kerülőúton ránk hagyományozott kópiája, a médiumok történetének e múzeumba illő darabja (képzőművészeti szóhasználattal élve: objektje) tár szélesre.

A Rám csaj... nemcsak közérzet-, de ízig-vérig tipikusan korszakos underground film is, amely a zenével átitatott világán látszódik leginkább. Főhősünk egy új hullámos zenekarban játszik, a kor emblematikus együttesei, mint a Kampec Dolores, a Csókolom vagy a Tudósok cameokoncertet adnak (utóbbiak hangszerek nélkül! – a film egyik legzseniálisabb jelenete), a szereplők pedig a Tilos az Á-ban hesszelnek, ha épp nincs semmi dolguk. Így a film az Eszkimó asszony fázik (1983), a Kutya éji dala (1983) vagy a Rocktérítő (1988) rendszerváltás utáni örökösévé is válik – ennyiben szintén közelebb áll a ma emberéhez, mivel immár nem nehezedik rá az államszocializmus (egyesek szóhasználatában államkapitalizmus) kivénhedt és fojtogató miliője.

Egy korszakról, történelem nélkül

Erről a korról szeretne szólni a Rám csaj…: a szép reményű, de aztán csúnyán elbukó ambíciókban megrekedő fiatalságról, az egymás melletti idegenségről, arról, hogy nincs miről beszélni, hogy nincs semmi, vagy hogy csak a semmi van („Mi van?” – „Semmi”, hangzik a film jellegzetes párbeszéde). A film azonban nem felszínesen politikus, mondhatnám, hála istennek, hanem a politikumot a személyes intimitásban is felismeri (ahogy azt is, hogy e kisstílűbbé tétel levegősebb mozgásteret hagy számára, mivel nem kell történelmi eseményeket mint korlenyomatokat menetrendszerűen beilleszteni, csak a haverokat meg a közvetlen környezetet).

A Rám csaj... nem kezd semmit a történelmi valósággal, az akkori közelmúlt, vagyis a rendszerváltás eseményeinek hatásaival, viszont éppen ezért sem áraszt egyfajta dohos, „a történelem viharában” szagot, mint ahogy hazánk oly sok mozgóképes alkotása korábban és azóta is.

(Hozzáteszem, a Moszkva Tér [2001] is ott van a top 3 magyar filmem között, de látjuk, hogy azért tipikusan „magyar”, mert a történelmet Török filmje sem tudja elengedni.) Hazánkbeli film előtte nem volt ennyire köldöknézős, és utána is csak a VAN... -nak sikerült (úgy látszik, a hosszú cím jó red flag e tekintetben). A Rám csaj... pedig pont azért tud bárki számára szimpatikus lenni, mert szexin történelmietlen, megfeledkezik a „személytelen”-ről és kérlelhetetlenül a „személyes”-t tárgyalja , akár az egy évtizeddel későbbi tengeren túli rokonai, a mumblecore-filmek.

A Rám csaj még nem volt ilyen hatással nagyszerű alkotás, rontott esztétikájával és személyes jellegével elgondolkodtató időutazásra invitál minket egy korba, melynek szelleme harminc év után is kísértetként települ mindannyiunk közérzetére.