Zenészek a főszerepben – Kritika Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar Bartók-estjeiről

A csodálatos mandarin korai előadás-történetét végigkísérték a botrányok. Egy levele tanúsága szerint a komponálás után maga a szerző is bizonytalan volt benne, hogy pantomimje mikor kerülhet színpadra, hiszen a Magyar Állami Operaház – bár egy ideig érdeklődött a partitúra iránt – végül nem vállalta annak bemutatását. Az 1924-ben papírra vetett opus Bartók korábbi műveihez képest merészen újszerű: erőszakos tematika, disszonáns harmóniák, nyers, dinamikus hangzásvilág, meglepő hangszerelési megoldások. A fából faragott királyfi esetében a szerelem végül győzedelmeskedik: a királyfi és a királylány elhárítják az érzelmeik útját álló erőket. A csodálatos mandarinban viszont a szerelem bűnben születik, majd elbukik. A főszereplőket körülvevő erőszakos miliő eltorzítja az érzelmeket, és megöli az emberséget. Ráadásul A fából faragott királyfival szemben a Mandarin nem igazi táncjáték: műfaji megjelölése szerint balett-pantomim, ami megnehezíti előadását, hiszen felveti a kérdést, hogyan kellene a szerzői szándékok szerint életre kelteni a történetet. Ugyanis, ha a koreográfusok egyszerű balettnek fogják fel, akkor semmit sem mutatnak meg annak pantomim voltából. Pantomimként előadni pedig első hallásra furcsa, a zenés színháztól idegen megoldás lenne. A kölni ősbemutató is valószínűleg azért lett csúfos bukás, mert pantomimként álmodták azt színpadra, s csak a három főszerepet alakította táncos. A mellékszereplőket színészek játszották, és a korabeli kritikák szerint a táncosok mozgása, gesztusai inkább némajátékszerűek voltak.

Elementáris sodrás

Az 1942-es milánói bemutatót követően a Mandarin végül táncjátékként indult világhódító útjára, s jutott el a második világháború után a legjelentősebb dalszínházakba. Szeptemberben azonban a Duda Éva Társulat újra egy pantomimszerű Mandarin-előadásra tett kísérletet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

A megálmodott koreográfia pedig minden „nem táncos” megoldása ellenére is működött, sőt, szépen ráhangolódott a darab elementáris sodrására.

A táncosok felfokozott mozgáskultúrája – heves mozdulatok, széles gesztusok, látványos mimika – alkalmas volt az agresszív közeg erőszakosságának megjelenítésére, de elnagyolta a szereplők egymás közti viszonyait, ily módon nem sokat mutatott meg a két főszereplő szerelmének intimitásából, s jellemük összetettebb bemutatásával is adós maradt. Mindezért azonban kárpótolt az előadás professzionálisan végiggondolt vizualitása, a mozgáskultúra expresszív dinamikussága. A koreográfia a zene zaklatott, feszültebb szakaszait ragadta meg a legkifejezőbben, s a történet minden drámai jelenetét hatásosan érzékeltette.

Fischer Iván vezetésével a Fesztiválzenekar expresszív erejű játéka revelatívan keltette életre Bartók durvább, avantgárd hangzásvilágának elementáris sodrását. A színekben gazdag hangzásvilágú zene dramaturgiailag kifogástalanul felépített drámai ívvel párosult, s nagyszerűen kiemelte a partitúra erényeit, teremtett nyugtalan atmoszférát, ábrázolta a haragot, a kétségbeesést, a mindent elsöprő szenvedélyt.

A Mandarin után a zenekar A kékszakállúban is remekelt. Fischer jó színházi érzékkel teremtette meg a mese borzongató hangulatát, érzékeltette a visszafogott feszültséget. Az ötödik ajtó kitárulása felemelő pillanat volt, és a darab végén a zenekar elhaló játéka is telitalálatnak bizonyult. Fischer a maga összetettségében mutatta be a partitúrát, feltárva annak minden egyes rétegét, ily módon hívva fel a figyelmet az opus sokrétűségére. A zenekari hangzással csak egyetlen probléma volt: háttérbe szorította az énekeseket.

Felemás koncepció

Emellett az is problematikus volt, hogy míg a Mandarint táncosok keltették életre a zenészek mögött magasodó emelvényen, addig Cser Krisztián és Láng Dorottya minden színészi játékot mellőzve énekelték el szólamaikat a Kékszakállúban, annak ellenére, hogy mindketten kotta nélkül keltették életre szerepeiket, valamint, hogy a darab nem igényel nagy színházi apparátust. A Bartók-opera tehát nem volt megrendezve: Kékszakállú és Judit a karmester két oldalán állva énekelt.

Mintha nem lett volna egységes zenei koncepciója az estnek: elhangzott egyik és másik darab is, de a két előadásban semmi közös nem volt, azt leszámítva, hogy Fischer mindkét mű előadása során a zenekari hangzás tökéletességére koncentrálva a zenészek játékát állította középpontba.

Ez a megoldás egy pantomim esetében elfogadható, ám egy opera esetében melléfogás, mert bár a Kékszakállúban valóban nagy szerepe van a zenekarnak – amely tekinthető az énekesek mellett az est harmadik szereplőjének –, de zenedrámáról lévén szó, az énekesekre is jobban kellett volna figyelnie a karmesternek. Ezenkívül ha már a Mandarint táncosok is megjelenítették, hatásosabb lett volna a Kékszakállút szintén díszletek nélkül, üres színpadon, félig szcenírozva előadni, ugyanis az est szólistái izgalmasabb interpretációra is képesek lettek volna, hiszen mindketten igyekeztek azonosulni szerepeikkel, átéléssel énekelték szólamaikat.

Sajnálatos, hogy Láng Dorottya a hatalmas fortissimókat képtelen volt áténekelni, szopránja többször is beleveszett a sűrű zenekari szövetbe, de artikulációja se mindig volt érthető. Pedig a művésznő kulturált énektechnikával, árnyaltan énekelt, de az előtérbe tolakodott zenekari hangzás miatt vokális produkciója nem tudott kibontakozni a maga teljességében. Szerepformálásában Judit kevésbé volt hisztérikus, inkább a figura elszántságát emelte ki: most már legyen nyitva minden ajtó, a herceg ne takargasson előle semmit, titkok nélkül legyenek egymáséi. A kedvezőtlen körülmények ellenére is voltak pillanatok, amikor alakítása már-már katartikus hatású volt.

Cser Krisztián hercegként ezúttal sokkal jobb benyomást tett rám, mint a darab legutóbbi miskolci bemutatója alkalmával. Hangját most finomabban árnyalva igyekezett érzelmileg kifejezőbben előadni szólamát, éneklése egyenletesebb volt, vokális szerepformálása összetettebb. Alakítása egyes pillanatokban már-már megrendítően tárta elénk a herceg egyszerre borzongató és esendő alakját, hangjának öblössége következtében ő könnyebben áténekelte a vastagabb zenekari hangzást, de voltak pillanatok, amikor az átütő erejű fortékkal neki is nehezen sikerült megbirkóznia.

Felemásra sikerült tehát a Fesztiválzenekar Iván mesél-sorozatának Bartók-estje. Jó ötlet volt ismét egy estén előadni a Mandarint és a Kékszakállút, de még jobb lett volna egységes koncepció mentén megvalósítani az előadást.