A szobor megmozdul – Kritika a FRIDA, az élet múzsája című előadásról

Frida Kahlo, a mexikói festőművész alakja asszociációk sorát idézi fel szinte mindannyiunkban. Nemcsak alkotásai révén, hanem érdekes életútja miatt is, hiszen festményeinek egy jelentős része olyan személyes élményeket, magánéleti eseményeket rögzít, melyek a történéseket elszenvedő személyt, Fridát szintén elválaszthatatlanul az objektum részévé teszik egy-egy mű értelmezése során. Jelenthet számunkra feministát, eszmei nőképet, nemzetének kulturális képviselőjét, de feltétlenül egy olyan embert, aki szenvedéllyel élt. Személyes története elválaszthatatlan nevétől mind a művészet, mind a politika terén. Életéről nem sokkal az ezredforduló után készült már egy film, majd 2009-ben megjelent a Frida füveskönyve című latin-amerikai regény, ezek népszerűsége pedig jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a közel hetven éve elhunyt művésznő hazáján kívül is a popkultúra egyik ikonjává emelkedjék. 2022 decembere óta a magyar közönség számára a Nemzeti Táncszínházban elevenedik meg Frida alakja, a Duda Éva Társulat legújabb előadásában.

A FRIDA, az élet múzsája egyfajta táncos látványszínház, amely a kortárs tánc formanyelvén kívül a jelmezeknek, a vetített képeknek és a fénytechnikának is kiemelt hangsúlyt kölcsönöz.

Erős légzés, már-már zihálás. Ez az első dolog, ami megtölti az előadás terét, majd a Fridát alakító Eleonora Accalai válik láthatóvá. A ráirányuló fény egy röpke pillanatra kereszt alakot ölt, majd szétterül a színpadon, a légzés pedig egy gitárhanggal egyesülve zenévé alakul. Pulzáló mozgás, a színen további három nő és négy férfi jelenik meg. Mindenki pirosban van, a mexikói törzsi táncot idéző koreográfiába lassan kortárs elemek szivárognak be, a háttérben egy vásznon pedig szurokra emlékeztető fényes, fekete kép lüktet. Egyszerre csak egy tetőtől talpig virágba borult emberalak jelenik meg, mire a vetített háttér „széttörik”, és a zene visszaegyszerűsödik. Fridát kivéve a táncosok elhagyják a színpadot, végül csak a vásznon megjelenő felirat látható, a következő koreográfia címe: Broken Body.

Ezt követően a bő egyórás előadást címekkel tagoltan jelmez, hangulat és esemény szempontjából is különálló epizódok alkotják. Bepillantást nyerhetünk abba, ahogy a gerincsérülése miatt fűzőbe zárt, fizikailag tehetetlen fiatal nő izgalomra lel a festészetben, ahogy szerelemre találnak egymásban a nála jóval idősebb Diego Riverával, és összekötik életüket, a kihordásra képtelen asszony fájdalmába és vetéléseibe, majd a mexikói karnevál vidám, néha már a nyomasztóság határát súroló kavalkádjába és a párkapcsolati nehézségekbe egyaránt, valamint mindezekkel együtt Frida határtalan életigenlésébe.

A Duda Éva Társulat más előadásait, teljes művészeti programjukat jellemzi, hogy a kortárs tánc – mint elsődleges kommunikációs nyelv – mellett egyéb művészeti formákat ugyancsak hangsúlyosan felhasználva teremtenek meg egy-egy produkciót. Korábbi előadásaikból a RAMAZURI és a Virtus a cirkusz világát ötvözte a tánccal, jelen esetben pedig a képzőművészet és a mozgás vált egymással egyenrangúvá a színpadon, a tánctechnika mellett pedig a színészi játék, a mimika és kisebb verbális elemek kapnak a táncelőadásokban megszokottnál nagyobb hangsúlyt.

A Frida a táncszínház és a fizikai színház egyfajta határmezsgyéjén mozog, színes-szagos,

jól követhető, narrálható eseményeket jelenít meg, ezért nemcsak szakmai, de laikus szemmel is ugyanúgy élvezhető.

Remek ellenpéldája annak az esetleges feltételezésnek, hogy egyes színházi műfajok, legyen az tánc, bábszínház, esetleg opera, kizárólag egy adott korcsoport vagy szakértő közönség számára volnának élvezhetők.

Az előadás témája elsőre ironikusnak hat, hiszen egy gyermekbénulás miatt egész életében deformálódott lábbal élt, és tizennyolc éves korában élethosszig tartó sérüléseket okozó közlekedési balesetet szenvedett nő története táncon keresztül kerül feldolgozásra. De csak elsőre, mivel ezzel a kifejezésmóddal valójában már önmagában meghatározza kiindulópontját: Fridának az életért és örömökért folytatott küzdő természetét. És e tekintetben

üdítően újszerű az előadás nézőpontja a korábban említett feldolgozásokhoz és Frida személyének általános pozicionálásához képest: nem Diegóval való kapcsolata, a férfi iránt érzett szerelme válik hangsúlyossá, hanem a függőségi viszonyok nélkül vizsgálandó nőé.

A közel hatvanéves Kováts Tibor mint Diego Fridához képest mellékszereplője a produkciónak, nemcsak színpadi jelenléte tekintetében, de mozgás terén is. Eleonora Accalai koreográfiáinak jelentős része a táncosnő kiemelkedően precíz és könnyed mozgásművészetének enged teret. Ezzel szemben Diego a színpadon sokkal prózaibb, nincsenek bravúros koreográfiái, amelyek a figyelem középpontjába helyeznék, inkább színész, mint táncos. Az előadás nem törekszik egy egybefüggő történet megjelenítésére, a jelzésértékű táncoknak köszönhetően a festőnő életét tematizáló montázs részei mégis könnyen elbeszélhetők: a mozgások, mint amikor Frida vetélése utáni fájdalmában reális gesztussal csecsemőringatást mímel, egyértelműen dekódolhatók egy-egy konkrét jelentést hordozó cselekvésként. Ez egyrészt hozzájárul a táncszínház széles körű élvezhetőségéhez, a befogadás megkönnyítéséhez, másrészt elvesz valamit, ami a táncszínháznak talán az egyik legfontosabb eleme: ez a műfaj hatásokkal dolgozik. A magyar realista színház kultúrájában nehéz kitörni az állandó értelmezési kényszer néha szűkös kereteiből, egy jelnek egyértelműsíthető jelentést szeretnénk tulajdonítani, intellektuálisan érteni akarjuk, amit látunk. Azonban a tánc műfajában sokszor egy-egy jel, adott esetben mozdulat, vagyis a test bármely részének játéka, iránya nem feltétlen akar értelmezésre ösztönözni, hanem minden további magyarázatra szoruló jelentés nélkül célja lehet egy bizonyos érzetet kiváltó hatás elérése. A „mesélő táncok” azért sem volnának feltétlen szükségesek, mert az értelmezést – ha már az előadás ezt céljául tűzte ki – ezenfelül még vetített képek, jelmezek, sőt szöveges zene is segítik. Amikor a La llorona felcsendül, sokunkban idéződhet fel a dalhoz kapcsolódó monda. Így talán kissé elvontabb koreográfiákkal sem sodródott volna a darab az elitizmus irányába, most viszont – túl a látványos és valóban minőségi, ízléses miliőn – a táncok önmagukban álló érzelmi hatáskeltése ritkán válik megrendítővé.

Ám ha a végtére egységében értékelendő színpadi művet nem bontom szálakra, az összhatás kiemelkedő esztétikai kifinomultságról tanúskodik. Huszár Kató és Kiss Julcsi majdnem minden koreográfiához és táncoshoz más jelmezeket és maszkokat terveztek, melyek érzékenyen jelzik egy-egy karakter temperamentumát, kiegészítik annak történetét. A huszadik század első felének mexikói stílusát hordozzák magukban, ám mégsem váltanak ki jelmezparádé-hangulatot. Ötvöződve a kortárs európai divattal egy nagyon különleges és mégis természetes közeget teremtenek. A színpad végében függő kivetítőn néha Frida a jelenet szempontjából kardinális jelentőséggel bíró festményei jelennek meg, például A megsebzett szarvas vagy A két Frida, de ez sem válik túl töménnyé vagy éppen unalmassá. A képek jelentőségteljes mivoltát megőrzi, hogy néha csak mozgó színeket látunk, máskor pedig kreatívabb megoldások teszik változatossá és a fizikai történések részévé a kétdimenziós hátteret: Diego és Frida találkozásakor zene szól, Diego a nézőtérnek háttal karmesterszerű mozgást mímel, a vetítővásznon pedig foltokban tünedezik fel egy kép, ahogy épp abban a pillanatban festi. 

A minimalista díszlet csupán néhány mozgatható fehér kockából áll, melyeket végtelen módon fel lehet használni, ám segítik elkerülni, hogy túlzsúfolt, vásári hangulat jöjjön létre a jelmezek, a vetítés és a nagyon változatos fénytechnika ellenére.

Az előadás minden aspektusában élesen ritmizált. Az egyes zenék, táncok, vetítések és a váltakozó történetek szinte mindig az őket megelőző jelenet hangulatának ellenpontozását képviselik. Frida vibráló személyiség, sokat megélt nő, fájdalmai és küzdelmei ellenére mégis hamis, egyoldalú lenne túlnyomórészt szenvedő alakként ábrázolni. Ám bármennyire is igazolja a téma vagy a dramaturgia a hangulati változatosságot, a tízperces jelenetek egymásutánjának dinamizmusa nézőként mégis sokszor kimerítő, miközben a legtöbb jelenet mintha mélységében nem is bomlott volna ki a színpadon.

A vetítővászon még a taps előtt felgördül. A színpadot takarítani kezdik, mindeközben Frida teljes díszöltözetben áll a színen, akár egy élőszobor, míg a függöny végül el nem takarja. Az előadás lezáratlan tehát, Frida még köztünk van, ha nem is fizikai valójában, de nyomot hagyott és jelen van a társadalmi kérdésekben, amelyekért harcolt, a közismert tragédiáiban, melyeket emberek tömegei élnek át azóta szintén, és éltek meg korábban ugyancsak.

A Duda Éva Társulat talán nem törekszik a téma teljes körű, mélyreható feldolgozására, túl nagy vállalás is volna ez. Inkább egy közismert, tömegek érdeklődését felkeltő művész sablonján keresztül, és egy befogadható, szórakoztató táncnyelv segítségével jelenít meg a színpadon sokunkat érintő, meghatározó élethelyzeteket.