Megírni önmagunkat – Interjú Oravecz Imrével a nyári Kortársban

Szajla-Újtelepen beszélgetünk, ami pár percre fekszik az ófalutól. A szomszédos ház kerítése előtt készült az a családi kép, amelyről többször is írt. Mennyit élt egyáltalán itt?

Itt nagyon keveset. 1956 őszén költöztünk ide az ófaluból, a forradalom leverésével egy időben. Meg is írtam, hogy én is el akartam menni, de csak a Tarna-hídig jutottam. A rákövetkező évben kezdtem a gimnáziumot Egerben. Addig csak Szajlán éltem, innen jártam be rossz körülmények között a városba. Kiderült, hogy a szajlai általánosban a negyven százalékát sem tanultuk annak, amit az egriek már fújtak. Szörnyű volt, majdnem megbuktam. Megbetegedtem, tébécés lettem, és elkerültem majdnem egy évre Budapestre a szabadság-hegyi gyermekszanatóriumba. Utána újrakezdtem Egerben, de a tüdőmmel megint baj lett. Akkor Szentgotthárdra utaltak be, ahol volt a helyi gimnáziumnak szanatóriumi tagozata. Megint évekig nem volt Szajla, és utána, egyetemista koromban is csak a nyári szünetekben jártam haza. Úgyhogy soha nem szerettem meg az újfalut, és nem is lehetett megszeretni. Aztán jött a csapda. Később akadt valaki, aki idejött velem, és úgy döntöttünk, hogy építkeztünk. De aztán távozott. Ez még rosszabb volt, mint az előző válásom után, mert akkor legalább velem maradt Márk. Itt meg senki, mert közben született gyermekünket, Matyit magával vitte az anyja Budapestre, és csak minden második hétvégére kaphattam meg.

Szóval, én itt nem vagyok otthon. Sokan gondolják, hazament, milyen jó neki, de ez nem igaz.

Ez nekem egy idegen hely az ófaluval együtt, hisz az rég nem az, ami volt. Valószínűleg mindenhol így éreznék már a világban.

A gyerekkora akkor az ófaluhoz kötődik…

Igen. De gyerekként nem voltam ennek a kötődésnek tudatában. Utólag úgy látom a gyerekkoromat, hogy jó volt, de akkor nem így voltam vele. Akkor nehéznek találtam. Fiatalon az ember máshogy viszonyul a dolgokhoz. A parasztgyerek nem játszhatott. Dolgoznia kellett már egészen korán. Velem ugyan megengedőbbek voltak a szüleim, például tegezhettem őket. Nem is emlékszem rá, hogy a faluban ezt bárki más megtehette volna. Persze anyám sem parasztasszony volt eredetileg, hanem inkább alsó középosztálybeli nő, erdészlány, de ettől még ugyanúgy gürcöltünk, mint a többi szegény. Én például tízéves koromtól nyáron napszámba jártam, csemetét gondozni az erdőre, néha akár tíz kilométer távolságra is.

Arról is többször ír, hogy ha nincs Szentgotthárd, ha nem szakad ki a szajlai közegből, lehet, hogy nem jut az irodalom közelébe.

Sőt, talán sehova sem. Az irodalom akkor még messze volt, viszont ott kiderült, hogy nem vagyok hülye, a hatalmas hátrány ellenére jó eredményekre is képes vagyok. Igaz, Szentgotthárd más volt. Mint betegek vagy volt betegek különleges bánásmódban részesültünk. Például rövidebb órák voltak, és úgy általában mindenben kíméletesen bántak velünk. Bizonyos fokig ez érvényes volt a kinti rendes osztályok tanulóira is. Kétszer meggondolták, hogy valakit megbuktassanak, nehogy elkeseredésében a határnak menjen, és – közel volt az aknazár – felrobbanjon. Úgyhogy azt kell mondanom, szerencsém volt, hogy megbetegedtem. Akkor persze nem láttam, hogy ennek ilyen jelentősége van, csak utólag fogtam fel. Egerben majdnem megbuktam, de Szentgotthárdnak köszönhetően két évvel később már egyetemre jártam Debrecenben. Ez, mondhatni, nem semmi volt.

A német nyelvhez mikor került közel?

Egerben, de Egernek ehhez semmi köze. A Gárdonyiban, ahova jártam, szinte minden tárgyból rossz voltam. Kivételt csak a német képezett. Nem tudom, honnan jött ez. A családból biztos nem, senki nem tudott németül, de még a faluban sem. Otthon az angol volt a másik nyelv. Nagyapám, apám beszélte. Úgyhogy jobb lett volna angolt tanulni, de abban a gimiben csak latint és németet lehetett. Később aztán pótoltam ezt a mulasztást, sőt, beleszerettem az angolba, és részem volt abban is, hogy Márk fiamnak, akinek átadtam a stafétát, második anyanyelve lett.

Miért Debrecenbe ment egyetemre?

Azt kell mondanom, hogy találomra választottam. Akkor úgy gondoltam, hogy Budapest elvonná az ember figyelmét a tanulásról, és Debrecen talán csendesebb. Ami igaz is volt, de egyébként mindegy volt, abban az időben Magyarországon az egyetemek egyformán színvonaltalanok voltak, mert a szovjet ideológiai terror jegyében működtek. Arra is gondoltam persze, hogy talán jobbak a felvételi esélyeim, mert oda kevesebben jelentkeznek. Soha életemben azelőtt nem jártam a városban, csak a felvételin először. Aztán történt ott egy fontos dolog, amely egyértelműen döntésem helyességét igazolta. Ott találkoztam azzal az emberrel, Bata Imrével, aki bennem végig mindig hitt, támogatott. Később egy-két barátra is szert tettem, akik később Budapesten is megmaradtak.

Ezek szerint Szegeden vagy Pécsett sem lett volna más…

Igen, de nem lett volna Bata Imre, aki írásra bátorított, biztatott. Vagy vigasztalt, látva, hogy elkeserít a negatív diszkrimináció, amellyel nemcsak mint költőt, de mint hallgatót is sújtott a hivatalosság. Például hiába kaptam Bécsbe meghívást, megtagadták tőlem az útlevelet. De másképpen is elviselhetővé tette az ellenséges környezetet. Könyvtárosként az egyetemi könyvtárban dolgozott – mint ’56-os fekete bárányt oda száműzték –, és titokban hozzájuttatott olyasmihez is, ami zárolt, tilos volt.

Az ő révén szigetem, valóságos menedékem lett a könyvtár, különösen a tanári kutatószoba, ahova szintén bejárásom volt, ahol nyugati irodalmi folyóiratokat és napilapokat is olvashattam. Ilyen áldás volt ő nekem.

A Héj című 1972-es kötet milyen körülmények között jelenhetett meg?

Hát ezt a Magvető akkori vezetése tudná megmondani, amely a kiadása mellett döntött. De hol van már az! Én csak sejtem, hogy közrejátszott benne az is, egyengette az útját, hogy a kötet anyagának jó része három évvel azelőtt szerepelt a rettenetes című Költők egymás közt-antológiában. Ez úgynevezett fiatal költőknek olyan versgyűjteménye volt, amelyben mindenkit egy idősebb, befutott nagyság ajánlott az olvasók figyelmébe. Az én pártfogóm Weöres Sándor volt, aki öt évvel azelőtt már kinyilvánította irányomban rokonszenvét.

1973-ban járt először Amerikában, Iowa Cityben. Ez a lehetőség hogy adódott?

Szerelmes voltam egy osztrák lányba, és amikor szakítottunk, úgy éreztem, nem tudok tovább élni Budapesten. Éppen ekkor kaptam meg a párizsi Magyar Műhely Kassák-díját, de a hatóságok nem akartak kiengedni, holott másokat a találkozóra, amelyen a díjátadás történik, minden további nélkül kiengedtek, sőt, még utaztatták is őket. Végül turistaútlevelet kaptam. Aztán kint kiderült, hogy a díjjal nem jár pénz, csak a szállást fizetik. Erre kértem a szerkesztőket, igazolják a magyar követségen, hogy a díjazottjuk vagyok, és még egy hónapig szeretnék maradni. Erre nem voltak hajlandók. Ezért meg másért beigazolódva láttam a gyanúmat, hogy a lap egy kollaboráns fészek, együttműködik az Aczél-féle otthoni kultúrairányítással, és szakítottam velük. De maradtam, bár nem Párizsban. Helyzetemet ismertetve írtam Siklós István költőnek Londonba. Ő azonnal küldött egy meghívólevelet, amelynek alapján angol vízumot kértem és kaptam. Tulajdonképpen ezzel kezdődött angolszász világbeli odüsszeiám. Tudandó még, hogy előtte otthon összefutottam Cigány Lóránttal, aki akkor a Kaliforniai Egyetem berkeley-i kampuszán tanított, és a fejébe vette, hogy beajánl az iowai Nemzetközi Íróprogramba. Sokáig nem történt semmi. Mielőtt lejárt volna az angol vízumom, Siklós azt találta ki, hogy tegyek úgy, mintha már meg lennék hívva, és erről az otthoni hatóságok is tudnának. Erre, láss csodát, a repülőjegy kíséretében hamarosan megjött a három hónapra szóló meghívólevél, amelynek alapján a londoni magyar követségen meghosszabbították a külföldi tartózkodási engedélyemet. És 100 dollár zsebpénzzel – azt is küldtek odaátról – 1973 telén, egy hónappal a 30. születésnapom előtt elindultam Iowa Citybe. Otthon elvégeztem egy angol nyelvtanfolyamot, de éppenhogy meg tudtam szólalni angolul, bár csak brit angolul, amivel aztán Amerikában nem sokra mentem. És mással sem. Mert mit tudtam én az Egyesült Államokról, milyen képem volt nekem az országról? Jobb arra nem gondolni. Hiányos és jórészt hamis. Elkezdtem hát angolul, vagyis amerikaiul tanulni. De olyan vadul, hogy túlzásokba estem, így például kikapcsoltam a magyart. A programban volt egy másik magyar is, Szász János erdélyi író, még vele sem beszéltem magyarul. Lejárt a három hónap, de ennek az íróprogramnak volt egy olyan része, amelyet az ember utazással tölthetett, és azt is fizették. Összebarátkoztam a szintén ösztöndíjas szlovén Tomaž Šalamunnal és egy amerikai irodalmár barátjával, és úgy kezdtem az utazást, hogy velük mentem Iowából Kaliforniába autóval, egy kis Saabbal, amely a Sziklás-hegységben, a Sierra Nevadában nem nagyon bírta a nagy magasságokat. Miután viszontagságok árán megérkeztünk, a magyar–amerikai John Bátkinál laktam Palo Altóban, akit korábbról ismertem. Itt töltöttem majdnem egy hónapot. A közeli San Franciscóban költőkkel, így Ferlinghettivel, Ginsberggel, Corsóval találkoztam, akikről addig nem is hallottam. Felolvasóestekre, könyvesboltokba jártam, vendéglátóm barátaival csavarogtam.

Aztán eljöttem Kaliforniából. Lehet, hogy ott kellett volna maradnom, de még nem éreztem, hogy közöm van az országhoz, még idegen volt. Csak a nyelvvel kerültem meghitt viszonyba.

Még mielőtt visszatértem volna Európába, elugrottam New Yorkba, aztán pedig át a nagynénémékhez, a kanadai Windsorba, pontosabban a vele szemközti Detroitba. Ugyanis oda jöttek át értem egy pickuppal. Velük töltöttem pár napot. Nagyon örültek, de nem igazán tudtak velem mit kezdeni, mert olyan addig nem volt, hogy valaki a rokonságból Magyarországról saját erőből eljött Kanadába, hogy meglátogassa őket. A nagynéném utoljára a ’30-as években látta közülünk apámat, a testvérét. Végül Torontóban szálltam ismét repülőre, és Londonból vonatoztam haza Párizson keresztül. Itthon aztán megbüntettek arra hivatkozva, hogy engedély nélkül tartózkodtam külföldön, sőt, bizonygatnom kellett, hogy nem vagyok disszidens, hiszen itthon vagyok. Ez ügyben még Aczél „elvtárs”-tól is kihallgatást kértem. Aztán csak megbocsátottak, sőt, még állásom is lett, mert Illyés Gyula lánya, Illyés Mária révén fölvettek a Közgáz nyelvi intézetébe németet tanítani. De aztán kiderült, hogy nemcsak németet kell, hanem angolt is. Úgyhogy még buzgóbban tanultam angolul, hogy ne maradjak szégyenben. Voltaképpen igazán ezután kezdődött Amerika az életemben. Még mindig nem akartam ott maradni, csak visszamenni és megismerni.

[…] Visszakapcsolódva a Szajláról az egyetemre kerüléshez, okozott nehézségeket ez a fajta váltás?

Ennek a váltásnak voltak állomásai, és a nehézségeknek fokozatai: Eger, Budapest, Szentgotthárd. Különösen Eger volt kíméletlen. Ott találkoztam először azzal az igazságtalansággal, hogy lenéznek, mert falusi vagyok, úgynevezett vidéki. Másként beszéltem, öltözködtem, viselkedtem, mint az egriek. Ráadásul még rosszul is tanultam, betegeskedtem, amivel csak súlyosbítottam a helyzetemet. Szentgotthárd, Budapest már másként bánt velem. Igaz, közben változáson mentem át. Nem akartam ennyire különbözni. Valamelyest hasonultam a többséghez, kvázi városi lettem, és jó tanuló. Levetkőztem a palóc beszédet is. Ezt máig sajnálom. Értem, de már nem tudom azokat a jellegzetes hangokat produkálni. Úgyhogy mire Debrecen következett, már nem különböztem annyira, belefeküdtem az öntőmintába, és – részben legalábbis – felvettem annak alakját.

Egyébként a vidék-város szembeállítás máig irritál, különösen annak irodalmi változata, a népi-urbánus skatulyapár.

Annál is inkább, mert azt tapasztalom, hogy némely irodalmárok időnként tárgyaim alapján megpróbálnak az elsőbe, irályom szerint meg a másodikba gyömöszölni. Holott, ha volna ennek a distinkciónak egyáltalán értelme, és mint egészet tekintenék munkáimat, látnák, hogy nem illek egyikbe sem. És nem is szeretnék, mert az író autonóm lény, nem tartozhat semmilyen oldalhoz, társasághoz, csoporthoz vagy párthoz, és Kosztolányival értek egyet, aki úgy vélte, hogy az írók csak egymás ellen szövetkezhetnek.

[…] A legutóbb megjelent könyve, az Alkonynapló látszólag egy új műfajt emel az életműbe, ugyanakkor a címe ellenére nem tekinthető egyértelműen naplónak. Sok hasonlóságot mutat az esszéivel, sőt helyenként a lírai műveivel is.

Ez valójában nem is napló, olyan értelemben nem, mint például Matzner Ilonának, Márai feleségének a naplója. Ő tényleg azt rögzíti, hogy az adott napokon mi történt, mit gondolt, mit érzett. Amit én csinálok, meg amit a Mester is csinált és publikált, az tulajdonképpen a naptárhoz nem igazodó mikroesszé-gyűjtemény.

Ha már szóba került Márai, ő gyakran szerepel egyfajta példaképként a műveiben.

Mindenkinek megvannak a kedves írói. Nagyon szeretem Márait, de nem a szépprózáját, hanem az esszéisztikáját, amelyet a naplókban és az Egy polgár vallomásaiban visz tökélyre. Amikor én kezdtem azt a bizonyos pályát, egyáltalán nem olvastam ezeket, nem lehetett olvasni. Mást, ami az emigrációja előtt jelent meg itthon, igen. De ahhoz is illegálisan jutottam hozzá a ’80-as évek elején. Az Akadémiai Könyvtárban dolgozott valakim, aki titokban kiadta nekem a könyveket.

Rajta kívül kiknek a műveit olvassa szívesen?

Csokonai, Arany, József, Radnóti, Tömörkény, Móricz, Laczkó, Lovik, Szini, Kosztolányi, Ottlik, Maupassant, Rilke, Steinbeck, Carver, Csehov, Lev Tolsztoj, Kuprin stb.

Kortársakat is olvas?

Igen, főként olyanokat, akik megajándékoznak a könyveikkel, vagy akiket személyesen ismerek. Van két költő, Győrffy Ákos és Fekete Vince, akiket nemcsak olvasok, hanem akikkel időről időre találkozom is Budapesten, Erdélyben vagy Szajlán, ha meglátogatnak. Fiatalon, persze, másként voltam a kortársakkal, kivált a nemzedékembeliekkel. Többet olvastam őket, kerestem a műveikben, amiből profitálhatok, ami megerősít. Később úgy lettem ezzel, hogy ha az ember megtalálta a maga hangját, akkor azzal törődjön. Elég az teendőnek, feladatnak.

Egyébként meg az életre kell bízni, a fontos könyvek megkeresik az embert – ha nem tartja őket szándékosan távol magától.

Én például elkövettem azt a butaságot, hogy a szovjet időkben egyáltalán nem olvastam orosz irodalmat. Utáltam az oroszokat, a megszállókat. Aztán elmentek, és felfedeztem az irodalmukat, főként a klasszikus nagy realistákat, és életem végén, megkésve jutottam el oda, ha nem is mindegyiküknek, de jó páruknak már ismerem a műveit.

A József Attila-díjat visszautasító nyílt levelét a Kedves Johnban is lehet olvasni. A többi díjhoz milyen volt a viszonya? Volt-e köztük olyan, amely különösen fontos volt?

A többit nem utasítottam vissza. Esetem a Kassák-díjjal elmeséltem. A díjakkal e kettő kivételével általában úgy vagyok, hogy jó, hogy vannak, még jobb őket kapni, de nem változtatnak semmin, sem rajtam, sem irályomon. Mindketten ugyanazok maradunk, akik voltunk.

A saját művei közül – ha lehet ilyet mondani – melyeket érzi a legközelebb magához a jelenben?

Lehet, de nem szerencsés, mert mind közel áll hozzám, hiszen én írtam őket. Talán az 1972. szeptembert, a Halászóembert és A rög gyermekeit említeném, ha inkább azt kérdezné, melyeket látom utólag legkevésbé sikerületlennek.

•

Az interjú teljes terjedelmében a Kortárs július–augusztusi számában az 5. oldaltól olvasható. A lapszám online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja a könyvesboltokban (Írók Boltja, Magyar Napló Könyvesbolt), valamint fellapozhatja könyvtárakban.