A sodrás szemében – Interjú Győrffy Ákossal

Egy sokoldalú, sok műfajban és műnemben megmutatkozó szerző vagy, ebben a sokoldalúságban mégis mindig valami mindenen átívelő fókusz, tőled elszakíthatatlan, visszatérő figyelem mutatkozik meg. A költői indulás a prózai művek felé is gyakran egyfajta elvárást okoz a recepció oldaláról, és ezeket a műveket is a vallomásosság vagy a versritmus vezette gondolatok felől kezdik olvasni. Mit gondolsz, mik a megalapozott előítéletek az ilyen hatásmechanizmusok kapcsán, ahogy a tartalom és a megfelelő forma egy szerzői nyelvben és gondolkodásban egymásra találnak?

Minden alkotóra ilyen elvárások vetülnek, ez alól senki sem térhet ki. Aki verset ír, attól prózát, aki prózát, attól egy ponton túl regényt várnak, és az minden szerzői életmű csimborasszója, ameddig egy írónak el kell jutnia, akár passzol hozzá alkatilag, akár nem. Sok, egyébként jó alkotáson is érezhető ez az elvárásokból fakadó úttévesztés. Nekem olyan szempontból szerencsém van, hogy akár verset, akár prózát írok, az mindig egy eleve önmagát megkeretező hangon szólal meg. Ezen a viszonylag egységes regiszteren a műfaji átjárások a hangsúlyok és a figyelem iránya szerint alakulnak.

Viszont nem valószínű, hogy valaha is regényt fogok írni. Inkább ebben a műfajban mozgok otthonosan, az úgynevezett verstől az úgynevezett esszéig terjedő, hol inkább ide, hol inkább oda hajló tartományban. És ez áll a felkérésre és a rejtélyesebb késztetések hatására születő írásokra egyaránt.

Munkáid méltatói mindig kiemelik azt a személyességet, amely egyedi nyelvi eszköztárával, fókuszával, perspektívájával képes az emberi létezés alapélményét rezonáltatni. A Mandiner és a Magyar Krónika számára a legkülönbözőbb témákban írsz esszéket, azonban ezekből az egy-egy téma köré rendeződő cikkekből sem hiányzik a költőiség. A kérdésem az, hogyan találod meg a személyesség és metafizikai gondolat egyensúlyát, és van-e különbség abban, ahogy az esszéhez, és ahogy a prózához közelítesz.

Ezek beláthatatlan erővonalak mentén rendeződnek el. Ahogy épp a csillagok állnak, mondhatnám kicsit nagyképűen. De tényleg valami ilyesmiről van szó. Amikor Mészöly Miklóst először olvastam, az a legbensőbb személyesség, amely egyszerre univerzális távlatokat nyit, és amelyben a mély vallomásosság mellett valami eltávolító hűvösség is érezhető, nagyon mélyen megérintett. Ez benne a zseniális, hogy ezt a kettőt együtt képes működtetni. És ez az a perspektíva, amely alkatilag hozzám is a legközelebb áll.

A személyesség sokféle módon érthető.

Engem az élet legalapvetőbb kérdései sosem hagytak el, közel harminc éve ezek körül bolyongok.

Azt hiszem, ezzel minden alkotó így van, nálam azonban a figyelem iránya ebben a vallomásos dimenzióban tud megjelenni.

Online és nyomtatott formában is termékeny alkotó vagy. Másképp készül-e egy internetre szánt írás, mint amit eleve kötetbe szánsz? És van-e olyan elkerített alkotói szabadság, mely még teret hagy az eleve csak az alkotás szándékával és örömével, viszont a tervezett publikálástól függetlenül születő műveknek?

Ez egy jó kérdés számomra is. Egyre nehezebben tudom elválasztani a belső késztetést a feladattól, hogy mi az, ami a munkámtól függetlenül is megszületett volna. Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem is feltétlen kell elválasztanom, hiszen alapvetően nem újságíró vagyok, sőt az újságba szintén általában arról írok, ami épp amúgy is foglalkoztat. Annak, hogy van egy keretrendszer, amelyben alkotok, előnyei és hátrányai ugyanúgy vannak. Ahogy egy ösztöndíj esetében, úgy az ilyen alkotásra is rávetődhet a rutin árnyéka. De ezt igyekszem elkerülni, amennyire lehet. A rutin jól jön bizonyos típusú munkák esetében, más jellegűek esetében pedig katasztrofális hatású lehet. Ez is a dologhoz tartozik, a munkához, hogy ezeket a helyzeteket felismerje az ember.

Számítanak az egyes médiumok sajátosságai, követelményei, fogódzói? Régi füzetlapokra, kézzel írva készülnek még a jegyzetek, vagy tartalomtól függően digitálisan?

Sajnos egyre inkább a billentyűzeten képződnek meg a mondatok. Ha az ember nem ír többé kézzel, valamit elveszít. A kézírás valami belső többletet közvetít, egy eredendő és eleven kapcsolat önmagamhoz. Minden táskámban tartok egy noteszt, és azzal áltatom magam, hogy majd ezek visszavezetnek a kézíráshoz. Az az igazság, hogy amikor munka van, mindig az illúzió nyer, azaz elhiszem, hogy egyenesen gépbe írni gyorsabb és hatékonyabb. Ami részben igaz, másrészt viszont az eleve gépbe írt szöveg mindig más, kicsit steril és távoli. A versek, amelyek lassan-lassan születnek, viszont mindig ezekbe a noteszekbe, papírra íródnak. Ezt megtartottam magamnak, egyenesen gépbe verset írni rémisztő lenne. A hegyi füzet, amelyet egy elhagyott ház íróasztalánál, az annak a fiókjában felejtett, régi spirálfüzetbe írtam, az utolsó ilyen áldott, gép előtti állapotnak a lenyomata. Teleírtam a füzetet, és abból lett a könyv.

Írásaid olvasva talán nem túlzás azt mondani, hogy legtermékenyebb ihletforrásod a természet. Még akkor is, ha az abban nyomokat hagyó ember és az általa megjelenő történelem, az általa értelmezett és megértett társadalom az, ami a természet szemlélésekor és közvetítésében megmutatkozik. Vác, Börzsönyliget, Kismaros, Budapest. Mit gondolsz, hogyan hatottak a különböző miliők művészeted nyelvére, az alkotói figyelem irányára és a formára, melyben megszülettek?

Összességében keveset költöztem. Ez a ház, itt, Kismaroson, ahol most beszélgetünk, talán életem harmadik jelentős helyszíne. Budapesten rövid ideig laktam, és nem is hagyott bennem mély nyomot, egyszerűen nem vagyok egy urbánus alkat.

Ahhoz, hogy otthonosan érezzem magam, és normálisan tudjak működni, mindig arra volt szükségem, hogy a természet közelségében éljek.

Jung Emlékek, álmok, gondolatok című könyvében leírja, milyenné lett a saját maga építette házban: ott felébredt benne a régi, archaikus, az eredeti ember. Aki még a természet részeként érzékeli magát, a nappal, holddal, csillagokkal együtt él. Ez az a tér, amelyre szükségem van ahhoz, hogy egyáltalán alkalmasnak érezzem magam bármire. A városban mindig azt éreztem, hogy ami ott körbevesz, az nem rám lett kalibrálva, hogy azzal nekem dolgom nincsen. A természet nem vár tőlem semmit, erre van szükségem.

A szinte folyamatos alkotás és természetjárás mellett több szakmában, foglalkozásban kipróbáltad magad: dolgoztál mozgássérült gyermekekkel, hajléktalanszállóban is. Milyen elvárásokat támasztanak a különböző keretrendszerek, hol tudtad ezek közül alkotóként legjobban megtalálni a helyed?

Ezeket nehéz lenne az identitásomtól független hatásként az eleve az alkatomban lévő résztől elkülöníteni. Magamat is mindig az emberi társadalom perifériáján érzékeltem, létezésemet pedig egy határterületen való billegésként. Azokat a társadalmi csoportokat, amelyek valamilyen szempontból szintén ezen a peremvidéken működnek, mindig közelállónak éreztem magamhoz. Akikkel itt találkoztam, és akikkel itt dolgoztam ez alatt a húsz év alatt, nagyon erősen meghatározták az életem további csapásirányait, és ezek az emlékek még mindig nagyon mélyen dolgoznak bennem. Gyerekek, akik biztosan tudják, hogy hamarosan meg fognak halni, hajléktalanok, akik emberi léptékkel szinte elviselhetetlen sorsokat cipelnek. Ezeknek a világoknak a perspektívája a mélyben összeér a saját világoméval.

Már legelső verseidben is előkerült a beszéd terei áthágásának vágya. A nyelv korlátjainak kitapintásában pedig visszatérő elemek a hangok és a csend eltérő, megfoghatatlan és leképezhetetlen minőségei, „valamiféle rend homályos sejtelme”, mely az érzetek sokrétű valóságának néhol legjelentősebb eleme. Mit jelentenek a hangok, a csend, a zene a nyelv lehetőségeihez képest? Mit keresel, amikor zenét készítesz, és milyen tartományai vannak a csendnek a nyelvben?

Nádas Péter beszél rendszeresen a szövegeknek arról a rétegéről, amelyet ő „néma poétikának” nevez: egy szövegen kívüli réteg, amely mégis annak szerkezetét adja. Ez egy jelenlét, amelyet ki lehet tapintani, és sokkal jelenvalóbb, mint az, ami ki lett mondva. 

Amióta írni kezdtem, azóta él bennem az a sejtelem, hogy végeredményben ez az egész valahogy a hallgatás felé tart.

Ahhoz szükséges, hogy általa valahogy a hallgatásig tudjak eljutni. A zene, amit sosem tanultam, teret enged e felé a csenden túli valóság felé, amelyet mindig is kerestem. Nem zenét készítek, inkább valamiféle hang-tájképeket, valamit, ami által az ember része tud lenni annak, ami amúgy is van.

Ha most itt az interjú folytatása helyett húsz percig csöndben ülnénk, szép lassan elkezdenénk meghallani mindazt, ami tőlünk függetlenül van, vagyis velünk egyszerre van jelen a hangzó világban. Ezeknek a hangoknak az összessége sokkal többet mond el, sokkal nagyobb összefüggéseket világít meg, mint amit kimondhatunk. Egyfajta csendig vezető lelkigyakorlat lehet jó esetben az írás és a zene is.

Az írással és tájjal együtt kezdett foglalkoztatni a fényképezés. Esszéid néha saját fotóid kísérik, a régi fényképek látványa elbeszélőid számára pedig a múlt gondolati és érzelmi síkon való újrateremtésének lehetőségét hordozzák. Nem áll-e ellentétben a természetben való feloldódás vágya, az emberi világközpontúság felszámolásának kísérlete azzal, amit a fényképezés médiuma magában hordoz: a természeti élmény végtelenségét az emberi léptékre és perspektívára redukáló, az azt mesterséges határokkal, „kerettel” leképező, az emlékezet számára egyszerivé tett, kiragadott pillanattal?

Ahogy hagyományos értelemben sem írónak, sem zenésznek nem mondhatom magam, úgy fotósnak sem. Annak végképp nem. Valahogy outsiderként hozzányúlni a dolgokhoz, ebben tudok önazonos és motivált maradni, így van ez a zenével, és így van ez a fotózással is, amelyhez valójában egyáltalán nem értek. Néha azt hiszem, hogy jobb nem érteni valamihez. 

Ha valami szakmává válik, ha komoly tudásanyag van mögötte, könnyebben be tudnak iktatódni olyan szűrők, amelyek kivonják az egészből a spontaneitást, a számomra legmotiválóbb réteget: a rejtelmest, az ismeretlent, a szándékon és célon túlit.

A fényképezés az esetemben leginkább abban merül ki, hogy a telefonommal néha megörökítem, ami látványként megmozgat valamit bennem. Semmi különös.

Az emlékezés fontossága, a múlthoz való vonzalom, az idő múlásában helyét kereső ember kérdéseinek megválaszolhatatlansága visszatérő gondolat egy-egy elbeszélésedben, versedben. Életműved egésze átfogó perspektívában, egy egész élet léptékében érezteti a folytonos visszatérés valódi súlyát. A csend körei valamilyen szinten ennek az élettapasztalatnak összefoglalásaként is olvasható, sok az egészen konkrét, újra és újra, több kötetben megidézett látványelem, emlékkép, mondat, mint például a rejtekhelynek berendezett disznóól, az utca végén váratlanul megpillantott tenger vagy egy amforákkal teli kápolna. Mi ennek az újrafogalmazásnak a belső üzenete, mit mond el a költői alkotás és emlékezés számodra releváns dimenzióiról?

Ezek a képek, helyzetek valamiért kísértik az embert, valamiért újra és újra felbukkannak a tudat horizontján. Azért megyek nekik más és más megfogalmazásban, mert meg szeretném érteni őket. Van ennek egy rítusjellege, egy mániákus vonulata. A hagyományban és akár a vallásokban fontos szerepe van az ismétlésnek. A templomban az evangéliumok ugyanazt a történetet mondják el kétezer éve. Mégis újra hallani akarjuk, és mégis érvényes marad, mindig másképp képződik meg a hallgatóban. Mert van benne valami, ami nem hagyja békén az embert, erős irritációs bázis. Természetesen nem szeretném a saját írásaimat az evangéliumok időtlenségéhez mérni, de az írásnak ez a metódusa mégis rokon azzal, ahogy én vagy bármely ember a saját történeteihez újra és újra visszatér. A végére akarunk járni valaminek, aminek nincs, és nem is lehet vége.

A csend körei az előbb említett módon több ponton is ars poeticaként olvasható. A sodrás „szemében”, középpontjában megtalálni azt a pontot, ahol az ember mozdulatlan szemlélőként része a folyamatnak. A természetben szemlélőként jelen lévő ember, a szemlélésben jelen lévő természet realitásainak átjárása minden köteted alaphangja. Mit gondolsz, a fogalmazás, a megfogalmazás által közelebb tudsz kerülni a kontempláció mint életforma beteljesítéséhez? Más oldalról pedig nekünk, olvasóknak vajon lehetőségünk van-e egy szemlélődő felfogás belsővé tételére az ezekbe a nyelvi és fogalmi horizontokba való átmeneti belépéssel?

Néha jönnek olvasói visszajelzések, amelyek valami ilyesmit fogalmaznak meg, és ez számomra mindig megrendítő, szinte rémisztő élmény: másoknak, általam nem ismert életeknek a részévé válni. Olyan emberek életének, akiknek jelent valamit az, amit csinálok. Ez egy olyan felelősség, amelyet igazából fel sem lehet fogni.

A kilencvenes években Hamvas Bélának volt egy reneszánsza, amikor nagyon sokan életvezetési tanácsadóként tekintettek rá. Persze Hamvas tud ilyen intenzív hatást tenni az olvasóra, felébreszti egy hamvasi normák szerint berendezett élet vágyát, és rám is tett hasonló hatást bizonyos életszakaszaimban. De Hamvast így olvasni súlyos tévedés: ő nem egy mester vagy guru, hanem egy nagy esszé- és regényíró. Mindezt csak azért mondom, mert semmiféle olyan szándék nincs (és nem is volt soha) bennem, hogy bárkinek megmondjam, hogyan kellene élnie. Nem is vagyok alkalmas ilyesmire.

A nyelv, a költészet kitüntetett pillanatokban tényleg belsővé tud válni, összeér valami névtelenséggel.

Ha egy-egy írásomban nagy ritkán ilyesmi tud történni, az a legtöbb. Az, hogy hogyan hat egy irodalmi mű, rejtélyes, tervezhetetlen dolog, és jó, ha ez így is marad.

Az irodalomban olvasóként leginkább azt keressük, és az hagy a legmélyebb nyomot bennünk, ami oly módon ragad meg, teremt meg valamit, ahogyan a hétköznapi gondolkodás és nyelv eszközeivel megfoghatatlan lenne. Egy belső, elfelejtett, kitapintani sosem képes tartalom megértése. Van valaki a kortárs irodalomban, akinek munkássága az utóbbi években hasonló hatást tett rád?

Oravecz Imre mindig meg tudott győzni, Takács Zsuzsát is nagyon nagyra tartom. Bodor Ádám szintén fontos számomra. A fiatalok közül nem nagyon tudnék olyat kiemelni, aki nekem szól. Úgy érzem, ami őket most foglalkoztatja vagy ahogy beszélnek, a nyelvük, a világaik, mindez nagyon ritkán szólít meg. Azt hiszem, néha értem, legalábbis érteni vélem őket, némelyiküket. De nagy hatások már nincsenek.

Nehéz most pályakezdőnek lenni, látszódni, feltűnni egy mediálisan ennyire telített, zajos világban. Én még írógépen kezdtem írni, elküldtem az írásaimat postán a folyóiratoknak, és hetekkel, hónapokkal később érkeztek válaszok. Ma már elképzelhetetlen ez a lassúság. Most látszólag minden egyszerűbb, de fennmaradni ebben az örvénylésben, az online térben, a rémisztő zaj ellenére hinni benne, hogy érdemes… Hát, ehhez nagyon nagy erő kell. Nagyobb, mint eddig bármikor.