Transzgenerációs cukoréhség – Beszámoló a Dolce vita – Itália élménye két évszázad magyar művészetében című kiállításról

Lágy és texturált, krémes és habos, édes, ugyanakkor finoman pikáns: a Nemzeti Galéria legújabb időszaki kiállításán mindenki kedvére kergetheti saját, illékony dolce vitáját. „Narancs, ordító kék! Sajgó zöld! Gyönyörök tébolya!” – írja Aba-Novák Vilmos személyes olaszországi élményeiről egy 1929 szeptemberében kelt levelében. Érdekes módon nem elsősorban az értékes múzeumi kincsekről, az épített környezet szépségéről számol be az otthon maradottaknak, hanem hosszan elidőz a lebilincselő természeti látványon: „Jó ez a tengervíz és sós levegő, nincs por, de sok osztriga, rák, hal!” San Vito Marinóból ezt írja: „A halászélet itt olyan ősi primitív zamatú, hogy nem csoda, ha naponta 2 akvarellt teszek papírra, téma és színötletek. Virágporok ezek, amikből méz fog köpültetni.” Ha nyitott szemmel járunk, az összes általa kiragadott részletre találunk szemléltető példát a tárlaton, különös tekintettel az ordító kékekre és narancsokra.

De ne szaladjunk ennyire előre, tiltakozhatnának az olvasók, hiszen nem Aba-Novákkal, hanem a klasszicizáló szellemű 19. századi „zarándokokkal”, Lyka Károllyal, Barabás Miklóssal és Ferenczy Istvánnal illene kezdenünk az olasz földre látogató magyar művészek sorát. Az igazság azonban az, hogy maga a tárlat sem tart szigorú kronologikus sorrendet, inkább sok különböző aspektusból vizsgálja az olasz életérzést, és éppúgy teret ad a földi örömök kergetésének, mint az elvont, filozofikus gondolatok megfogalmazásának. Összességében a kiállítás főbb szereplőinek üzenete egybevág Aba-Novák vallomásával, miszerint „az olasz élet-kultúra annyi mindent adott és ad, hogy mint festő jelentékenyen meggazdagodva kerülök haza”.

Tanulmány és inspiráció

Tény, hogy Európa minden fontosabb művészeti központjában az akadémiai képzés része volt az itáliai tanulmányút. A franciák, a német felvilágosodás, klasszicizmus és romantika nagy gondolkodói mind eljutottak az itáliai antikvitás színhelyeire. Goethe Utazás Itáliában (Italienische Reise) című műve egész követőtábort vonzott olasz földre, de ugyanitt említhetnénk a Browning házaspárt vagy Norman Douglast is, akik a ködös Albionból menekültek. Ugyanígy Ferenczy István és idősebb Markó Károly az 1800-as években csupán előfutárai voltak annak a jelentős magyar kirajzásnak, amely utánuk következett. A magyar művészek sokáig saját erőből vagy mecénások segítségével utazhattak Itáliába, vagy másolási feladatok teljesítése céljából juthattak el oda.

Éppen ezért jelentett kedvező fordulatot a Római Magyar Akadémia ösztöndíja, amely 1928-as megalapítása óta generációk számára biztosított lehetőséget az utazásra. Az Olaszországban tanulmányozott antik, reneszánsz és barokk remekművek nem csupán elsajátítandó tananyagot jelentettek, hanem kreatív hommage-ok és parafrázisok egész sorát inspirálták. Az olaszos lendület folytonosságára jó példa Keserü Ilona, Lengyel András, Lakner László vagy éppen Ország Lili jelen tárlaton látható alkotása. Keserü a számára festészeti problémaként (is) létező gubancot helyezi olasz környezetbe, Lengyel András felhősorozatán (Itália felett az ég) a napsütéstől forró levegő vibrálása érződik, Lakner László diptichonja (A Palazzo Vecchio kapuja I.) pedig a történeti múlthoz való viszonyulást kutatja, sajátos párhuzamot vonva a festő egy korábbi absztrakt munkája és egy felnagyított fotórészlet között. Ország Lili áramköröket, héber írásjeleket megidéző Labirintus-képén érdekes struktúrákba rendezi személyes benyomásait az olasz tájról, teljesen újszerű tapasztalást hozva létre ily módon a szemlélő számára.

Mérték és középpont

Érdekesség, hogy a magyar művészek számára eleinte Róma jelentette Itália centrumát, a művészetek ősforrását. A városnak a rómaiak idejében két fő védelmezője volt: az egyik Júnó, a másik Venus, aki a mitológia szerint a Rómát alapító Aeneas anyja. Júnót szent madarával, a pávával láthatjuk egy informális helyzetben megfestett képen, a szerelem istennőjét pedig Ferenczy István Medici Venus-mellszobra, illetve a Vaszary János által 1899-ben készített plakát idézi meg a kiállításon. Róma azonban nemcsak az antikvitás bölcsője, hanem fontos vallási centrum is egyben, így a festőink által megörökített Olaszország-élmények egy része erre a szakrális aspektusra reflektál. A kortársak közül kiemelve egy példát Kondor Attila Láthatatlan város-sorozata kontempláció tárgyává teszi az épített környezetet, és a hiányból mintegy negatív festéssel teremt új Rómát, „hegyen épült várost”.

Az 1800-as évek végére Róma elveszti egyeduralmát a hazai művészek érdeklődése fölött, egyre inkább kedvelt helyszínné válik Toscana, Velence, Nápoly, Szicília és Capri. Jelen kiállításon mindjárt két, egymástól nagyon különböző Capri szigetéről készült alkotást is megszemlélhetünk. Ligeti Antal idealisztikus, 1885-ös festményén derűs fény ömlik el: a falu mindennapi életének apró mozzanatai, a kolostorrom arányos szépsége, a Monte Solaro méltósága uralják a cizellált, részletgazdag képet. Ezzel szemben a Nyolcak fenegyereke, Berény Róbert 1913-as Capri-képén lazán, kissé elmosódott kontúrokkal felvitt festékfoltokból komponálja meg a látványt. A sok sziklás felület miatt a hőség már-már kellemetlenül perzselőnek hat a festményen, csak néhány igazán szívós, igénytelen növény és a jellegzetes kalapjában flegmán hasaló festő jelzik az élet nyomait a kietlen, vad tájon. Érdekes, hogy Berény a sziklákat egészen hússzínű tónusokkal festette meg, ami eszünkbe juttathatja a sziget eredetmondáját, miszerint Capri egy szerelmi bánatában magát vízbe fojtó hajadon testéből született.

Voltak festőink között persze olyanok is, akiket a természet szépsége, az antikvitás nyomai vagy éppen a Gulácsyt és Csontváryt lázban tartó elvont látomások helyett a jelen lévő, nyüzsgő, folyton áramló modern élet érdekelt Olaszországban.

Aba-Novák Vilmos a tavernák és sikátorok, Vaszary a strandok és korzók krónikása lett. Utóbbit a profán téma vibráló ereje, a lidók színes kavalkádja egyenesen lenyűgözik: „Ez az örökké mozgó, lármás, önmagát élő és megsokszorozó tömeg színes kabinok és még színesebb ernyők és vitorlaszerűen kifeszített tendellák közt zajlik. Itt futkos, lármáz, alszik és úszik reggeltől késő estig” – jegyzi fel Vaszary. Hanyag pózok és gondtalanság, lazúros-pasztelles cukorkaszínek jellemzik olasz utazásait dokumentáló festményeit. Jegyzetfüzetébe vázlatos, a pillanat spontaneitását megragadó akvarelleket is készített, ezek szintén megtekinthetők a tárlaton.

Tihanyi Lajos még 1919-ben némi rosszindulattal írta Bölöni György feleségének a következőket: „Addig a szegény Pestiek Vaszaryt bámulhatják. Megjegyzem nem is rossz, csak éppen hogy gyökere nincs ennek a picturának…” Vaszary festészetével kapcsolatban azóta is sokan fájlalják, hogy „csak a felszínt kapargatja”, nem megy elég mélyre. A gyökereket illetően azonban ellent kell mondjunk Tihanyinak: nézzük csak meg például a Férfiakt tengerparton című festményt: olybá tűnik, hogy Vaszary – kétségkívül közönségbarát stílusban – pont az antikvitás ideálját követve teszi meg képein az embert mértéknek és középpontnak.

Nem mindenkinek a szemet gyönyörködtető látvány volt a végső célja, hiszen például a római iskola festőinek Itália-élménye elsősorban a magyar egyházművészet megújulásában játszott fontos szerepet.

Mivel a kortárs olasz neoklasszicista irányzatra, a novecentóra nem volt jellemző a vallási tematika, így a magyarok előszeretettel fordultak mintáért az itáliai reneszánsz nagy alakjainak festészete felé. A kissé nehézkes olajfestéket és az egyenetlen vásznat felváltja náluk a tempera és a táblakép, ami simább, homogénebb felületeket eredményez. Tulajdonképpen többféle irányzat hat rájuk szimultán: ez megfigyelhető Kontuly Béla, Molnár C. Pál vagy Medveczky Jenő képein, utóbbi Terasz (Három grácia) című festménye egyértelműen art deco hatást mutat, érdemes akár gondolatban összevetni egy Tamara de Lempicka képpel. Molnár C. Pálnak is meggyűlt a baja időről időre egyházi megrendelőivel: egyesek például kifogásolták az 1930-as Velencei Biennáléra festett Pulóveres Madonnáján a modern hatású ruhadarabokat, nem is beszélve az alattuk felsejlő női idomokról. Mások azonban pont azt értékelték Molnár C. stílusában, hogy a bibliai alakokban egyszerre tudta láttatni a szentet és a hús-vér embert. Ez a kettősség, ha úgy tetszik, az egész Dolce vita-tárlat sajátja: a mörcsként árult színes kávéfőzők és kendők majdnem ugyanannyira részei az itt megkonstruált olasz életérzésnek, mint mondjuk a Caravaggio chiaroscuro technikáját idéző Csernus-féle Csoportkép. A kiállítás térben való elhelyezése, installálása szempontjából konzervatívnak tekinthető még az ötletes, csattanós lezárással együtt is, ugyanakkor több szinten hat a befogadóra, függetlenül annak „alapbeállításaitól”. Hiányérzet talán csak annyiban maradhat bennünk, hogy szívesen láttuk volna több női alkotó, például a szintén római ösztöndíjas Korb Erzsébet vagy Reigl Judit kapcsolódó munkáit.

Miután festőink – legalább művészi értelemben – „jelentékenyen meggazdagodva” hazakerültek, az itáliai élmény még sokáig ott bujkált a képeiken. Lehet ez tanulság a számunkra?

Lehetséges-e vajon konzerválni a napfényt, az illatot, az édes életet? Legjobb tudomásunk szerint ez legfeljebb a festőknek és a méheknek sikerülhet.

Vergilius hosszan írt a Georgicában a méhekről: a rómaiak apikultúrája magas fokon fejlett volt, hiszen a mézet használták elsődleges édesítőszerként a cukor feltalálása előtt. Mit mond erről méhészkedésben is jártas kortárs költőnk, Weiner Sennyey Tibor? „A méz mindig az emlékezet íze, a cukor a hiányé.”

Erről a hiányról, amelyet nem tudunk betölteni, ékesen szól Benczúr Emese tárlatot lezáró alkotása, a Dolce vita, csupa üres cukorkapapírból. Egyik szemünk sír, a másik nevet. Valahogy úgy, mint a kétarcú Janus istené (Ámmer Gergő alkotása) a szökőkút tetején, ahogy éppen döbbenten figyeli, mint számolja fel saját magát Fellini Édes élete a vele szemben pimaszul pergő Csinibaba filmkockáin. A virtuóz kurátori munka csúcspontja Prágai Adrienn részéről, ahogy a két jelenetet szembeállítja egymással: az egyik oldalon Sylvia Marcello fejére csorgatja a szökőkút vizét, tehát a keresztelés, a beavatás játékos gesztusát látjuk, míg a másik oldalon a kollektív frusztrációét, amely csak a rombolásban tudja magáévá tenni az olasz életérzést. Hát ennyi jutott nekünk a dolce vitából: még csak nem is parafrázis, hanem paródia, ironikus torzkép. Nem az emlékezet íze, hanem a hiányé. (Cukoréhség: egy olyan intenzív, gyakran hirtelen fellépő sóvárgás édességek, magas szénhidráttartalmú ételek vagy mediterrán életérzést ábrázoló képzőművészeti alkotások iránt, amelyet a szervezet fizikai vagy pszichés szükségletei váltanak ki.)