Ráncok a vásznon – Beszámoló a fiatalság // öregség című kiállításról

A Krisztina körúton található, 2018 óta létező Tér-Kép Galériát érdemes figyelemmel kísérni, mivel friss, izgalmas kiállítási palettát tudhat maga mögött fennállásának rövid időszaka ellenére is. Fenntartója a Budavári Önkormányzat, tehát sem kereskedelmi feladatok, sem saját gyűjtemény gondozása nem köti a szakembereket, ami – a további körülmények szerencsés megléte esetén – nagyobb szabadságot tesz lehetővé számukra. Szerveznek egyéni és csoportos tárlatokat, a honlapjukon közzétett missziójuk szerint pedig szeretnének a kortárs művészek több generációjának teret adni. Most egy viszonylag szűkebb merítéssel, fiatal, 20-as, 30-as, 40-es női művészek felkérésével szerveztek csoportos kiállítást a fiatalság és az öregség témájára reflektálva.

Önmagában az a tény, hogy női művészek szerepelnek a kiállításon – azaz íme egy újabb nőművészeti bemutató – még nem lenne elég meggyőző, de szerencsére van három jó érv a döntés mellett. Egyrészt, hogy jól sikerült a válogatás, erős az anyag, olyan projektek kerültek ki a falakra, melyek valóban képesek egymás mondanivalóját illusztrálni, és a témát több oldalról is megvilágítani. Másrészt az, hogy van egy, még ha nem is nagyon mély és filozofikus, ellenben vitathatatlanul univerzális téma – a fiatalság elvesztéséé és az idő múlásáé –, amelyhez bárki tud kapcsolódni, és ez jól strukturálja, irányítja az értelmezést. Harmadsorban pedig a falszövegben a szervezők elég jól védhetően meg is indokolják, hogy miért döntöttek úgy, hogy ehhez a témához csak női alkotókat kérnek fel: „Reflexióik azért különösen fontosak, mert a fiatalságról és az öregségről alkotott normatív kép erősebb elvárásokat támaszt a nőkkel, mint a férfiakkal szemben.”

Hogyan viszonyulnak az élet eme szakaszaihoz?

A kiállításon az objektív kérdésfelvetésre szubjektív válaszokat találunk. A művészek egyrészt személyes megéléseiket mutatják be, a testük és viszonyaik változására reagálnak, másrészt a témához kapcsolódó értelmezések és jelentések sokszínűségét is láthatóvá teszik. A művészi kontextus függvényében a téma (a teljesség igénye nélkül) megjelenhet az idealizált fiatal test és az idő nyomait magán viselő öregedő alak formájában, így a szépségeszmények, a média, a divat normatív kritikájaként; de akár a társadalmi nyomás és identitáskeresés (fiatalok útkeresése és szorongása) vagy épp a társadalmi láthatatlanság (az idős emberek marginalizálódása, ageizmus) bemutatásával. Ugyancsak érzékeltethető a szabadság lázadó heve, szemben az élettapasztalattal, a korral járó bölcsesség csendes nyugalmával, de fontos új nézőpontot jelenthet a digitális vagy technológiai felfogás, a transzhumanizmus és az öregedés legyőzésének újfajta elképzelései (mint például a bioart, a kiborgművészet). Láthatjuk tehát, hogy a kérdésfelvetés, azaz hogy mit jelent számunkra a fiatalság, az öregség vagy a változás folyamata a kettő között, egyszerűnek tűnik, mégis sokfelé vezethet.

A kiállítás kurátora, Nagy Nikolett Colette négy művészt kért fel, hogy a számos lehetséges értelmezés közül a maguk művészi eszközeit felhasználva adjanak egy-egy többé-kevésbé személyes választ a kérdésre. Ahogy a falszövegben is hangsúlyozzák, a kurátori felkérést követően a művészek maguk választották ki azokat a műveiket, melyek véleményük szerint legjobban illusztrálják a felvetett témát. Viszont hozzáteszik, hogy „olyan szövegeket is kértünk tőlük, amelyek kitérnek arra, hogyan viszonyulnak az élet eme szakaszaihoz”. Azt gondolom, hogy a kurátori feladatkör egyik (ha nem a fontosabb) része éppen itt kezdődne, amikor az elméleti szakember saját tudására támaszkodva, a kortárs művészet főbb trendjeit ismerve érzékenyen válogat a művészi ouvre-ből, és kialakul egy termékeny párbeszéd alkotó művész és elemző kurátor között, aki ráadásul értően, világosan tudja a végeredményt a nézők felé kommunikálni. Másrészt, ha ezt a modellt egyfajta kísérletnek fogom fel, akkor azt is gondolom, hogy a prekoncepcióimat félretéve érdemes a végeredmény felől rápillantani a képre – és a recept úgy tűnik, ez esetben működött.

A művészek kiválasztása nagyon jól sikerült: mind a négyen tehetséges, önmaguk értelmezésére és (több esetben) gyakori újraértelmezésére nyitott alkotók, akik a felvetett témát más-más szempontból világítják meg.

Talán nem is volt szükségük komolyabb kurátori vezetésre, hiszen a téma önmagában elég „jó” volt ahhoz, hogy elindítsa a fantáziájukat, vagy már maguk is foglalkoztak vele korábban.

A kiállítótérbe lépve az első falfelületen Czene Márta műveivel találkozunk. Az egész falat betöltő installáció képkockákból áll össze, egymást néhol fedő, kitakaró elemekből, melyek műfajilag is változatosak – festmény, rajz, fotó és objektek is a részét képezik. Megidézi a művészettörténeti hagyományt, de egyúttal a saját személyes történelmet is, amikor régi családi fotókat emel be a kompozícióba. Czene Márta harmadik generációs művész, nagyapja, Czene Béla, nagyanyja, Hikády Erzsébet és apja, Czene Gábor mind festőművészek voltak, művészetében pedig ennek az örökségnek a feldolgozását tematizálja. A történet izgalmas pontját képezik azok a gyerekkori emlékek, amelyeket nagyapja és apja aktfestészetéről, a lakásukban, műtermekben feltűnő aktmodellekről őriz, és amely emlékképeket felnőtt nőként, majd anyaként a saját testével, annak változásaival összevetve igyekszik párbeszédbe hozni.

A női test mint az identitás hordozója, annak változásainak érzékeny tükre, művészetének egyik alappillére.

Ugyancsak fontos jellemzője ennek a munkásságnak a már említett fragmentáltság: érezzük, hogy létezik egy történet, amelynek csak egyes elemeire kapunk rávilágítást, de a néző agya mégis egyből úgy kezd működni, mint egy nyomozóé, és igyekszik a hiátusokat kitölteni, a felbukkanó emlékképek és utalások közötti összefüggéseket felfejteni.

Így kap helyet ebben az installációban egy, a falra laza vonásokkal felvitt klasszikus női akt, két saját fotó, amelyen gyerekként látható édesanyja mellett, valamint egy képpár a 2010-es Fókusz című sorozatából, ahol asszociációs képpárokat rendezett egymás mellé. A most bemutatott darab egy gondtalanul ugráló kislányt ábrázoló hiperrealista festményből és egy idősödő női nyakról készült bizonytalanul értelmezhető fotóból áll, a feszültséget pedig az okozza, hogy nem tudjuk, vajon csak igazgatja a szalagot a nyakán ez a nő, vagy éppen fojtogatják. Csupa nő, különféle életkorokból és élethelyzetekből. A korosodó női testtel kapcsolatos lehetőségekre finom gondolati analógiát hoz nagy méretű valósághű festményével, illetve azonos témájú fotójával, amelyen a földből már kivett, de újra kihajtó és rügyező burgonyák láthatók. A gondolati ívet egy felülnézetből ábrázolt, kivágatban látszó női alakkal zárja le – a figurából csak furcsán megnyújtott karjai látszanak, amelyek a megterített asztalon várakozva hevernek, azonban a karok által közrefogott tányér üres. A történet felfejtésére vállalkozó, kíváncsi néző számára megrázó erővel bír ez az üres tányér, amely a kompozíciót lezárja.

Az idő múlásának láthatóvá tétele

A szemközti falszakaszt Kmetyó Annamária alkotásai foglalják el, akinél az anyagválasztás maga reflektál az öregedés témájára. Mesterségesen öregített anyagokkal dolgozik, lebomló, romlásban lévő textilekkel. Paradox módon ugyanis a bomlásban fedezi fel a fejlődésnek és a növekedésnek az újbóli, más minőségű lehetőségét. Ahogy kísérőszövegében írja: „Munkáimban az organikus és az elmúlás nyomait hordozó, lebomló anyagok mentális folyamatok kifejezői.” Művészete kísérletező szakaszában van (ő a legfiatalabb a kiállító művészek között, friss diplomás), képek, objektek és installáció is szerepel a bemutatott művei között. Papír- és textilalapú munkákat egyaránt látunk, melyek különféleképpen vannak meggyötörve, roncsolva, és melyekre direkt nyomással (transzfernyomással, szitanyomással) kerültek képek vagy szövegek. „This is not me, this is not me, this is not me” – olvasható végtelenítve egy pliszírozott textilen. (Itt érdemes megjegyezni, hogy 2023-as MA-diplomamunkájának témavezető tanára az a Benczúr Emese volt, akinek munkáit alapvetően jellemzi a szöveg és a technika izgalmas szembeállítása, és sokszor éppen az ismétlődő szövegrészletek határozzák meg azokat.) Nem vágok bele című alkotása roncsolt jutazsákra készült, a hosszú textilcsíkra pedig egymás alá, bélyegzőszerűen vitte fel szitanyomással ugyanazt a női aktfotót.

A fiatal, szép női test és a hordozó öregsége, sérültsége izgalmas ellentmondásba kerül egymással, a kép és a test ismétlődő sorozatjellege pedig az értékvesztés érzetével erősíti a mondanivalót.

Az anyag eróziójára mint az idő múlásának láthatóvá tételére helyezi a hangsúlyt Nemes Anna is. Ő két nagy méretű vászonnal szerepel a kiállításon, melyek 2022-es Egyszerű, bonyolult című egyéni kiállítására készültek. Az organikus absztrakció és a figurativitás között félúton mindig megálló ábrázolás, a kontextusukból kiragadott, semmiben lebegő ruhátlan alakok, felület és mélység játéka, elnagyolt foltok és érzékenyen kidolgozott részletek mind-mind Nemes Anna művészetét alapvetően leíró fogalmak, melyek ezen a két alkotáson szintén meghatározóak. A sorozat fekete háttér előtt fehér és szürke testeket vonultat fel akvarell és tus használatával. Massza II. című képén két figurát látunk guggoló helyzetben, akik között lendületes ecsetvonásokkal, örvényszerűen oldotta fel a határvonalakat – a kettőből egy nagy közös valami, massza lett. Apám II. című művén pedig egy monumentális, már-már szörnyszerű alak tűnik fel, kezei és lábfejei aprólékosan ki vannak dolgozva, de egyébként az akvarellfesték szabad szétfolyásának absztrakt ábráit rögzítik a test határvonalai. Az anyag véletlenszerű mozgása az idő múlásának vizuális lenyomataként Nemes Anna szerint a fiatalság, mint a tökéletes, idealizált állapot állandóságának, „mozdulatlanságának” ellenpólusát jelenti. Ugyanakkor képein a Julia Kristeva által megfogalmazott művészi abjekció is érzékelhető, hiszen ezzel játszik az Apám II. című képen is, amikor a testet mint ezt a mérhetetlen hústömeget tárja kendőzetlenül elénk, és a romlás, a viszolygást keltő testi ábrázolások a pusztulás, a halandóság vizuális metaforáiként jelennek meg. Egy korábbi interjújából idézve ehhez kapcsolódó gondolatait: „Úgy gondolom, hogy a destruktív halálösztön olykori szabadon engedése fontos, és nem a pokoljárásnak kell megfeleltetnünk, hanem a létezés egészségének felfogására tett kísérletnek – elvégre nem lehet romlandó valami, ami meg sem született. Lényegében minden ilyen képi elem, a pusztulás mint motívum, a létezés bizonyítéka, és nem valamiféle kesergés a saját törékenységünk fölött.”

Az idő múlása természetes folyamat, és erre a fiatalságból az öregség felé való átmenetre mint folyamatra reflektál Verebics Ágnes is. Rétegek – adja műve címéül, és üveg, fa, fólia felhasználásával készült objektsorozata valóban rétegekből áll, különböző életkorú nők egymás mögé és mellé helyezett képeiből. A percek, évek pergését, egymást követő sorozatát zárja be egyfajta időkapszulába. Verebics visszatérő témája önmaga – saját arca, teste, nőisége, identitása –, amelyet gyakran elidegenítő, felnagyító effektusokkal dolgoz át, hiszen az abjekcióval ő is kísérletezik. Akárcsak Czene Márta esetében, a töredékesség, a részletek itt is meghatározóak, Verebics Ágnes művészetében azonban ez a fragmentáltság valamiféle veszélyérzettel vegyül. „A töredékes testképek a nemiség és az erőszak által veszélyeztetett emberi alak drámáját hordozzák” – írja falszövegében. Egy nagy méretű olajképet is beválogatott a kiállításra, melyen a képkivágat csak egyetlen részletet mutat meg: ahogy a meztelen női alak a háta mögött a kezében tartja levágott, hosszú haját. A történet töredéke, amelybe itt bepillanthatunk, számtalan kérdést felvet, és gondolatainkat a kép címe is irányítja: A fiatalság elvesztése.

Személyes nézőpontok, anyagiság, viszolygás, töredékek és rétegek – számos megközelítéssel élt a négy művész, hogy a fiatalság és öregség fogalmaihoz kapcsolódjanak. A kiállítás nagy erőssége, hogy kvalitásos és gazdag gondolatisággal alkotó művészeket sikerült megnyerniük a csoportos bemutatóra, akik egy-egy falfelületen, a hely adta lehetőségekhez mérten ugyan kicsi, de mégis komplex bepillantást tudtak adni saját művészetükbe.

Megtekinthető: 2025. március 7. – június 21.